A modell ébredése

Paul Thomas Anderson új filmje a vártnál nagyobb figyelmet kapott az idei Oscar-versenyben. Ennek az oka az (is) lehet, hogy a Vérző olajjal indult rendezői stílusváltás óta ez az első „női” filmje, annak ellenére, hogy elsősorban férfi főszereplőt mozgat. 

Ráadásul nemcsak a film nőközpontúsága meglepő, de a divattervező férfi és a modellje között szövődő bizarr viszony, és az ezt ábrázoló történet kérdésfelvetése is merész: lehetséges-e a női emancipáció az 1950-es évek eleji Nyugat-Európában, és van-e egy nőnek esélye a józan ítélőképesség határain belül érvényesülni, ha alárendelt szerepbe kényszerítik egy párkapcsolatban?

Ha mondani kellene egy rendezőt, aki évtizedek múlva a filmtörténeti könyvek „Amerikai mozgókép a kétezres években” című fejezeteiben biztosan jelen lesz, Paul Thomas Anderson neve logikus tipp lenne. 2007 óta elkészült filmjei lassan hömpölygő, a feszültséget fokozatosan adagoló, akadémikus stílusú munkák, melyek színészi szempontból rendkívül hálásak. Továbbá jellegzetesek a celluloidra komponált szemcsés képeik, a klasszikus plánozáshoz képest sokszor eltérő szögből és helyzetből fényképezett különös beállításaik, valamint az aprólékosan kidolgozott díszletek és jelmezek, így akár 1-2 snittből könnyen felismerhető a szerzői kézjegy. A Fantomszál szépen illeszkedik a Vérző olaj és a The Master által képviselt sormintába (a 2014-es Beépített hiba talán kissé kilóg a sorból a zsánerközpontúbb szerkesztés miatt). Ezúttal az apa-fia viszony, valamint a mester és tanítványa közötti férfibarátság helyett egy furcsa szerelmi kapcsolat körül bonyolódik a szokás szerint lassan kibontakozó szüzsé.

Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) keresett divattervező, aki előkelő szabóságot vezet saját házában nővérével, Cyrillel (Lesley Manville) és egy múzsával/modellel, aki csak addig része a Woodcock-háznak, amíg szép és fiatal, miután pedig eleget „használták”, a testvérpár új munkatársat keres. Így kerül a képbe Alma (Vicky Krieps), aki átveszi az előző, kiöregedett modell helyét: beköltözik a bogaras Reynolds és az ő minden rigolyáját ismerő, távolságtartó Cyril mellé.

A Fantomszál a Reynolds és Alma közötti viszonyra összpontosít, teszi mindezt úgy, hogy a férfi karaktere a történetben eltelt évek alatt szinte végig statikus marad, míg Alma feltétel nélkül rajongó, kiszolgáltatott naivából szép lassan öntudatra ébredő, irányító nővé válik, aki egyre durvább eszközöket képes bevetni Reynolds megtartása érdekében. Woodcock jellemének viszonylagos statikussága ellenére Daniel Day-Lewis remekel a szerepben. A karaktert részben Charles James divattervező ihlette, így Anderson a The Master Lancaster Doddjához hasonló szerepet írt: korábbi filmjében L. Ron Hubbard volt a Philip Seymour Hoffman által alakított figura kiindulópontja. Dodd és Woodcock abban is hasonlítanak, hogy mindketten túljutottak már életük zenitjén, szakmailag a csúcson vannak, világnézetük látszólag rendíthetetlen. Így egyiküknél sem figyelhető meg olyan nagy ívű átalakulás, melyen például a Vérző olaj főhőse keresztülmegy a filmidőt felölelő évtizedek alatt.

Reynoldsnak öntörvényű alkotóként sosem kellett alkalmazkodnia senkihez, így aztán magától értetődőnek veszi a tökéletes csend megteremtésére és megtartására irányuló törekvéseit (senki ne rágjon a közelében reggeli közben, ha ő épp dolgozik az asztalnál), vagy azt, hogy csak a számára megfelelően elkészített spárga alkalmas emberi fogyasztásra, és kérdések nélkül megaláz bárkit, aki nem az általa elvárt normák szerint cselekszik. Ennek megfelelően néha brutális dühkitöréseket produkál, hevesen káromkodik, majd egyik pillanatról a másikra visszavedlik finom úriemberré. Day-Lewis legemlékezetesebb filmbéli momentumai ezek: elképesztő végignézni, ahogy megdagadnak az erek a homlokán, mikor váratlanul üvölteni kezd valakivel egy hétköznapi helyzetben, majd átmenet nélkül teljesen megnyugszik.

