„A baglyok nem azok, aminek látszanak” – az első soroknál rögtön ez a Twin Peaks-idézet jutott eszembe. Aztán a regény egyszerre ragadott magával, tett kíváncsivá és borzasztott el. A történet előrehaladtával pedig megismertem a főszereplőt, aki olyannyira emberi, hogy semmiképpen sem akarja elhinni: ő az, akit máshol „hős”-nek neveznének.
A könyv egy – látszólag – átemelt szövegrészlettel indít, amely beszámol a világban történt Eseményről, ezzel bevezetve a befogadót abba a térbe és időbe, amely az elkövetkezőkben egy nyugtalanító történéssorozat kiindulópontját jelenti. Ezek szerint a nyolcvanas években egy különleges faj jelent meg egyetlen éjszaka alatt Magyarország egy piciny területén, eltűnéseket, rémálmokat, haláleseteket okozva. A titokzatos entitásokat cellofoida néven ismerik, és több szempontból is rendhagyóak. Többek között azért, mert az általuk termelt kristálytej megoldást jelenthet az emberiség régi betegségeire, s azért is, mert nem hagyhatják el azt a területet, ahol megjelentek, hiszen ha túllépik a megye határát, azonnal elpusztulnak. (A határok átlépése a könyvben lényeges elemként szerepel.) Emellett felbukkanásukkal megannyi megmagyarázhatatlannak minősülő esetet idéztek elő, ami megihlette ezt az alternatív világot.
A regényt indító idézet azért juthatott eszembe, mert a baglyok és ezek a különös, csápos, potrohos állatok között – talán – egy fel nem fedett kapcsolat van: „Megjelenésükkel egy időben a baglyok eltűntek az Eseményterületről. […] Persze az elmélet nem bizonyított. A lényekkel kapcsolatban szinte semmi sem az.” (9.) Az állatok megítélése is ellentmondásos. Megjelenésük túlságosan is titokzatos ahhoz, hogy bármilyen módon bizonyítani lehessen, a misztikum pedig mindig teret enged a találgatásoknak. A tudományos elméleteken túl persze a spekulációs gépezet is hatalmas fantáziát lát az Eseményben, ennek az egyik leképeződése a regényben fel-felbukkanó Az állatok királysága című könyv, ami voltaképp novellaszerű epizódokból áll össze. A szövegfolyamból Gábor, az énelbeszélő egy részt emel ki, amelyben egy lány borzasztó esetét vázolja. A történeten belüli történet több lényeges elemet is megmutat, amelyek a regényben motívumként szolgálnak. Ezek közül az egyik a gyermeki lélek világlátása, a másik a nőalakok ábrázolása, illetve a leírt álmok is fontos szerepet játszanak. Ez a három elem pedig folyton összekapcsolódik.
„Amikor Szabolcs felém nyújtotta a spanglit, eszembe jutott a pillanat, amit már csak az ébredés követett. Váratlan volt, de borzongató is, mint amikor a pincében gyerekkori játékra bukkan az ember. Nem kizárt, hogy igazából nem ezt álmodtam. Nem kizárt, hogy csak az elmém helyettesítette be a friss arccal a régi emléket.” (26.) A gyermeki világlátás az emlékek felidézése által jelenik meg. Az elmúlt időkre való visszagondolás bizonytalansága folytonos, de ott van az élményekkor megélt érzelmek el nem feledhetősége is. A regény nyelvezete ehhez illően lírai, árnyalt és érzékletes. „Rita elindult a fák közé, a léptei árnyékok, minden szívdobbanása egy csillagokat néző gyermek.” (152.)
Gábor – a főszereplő, akit még gyermekkorában elhagyott az édesapja – elbeszélésében időről időre visszatér egy éjszaka emlékére. Az éjjeli autóút momentumai beleivódtak az emlékezetébe, és felnőttként gyakran visszaidézi. „Olyan éjszakák, gondoltam, nincsenek már. Azt a sötétséget eltörölte a közvilágítás, a felnőttkor ébersége.” (76.) A felnőttség megélése összekapcsolódik a szülőkről kialakult képpel. Az apa arca homályos, személye egy soha el nem készült téglalap alakú tetoválásban jelenik meg, míg az anya jelen van, bár inkább egy érzelmileg statikus és semleges emberként, akinek szeretete és megbecsülése nem érhető el, az olvasó mégis úgy sejtheti, hogy nem a kötődés hiányáról van szó, inkább a nem megfelelő kommunikációról, az apa elvesztésének fel nem dolgozott traumájáról.
