Számomra a rövid, töredékes, naplóbejegyzésszerű versekből fűzött alanyi narratíva mindig hitelesnek hatott, még ha ez a manapság divatos elvontabb kötetkompozíciók antitézisének tűnik is. Főleg ha ez a személyesség – mint Bognár Péter legújabb kötetében – egy kisiskolás bohó nyelvén szólal meg, melynek naivan természetes közvetlenségét nehéz nem szeretni. Hogy ez a bohóság hajlamos átcsapni alkalmanként badar szójátékokba, némi kötözködésre is okot adhat, ez azonban nem változtat a pozitív összbenyomáson.
A Magvető Időmérték-sorozatának részeként megjelent A fényes rend címet viselő kötet – az előszó szerint – a szerző gyerekkori verscsíráin alapszik, melyeket átdolgozott formában közöl. Fölmerülhet az olvasóban, hogy miért kellett ezt elárulni. E háttérinformáció nélkül akár azt is gondolhatnánk, hogy egy szerepverses naplóval van dolgunk, melyben ezúttal egy fiktív gyerekköltő alakjába bújt a szerző. Talán az eredeti és a felnőttként hozzáadott anyag közti különbség rontja a szerepvers látszatát? Esetleg korábbi munkáival szembefordulva az alanyi megszólaláshoz való visszatérésben keresné a szerző a költészet új lehetőségeit?
Ami a kötet szerkezetét illeti, szélsőségesen aszimmetrikus felosztással találkozunk (az első fejezet 49 oldal, a második 2), olyannyira, hogy utóbbi utólag hozzáadott epilógusnak tűnik. A kötetcím talán a gyerekkorra jellemző „naiv realizmus” felhőtlenségére utal, legalábbis a kötet záródarabja ezt a benyomást kelti. A cikluscímek értelmezéséhez a szerző maga nyújtott segítséget egy vele készült beszélgetés során: „hatéves gyerekek megtalálják a WC-ben Zalatnay Sarolta Cicciolina, a szexciklon című könyvét. Az ebben szereplő képek címeit vette át Bognár cikluscímeknek, és részben ezekhez készült leírások a versek.” Azonban távolról sem pusztán e tematikus középpont köré szerveződik a kötet. Minden ciklusba került valami más, a gyerekkort megidéző elem is: jellemzőek az iskolai tananyag figuráival (pl. János Vitézzel, Mátyás királlyal) kapcsolatos gondolatok, konfliktusok egyes fiúkkal/ tanárokkal, egy Lajos Kata nevű tanuló iránti érzések, az állatvilág iránti érdeklődés, betegség, iskolai farsang stb. E témaválasztásokban nem találtam különösebben újszerűt, különösen a szerző korábbi köteteinek igencsak meglepő megoldásaihoz képest. (Ez alól esetleg a kisfiúnak a felnőtt nő meztelenségével való szembesülése, ennek pszichológiai vonatkozásai jelenthetnek kivételt.)
Térjünk vissza inkább ahhoz, ami szerintem sokkal érdekesebb: a „hatéveskori” látásmód és a felnőttként hozzáadott szemlélet közti különbségre. A kötet elején ez még csak egy-egy sor erejéig észlelhető (a regiszterváltást dőlt betűvel jelzem): „A falak fejmagasságig zöldek / mivel így a takarítónőknek / könnyebb lemosni, ha futás közbe / a Nagymiki mondjuk odaköpve / kifejezésre juttatja magát.” „Mert téged Lajos / az évfolyamunk hallgatólagos / és névtelen közmegegyezése / kimondott legszebbnek, de te mégse / lettél beképzelt, ez elég ritka.” A kötet közepétől aztán egyre szaporodnak a kezdetben megszokott gyerekhangtól élesen elütő sorok: „Magányunk szavát őrzi szorítása / hulló ürüléke szeretetünk mása”. Végül már egész versek íródnak ezen a poétikai-retorikai szempontból és tartalmilag is „felnőttesebb” hangon, pl. a „Látjátok feleim” vagy az „És rohanok egy ismerős tájban” kezdetűek.
Hogy jobban lássuk e kontraszt természetét, érdemes az autentikusan gyerekhangúnak hallatszó szövegek stílusjegyeit is számba venni.
1.) A minden cicoma nélkül működő beszélt nyelv domináns: „Tábla, kréta. / A kréta is por, az mondjuk szép, ha / oldalról éppen úgy süt be a nap”. Ebbe a tanult, retorikailag tudatosabb műnyelv díszei csak véletlenszerűen csúsznak be, és akkor is egy kicsit együgyűen, esetlenül: „a rácsozata poros, alul, ahol / a vezeték belemegy, ilyen / nagyon finom, fúrt téglapor pihen.” Utóbbi esetben az „ilyen” szó nem hangsúlyos, hanem inkább a „valami” köznyelvi szinonimája. Megint másutt: a „de” szó helyett a pestiesebb „csak” szerepel: „Csak a csókolódzás milyen lehet?” Végül: „És így tanultam meg lassan, hogy van” (ti. így memorizáltam a János vitézt). Itt a „hogy van” tulajdonképpen felesleges, gyerekes adalék.
