„Hol leszek ebben benne?”

Tóth Kinga új kötetében a betegség nem metafora, szimbólum vagy állapot, hanem valóságos élet- és szövegműködés. Külső nézőpont ugyanis annak ellenére sem igen létezik, hogy a végletekig töredezett, egymásba átfutó, egymást keresztező prózafutamok szilánkossága a címben megnevezett stigmához viszonyul valamiképpen. Hiszen még a grafikákkal teletűzdelt töredékek sem önmaguk kereteiből vezetnek ki a kötet végén található az – egyébként tipográfiailag is remekül kivitelezett – appendixbe, ahol az olvasó kénytelen még az eddigieknél is mélyebbre nézni. A test belsejének átvilágított lenyomatai, röntgenképei sorjáznak itt, illetve azok átszerkesztett, montírozott változatai.

A holdvilágképűek azok, akik – Susan Sontag szerint – kettős állampolgárságuknak épp a betegség birodalmában kiállított igazolványát használják. Sontag megfogalmazása meglehetősen szuggesztív, egyben találó lehet jelen kötettel kapcsolatban is, mivel benne a test „rendellenes” működése elsősorban nem ideiglenes állapotként jelenik meg. A testnek – és vele együtt az általa hordozott szubjektivitásnak – saját működéséhez való viszonya aposztrofálódik, éleződik ki benne. „Ketyeg a pulzusom, itt vagyok, itt vagyunk.” (11.)

Ezekben a szövegekben a betegség ugyanis inherenssé válik; nem csak a test, de deklaráltan a tudat belsejébe is beköltözik, annak állandó lakója lesz. Így a többnyire monológra, egyfajta belső beszédre hajazó, snittszerű szövegek összetartó erejét meglátásom szerint a saját test érzékelésének mindent kitöltő hiperbolizálása adja. Ezt pedig nem csak a szövegek dikciója, elbeszélési stratégiája, de a kötetszerkezet felépítése is mintázza, amennyiben a mindig éles helyzetekhez, érzetekhez kötött megszólalások egymásutánjából semmiféle idő- vagy térbeli kibontakozás nem olvasható ki. „Mindig most van, ott ülünk abban az ablakos szobában.” (9.) A szöveg nem jelentés, a grafika nem illusztráció: ritmus van; nem-tudás; montázsok és egymásba íródások; ismerős panelek és folyamatos, csigavonalszerű befele haladás, csavarodás.

Ami pedig még ennél is fontosabb, az a test és lélek/tudat bináris oppozíciójának, dichotómiájának megbontása. A holdvilágképűek esetében (is) sokkal inkább érvényesnek látszik Jean-Luc Nancy megállapítása, mely szerint „a test a lélek formája”. Ennek a belátásnak pedig több nagyon fontos hozadéka van Tóth Kinga kötete esetében is.

A fentebb már említett külső nézőpont hiányán túl szintén számolnunk kell a radikálisan eltérő regiszterek, beszédmódok, sőt, médiumok egymás mellé kerülésével, keveredésével. A hierarchia, a kitüntetett beszédpozíció teljes hiánya jellemzi a kötetet, amely egy időben fokozza le és teszi egyenlővé az orvosi szakterminusokat, kórképeket, diagnózisokat a képes beszéddel, az emlékezéssel, a popkulturális analógiákkal, illetve érzetek, tünetek naiv magyarázatával. Így már az első perctől világossá válik, hogy a betegségről való beszéd tétjét a kötet lapjain elsősorban a legmélyebben személyes, szubjektív beszéd adja, egy olyan megszólalási mód, ami lényegéből fakadóan ellehetetlenít bármiféle szakszerűséget vagy objektivitást. „Ludak másznak rajtam, madarak karcolják meg lábaikkal a bőrt, attól ilyen borsós, kis fehér dudorok, amikor kiráz a hideg.” (37.)

Sőt, érdemes lenne ehelyett inkább szubjektivitásokat említeni, vagy legalábbis azok nyomait, hiszen minden egyes prózafutam konkrét szituációhoz kötött, amelyek nem önmagukban lezárt egységek, hanem folytonosan íródó, korrigálódó töredékek. „Az első tizenhat évesen nyúl a szoknyám alá. Vagy tizennyolc. Nem szteroidozok már, azért van rajtam szoknya, akkor tizennyolc.” (39.) Ezek a töredékek pedig mindig valamiféle utólagosság látszatát keltik, hiszen a megszólalás majdnem minden esetben nagyon erős percepciókhoz kötött. A kötet így tulajdonképpen egy olyan heterogén kommentáregyüttessé változik, ahol a nem-tudás, a megszelídítés, eufemizáció, kontextualizáció aktusai keverednek különböző külső intertextusokkal, jellegzetes regiszterekkel és médiumokkal. „Tátsa nagyra és lazítson, különben megsérülhetnek a hangszálai. […] Aki fölém hajol, nem ellenség. Aki belém hatol, az, aki meg akar gyógyítani.” (65.)