A nőalakok másképp is hangsúlyos szerepet kapnak a regényben. Gábor csalódása miatt bujdokol vidékre, a „cellofoidafarm”-ra. Ritát gyerekként ismerte meg, és magát a szerelmet jelentette számára. Elvesztése miatt szeretne addigi életétől távol kerülni. A fent említett Az állatok királyságában található írást visszaidézve a főszereplőnek eszébe jut az emlék arról, amikor egy kamasz rádöbben, hogy mennyire különböző a két nem. „Akkor gondoltam bele először, hogy Rita teste lánytest. Más, mint az enyém, és képes a történetben szereplő szörnyűségekre. Képes arra, hogy a húsból egész iszonyatos módon valamilyen másfajta hús törjön elő, egy élőlény, amely korábban nem létezett. Rosszullét fogott el már az ötlettől is.” (20.) Igazán lényegessé csak néhány karakter válik a regényben. Közülük is kiemelkedik Gábor anyjának, valamint két szerelmének a szerepe. Rita az elvesztett, Lena az igazán soha be nem teljesedett szerelmet jelenti.
Az Odakint sötétebb egy jól megkomponált szövegegyüttes, amelyben a spekulatív fikció műfaji elvárásai teljes egészében megvalósulnak. Az elsőként idézett vendégszöveghez hasonló fiktív részletek (pl. interjú-, dalszövegrészletek, országgyűlési felszólalások mondatai, a Krúdy-féle Álmoskönyv kiegészítése) segítségével beleláthatunk abba az univerzumba, ahol az emberiség globális eseményegyüttesébe belekerült ez a különös elem. Az, amelyben furcsa hangokat kiadó, talán leginkább pókra hasonlító, éjsötét szemű lények kerülnek a Földre, amit látszólag az ember ural. A cellofoidák, amelyekhez valaki vagy végletesen vonzódik, vagy allergiás rohamot kap a közelségüktől. A lények, akiknek a valós szerepe a regény végéig homályban marad, akik úgy alakítják a valóság mögötti tartalmat, hogy látszólag semmit sem tesznek.
A mítoszteremtés és a misztikum egyszerre jellemzik a regényt, és ezért megkapó a cselekmény második felében fellépő szörnyeteg alakja, mi által a teremtéstörténetek regiszterét vélhetjük felfedezni a szövegben. A szörny létére vonatkozóan homályos magyarázatokat olvashatunk, emellett csak a második fejezetben kap igazán hangsúlyos szerepet, megléte mégis megkerülhetetlen. A formátlan, csak mások által alakot nyerni képes lény alakja megidézi a teremtés pillanatában meglévő állapotokat, illetve a történet egy különös fordulópontját hozza el. A főszereplő ősellenségeként jelenik meg, aki elengedhetetlen egy hős születéséhez. A könyv erőssége, hogy szereplői vállaltan esendőek. A hős és az antihős is tele van hibával, ezért az a harc, amelyet megvívnak, egyszerre múltidézés és elfogadás. Harcuk látszólag csendes, mégis a világ meglétét helyezi tétjéül. Az Odakint sötétebb az első soroktól jelenlévő borzongást végig mesterien alakítja: a befogadó a cselekmény végjátéka felé haladva átértékeli korábbi elképzeléseit, és lassan-lassan ráeszmél, hogy a kezdeti félelemérzeten túl valami szörnyűbbet kell sejtenie a sorok között.
Tetszik a könyvben, hogy vállalja: van, amire nincs megoldás. Van, ami nem javul meg attól, hogy itt a világvége. Az utolsó sorok egy új kezdetet ígérnek, de a zárlat nyitva hagyja a továbbiakat. A semmivel szembenéző hős az utolsó pillanatokban megbékül végzetével, és vállalja az ismeretlent, amit egy új élet jelent.
Veres Attila: Odakint sötétebb, Agave Könyvek, Budapest, 2017.