2.) Egy másik jellemző stílusjegy a befejezetlen, spontán gondolatokból felépülő, a figyelem szertelen ugrálását leképező összevisszaság. „A kisdobos dob segítségével, / kedvenc állatom, amikor éjjel / elutaztunk Tiszalökre, / fürödtünk, a víztározót, közbe / apukámmal: peca. Pont.” Ez akár idegesítő badarságokig fajulhat: „A csuka / ragadozó hal, hadakozó raj, / zaj, rája, a rája iskolája, / várja iskolája, kiskorába” stb.
3.) Jellegzetes a rímes formavilág, benne például Weöres-ihletésű darabok, amelyek azonban itt-ott (ál)naivan el vannak rontva: „Roppan a / roppan a rókagerinc / hallod a zajt / és körbetekintsz.” „Puskám nevetés, töltve a vállon, / berugom az ajtót, állok, látom, / éppen kortyol a csöndben a szája, / nyelne, de idenéz és meglátja.” Ugyanez igaz a „petőfis” darabokra: „Lepöckölsz egy fagyott legyet, / eltörik a lába, / mondod neki, isten neked, / mér ültél a fára.” Az „Áll a háza előtt a vasorrú bába” kezdetű vers refrénhasználatában szintén Petőfi versvilágát idézi. Ezen stílusjegyek mellett persze még feltűnő sajátja Bognár kötetének a tipikusan szűk gyerekszókincs, az iskolai/szülői kontextusra vonatkozó spontán referenciák, töltelékszavak, tévesen használt, rontott nyelvi elemek, ismétlések és a diákargó.
A két hang közti különbség tehát annyira szembeötlő, hogy egy tisztán szerepverses (amolyan Psyché-szerű) kötetben rontaná az illúziót. Ebből a szempontból nagyon is indokoltnak tűnik az alanyi megszólalásnak az előszóban deklarált felvállalása. Ez ugyanis egy olyan olvasat lehetőségét kínálja fel, melyben a regiszterváltogatás nemcsak hogy nem zavaró, hanem esztétikai értékként tűnhet fel. A palimpszesztszerű építészeti megoldásokat juttatta eszembe, pl. egy várromra épített modernebb anyagú (beton, üveg, krómozott acél?) boltozatot, melynél a két réteg közti kontraszt nem hiba, hanem az idő múlását leképező eszköz. És valóban: talán éppen az idő múlásának képe az, ami kapcsolódási pontot nyújt a szövegekhez; a bohó versfelszín álcája mögül az elmúlásból fakadó szorongatottság komolysága is kihallatszik. Megjegyzem: ebben a vonatkozásban egy picit Petri költészetét (különösen annak rímes darabjait) is visszaidézi, ahol az infantilis bohóckodásokba mindig beleszövődik valami az azoktól mérföldnyi távolságokra lévő egzisztenciális tétekből.
„Bár az ember tudatlannak született, ha hülye akar maradni, keményen meg kell dolgoznia érte.” – mondta (állítólag) Benjamin Franklin. Noha Bognár kötete akár az ártatlanság utáni nosztalgikus sóhajokra is alkalmat adhat, nem ezen van a hangsúly. Talán lényegesebb, hogy ráirányítja figyelmünket a kortárs költészet egyik fő dilemmájára: érdemes-e engedni a tanult műnyelv önmagát mind jobban sterilizáló, az olvasóközönségtől elidegenítő evolúciós nyomásának, mely végül is ahhoz az ellentmondáshoz vezet, hogy a költészet olvasása egy nevetségesen szűk, „genetikailag” belterjes, zömében szakmai körre korlátozódik, vagy zárójelbe téve a neveltetésünkből/képzettségünkből fakadó arroganciát, ne próbáljunk-e inkább megtérni valami természetesebb, ártatlanul primitív és remélhetőleg a laikus számára is hitelesebb beszédmódhoz? A fényes rend többek között ennek a nyelvi evolúciónak a keresztmetszete, mintha maga a szerző is kiutat keresne a kérdéses antinómiából. Talán a munkaruhás képviselőnőnek feltett kérdés sem véletlenül került fel a kötet hátára: „miről írjak, mi érdekel téged?” Nos, ha egy szóval kéne felelni, erről.
Bognár Péter: A fényes rend, Magvető, Budapest, 2017.