Daniel Day-Lewis a szokásos letaglózó színészi teljesítmény érdekében ismét teljesen elmerült a szerepben, olyannyira, hogy például az ő ötlete volt, milyen zoknit viseljen a forgatás alatt, ezzel is tovább építve a karaktert. Vicky Krieps pedig méltó partnerként van jelen, szépen fel tudja építeni a figurát, és képes érzékletesen bemutatni azt a nagy léptékű transzformációt, melynek során Alma naivából femme fatale-lá válik. Ha Reynolds Lancaster Doddhoz hasonlít, akkor Alma Freddy Quellel feleltethető meg. A The Masterben Quell szerepében Joaquin Phoenix hasonló sorsú, mint a Fantomszál női hőse: egy számára új helyre kerülve oltalmazója feltétlen hívévé válik, majd pedig szép lassan elsajátítja azokat a technikákat, amiket bálványa is bevet annak érdekében, hogy megtartsa őt. Ám igazából sem Alma, sem pedig Quell nem képes elszakadni mesterétől, hiába történik meg például Alma esetében a függetlenedés, ezt a nő arra használja, hogy hosszú idő után végre ő keríthesse hatalmába és tarthassa meg azt a férfit, akiért olyan őszintén rajongott korábban. Anderson pedig mesterien építi fel a feszültséget és futtatja ki a történetet a meghökkentő végkifejletig, mely egyszerre a nőiség diadala és a többször megalázott, elnyomott nő döbbenetes bosszúja.

A történet a Woodcock és Alma kapcsolatát bemutató főszáltól eltekintve lazán kapcsolódó epizódokból építkezik, melyeket a szabóság különböző megrendelései fűznek össze: van, hogy egy helyi dúsgazdag feleség, máskor a belga hercegnő készíttet magának öltözéket a Woodcock-házban. Így válnak fontos szereplőkké azok a ruhaköltemények, melyeket Mark Bridges Oscar-díjas jelmeztervező, továbbá egyes darabok esetében Anderson, Krieps és Day-Lewis álmodtak a vászonra. A filmben látható ruhák nemcsak impozáns díszletek, narratív szerepük is van. Tökéletes például a színszimbolika: Alma általában vörös ruhákat visel, de az sem véletlen, hogy Reynolds az egyik jelenetben rosszulléte miatt pont egy fehér darabot rongál meg.

Mintha a színek használata is az ártatlanság felszámolását készítené elő, utalva Alma jellemének változására. Ám nemcsak a színek és a ruhákra aggatott apró kiegészítők mesélnek: Alma meglepetés vacsorát készít Reynolds számára, és egy saját maga által készített estélyiben fogadja a férfit, amely a lány görcsös igyekezete és a pompázatos anyag ellenére félkésznek, kissé elszabottnak hat, így különösen kényelmetlen nézni, ahogy a lányt már akkor megalázza Reynolds, amikor meglátja rajta a sikerületlen darabot. De a jelmezek a karakterépítésben is segítenek, Woodcock rózsaszín zoknija (Day-Lewis ötletéből) így a mester különcségének, szeszélyességének frappáns jelölője.

A jelmezek szokásosnál hangsúlyosabb szerepe, valamint Alma lassú emancipálódásának kibontakozása által Anderson sikerrel frissíti az egyébként már bevált receptet. A divat világára kevésbé fogékonyak számára ugyan több ponton úgy tűnhet, hogy egy kicsit leül a film, ám a színészek (a kisebbségi komplexussal küzdő, flegma Cyrilt játszó Lesley Manville különösen) képesek egyben tartani a kissé töredezett narratívát, az operatőri minőségben is jelen lévő Anderson és Michael Bauman képei szépen mutatnak a nagyvásznon, a befejezés pedig olyan meghökkentő és groteszkbe hajló, mint Anderson korábbi filmjeiben. A Fantomszál így végül is meghálálja a nézői türelmet, a jelmeztervért pedig már most odaadnánk az Oscart.

Fantomszál (Phantom Thread), 2017. Írta és rendezte: Paul Thomas Anderson. Szereplők: Vicky Krieps, Daniel Day-Lewis, Lesley Manville, Brian Gleeson. Forgalmazza: UIP Duna Film.