Minden szöveg címmel van ellátva, sőt némely szövegek ugyanazzal a címmel szerepelnek, ilyenkor csupán számozás jelöli a különbségtételt, például két néni és homok, illetve három csiga nevű szöveg is van. Ezek a kivétel nélkül egyszavas címek ráerősítenek ugyan a fent tárgyalt pontszerűségre, fogalmiságuk azonban nem feltétlenül segíti az értelmezést. Sőt, paradox módon az ismétlődés sem összetartó erőként, sokkal inkább szétszóródásként hat itt, hiszen a szövegtestek erőteljes kontextualitásához hasonlóan a címbe emelt fogalmak is más és más asszociációkat vonzanak be; annyiszor módosul és tolódik el a jelentésük, ahányszor felbukkannak. Az első homok című szöveg még a test salakanyagaira, illetve veszélyes „melléktermékeire” vonatkozik: vesekőre és -homokra, gennyre, cisztákra és tüszőkre. Negyven oldallal később már a homokos tengerpart képe jelenik meg, ahova az asztma miatt, terápiás okból kell elvonulni, az utolsó mondatban pedig megtörténik a visszacsatolás, rá kell jönnünk, hogy nem csak testiséghez kötött emlékek léteznek, hanem a test maga is képes az emlékezésre: „Látom a homokot, meleg, belenyomom a lábam. Ez a homok nem fáj.” (90.)

Emellett fokozatosan nyilvánvalóvá válik, hogy ami a kötetben történik, az nem lehet egyéb, mint a betegségekkel terhelt test felületére történő írás, hasonlóan az appendixben az átvilágításokkal összekollázsolt szövegtöredékekhez. Hiszen a nyelvnek ebben az esetben nem lehet radikálisan megvilágító, kibontó, episztemológiai vagy empirikus funkciója. A test burkát a nyelviség sohasem törheti át egészen, a próbálkozásoknak pedig szükségszerűen mindig kudarc a vége, illetve maximum arra ítéltettek, hogy a felületet kapargassák, ott sokszor igencsak illékony és képlékeny nyomokat hagyjanak. „A lefolyása ismeretlen, a kezelése, a módja ismeretlen.” (113.)

A fent idézett két mondat egyben a könyv szövegtestének zárómozzanata is, annak a prózafutamnak az utolsó két sora, amely a Vége címet viseli. Itt válik egészen világossá, hogy mi az a kettős mozgás, amely végig ott feszített, lüktetett a kötet minden egyes szövegében. Ott van egyrészt a permanenciaként, a test, az idegek, ezzel együtt pedig a szubjektivitás minden egyes sejtjébe beivódott állapotként felfogott betegség, ugyanakkor ennek a legbensőségesebb, mindent kitöltő élménynek a megragadhatatlansága, kézzelfoghatatlansága. Hiszen az általános értelemben vett betegség állapota/fogalma Tóth Kinga kötetének végére egyfajta univerzális parazitaként olyannyira beépül és inherenssé válik, hogy eltávozása vagy legyőzése valóságos identitásvesztéssel fenyeget. „Nincs ez már tovább, elfogy belőlem, nem tudom, milyen leszek, ha vége lesz. […] Mit kell ebben csinálni. Hol leszek ebben benne…” (113.)

A sokszor kívülről, önkényesen a beteg testre rakódó jelentésrétegek, stigmák nem csupán önreflexív módon, hanem a kötet második felében kívülről, sokszor mitizált leírásként is realizálódnak. A körszínpadra lépő kígyónőnek például „[n]incsen csontja, nem törik el a rajongók súlyától, hasizmát földbe nyomja a szeretet.” (99.) A rendellenesség ezekben a leírásokban pedig többször rendkívüliséggé alakul át, a „normalitástól” eltérő testműködés nem csupán értéktelített lesz, de egy olyan, itt elsősorban a nyelv által artikulált egyediesítő funkciót hordoz magában, amely a testre íródva annak legszemélyesebb identitásjelölő funkciójává válhat. És ebben látom én tulajdonképpen Tóth Kinga kötetének igazi tétjét is: a testtel, szubjektummal összeolvadó betegséget minduntalan sikertelenül megostromló nyelviség megmutatkozásában, illetve az így artikulálódó ambivalens viszonyrendszerek emancipációjában.

Tóth Kinga: Holdvilágképűek, Magvető, Budapest, 2017.