Németh Gábor Dávid első kötetének szövegeit döntő többségükben az én-te viszony nézőpontváltásai határozzák meg. A másik oldalon ott a tér és a szubjektum relációjának és oppozíciójának megélése – a test terekbe kitettsége – mint az elkülönülés reprezentációja, miközben ez a térépítkezés lesz az identitások közötti elválasztó határ (is), a kötőanyag pedig a hiány: az átjárhatatlanság pontos leírása négy ciklusban.
A kötet első – címadó – verse a hiány felütése, kikezdése és kapirgálása. Sőt: a hiány öröme, amely csak annak létezéséből fakadhat, ami nincs ott, vagyis csak úgy lehet jelen. Akkor van, amikor a jelenlét helyett már csak a hiány beszélhet. Mégis, a hozzáférhetetlenségnek ez a felfedése önmaga feltárásán keresztül vezet. „Azért vettem a banánt, mert az biztosan / nem lehetsz te, mégis örülök / hogy csak úgy tudom leszedni a matricát, / hogy a héjából is lejön valamennyi, / bemegy a körmöm alá, olyan, mintha / téged kapirgálhatnálak, egy pillanatra / önfeledten örülök a hiányodnak. / Utálom a gyászévet, a szót, a hét hónapra / azt mondom, hogy fél éve. És a banánra, / hogy te is vagy, meg nem is.” (Banán és kutya)
Miként lehetnek jelen a szubjektum és a szubjektumok közötti áttűnések a térben, a világban? Lehetséges-e egy kapcsolaton keresztül nyomot hagyni egymáson? Hogyan szorítja ki/el a tér az egyént, és fordítva, miként, miben és kiben tükröződünk? A tükröződés milyen élet? („Ahogy csak a víz / közvetítésével merek magamra nézni”.)
Kemény István veti fel a kötethez írt ajánlójában, hogy egy közös narratív szál fedezhető fel a négy ciklusban. De vajon olvasható-e ilyen módon a kötet, kell-e így olvasni, vagy a versek önállóan, pontszerűen helyezkednek el egymáshoz képest az olvasás terében. Talán egy ügyesen megkomponált mérnöki szerkezetről van szó? Úgy vélem, mind a két olvasat lehetséges. A narratívában megjelenhet a gyász traumájának fájdalmas feltérképezése, a veszteség utáni elengedés tudatosítása, de a ciklusok összetettsége, a versek nézőpont-váltakozása az egyén, a tér és a közös világ között megengedhetik a mozaikszerű olvasást is. Ettől válik izgalmassá a kötet; az olvasónak teret és lehetőséget enged, hogy önállóan építhesse fel magában a szöveget, megkonstruálhassa saját struktúráját.
Németh Gábor Dávid verseiben van valami jelenetezésszerű. Akár egy színpadi játékban, felsorakoznak a szemünk (a nézők) előtt a beszélő én és a megfigyelt személy, valamint az alig észrevehető, finom tekintetváltások drámai történései. Láthatjuk a hétköznapok ismétléseit, ismerősek a mozdulatok, tevékenységek, bennük pedig a szégyen, hiszen a másik közelsége magányt is jelent, és ennek bevallása szinte elviselhetetlen. Okozója éppen a birtokolhatatlan, megismerhetetlen személy, a másik. Az elvesztés lehetősége folyamatos, a kiszorított térben, a szenvedésben marad a helye. Az érzések alig-alig konvergál(hat)nak egymáshoz, hiszen képtelenség ugyanabban az időben ugyanazon a lépcsőfokon állni, ahol éppen a másik áll. A meg nem értettség újra és újra falat épít, a fal átugrása olykor botlássá lesz, ezért marad helyén a fájdalom, mely alig enged továbblépni: „és csak álltunk csendben a hidegben, / a kabátja összehúzva, a lábai külön lépcsőfokon.” (Fekete, fehér) Ugyanakkor az első ciklustól kezdve jelen van az a szellemi játék, mely során a versek az önazonosságot úgy próbálják pozicionálni, hogy közben tisztában vannak a megfigyelés Heisenberg-féle illúziójával, a pontosság lehetetlenségével, önmagunk kívülről szemlélésének hiábavalóságával. Minél közelebb próbálnánk kerülni, a fókuszpont elillan, a tér és a megfigyelő énkonstrukciója is átrendeződik a vizsgálat során. Utolérhetetlen lesz az én (Folt). Miközben megkísérli tehát, hogy a másikat önmagában vizsgálja, a versbeszélő kifelé próbál tekinteni, hogy a térben keresse meg saját helyét.
A kötet – a következő ciklusokban – egyre többször igyekszik egyfajta ontológiává növeszteni a hiányt. Az eltűnés nyomai a tárgyakon is megjelennek (Fognyom). Ez a tárgyiasság, a tárgyba ágyazottság jelként beszél a két individuum közötti kapcsolatról, mely elsőként valóban a színházi jelenetezés linearitását hozza be, azonban Németh Gábor Dávid ügyesen játszik a leírásokkal. Éppen az első ciklus központi verse (Köztes tér) árulkodik a szerző szövegalkotó koncepciójáról, szinte transzparensen láttatja a kötet struktúráját. Németh olyan poétikát művel, melyben a versnyelv redukálása során a tárgyiasítás, a jelenetezések egymásutánjában pedig a jelentések mintegy egymás fölé tükröződnek, majd egy pontba sűrűsödnek a háttérben, és feltárul a kontextus mélységélessége, melyben a hétköznapin túl egy sokkal absztraktabb versvilág él, mozog, dolgozik. A kórházéletben csak hordágytest létezik. A feloldás a tárgyak közötti a semmin való átjutás, vagyis a két test között a lét által felhúzott határok lebontása, mely csak a halálban válhat lehetségessé. A létezés annyi – ahogy a Körvonalakban is olvassuk –, mint az önmagunkból való kibújás lehetetlensége, amitől a kapcsolódás folytonos szaggatottságként jelenik meg. A határok nem engednek, minden közelkerülés csak erőszakos lehet (A bántalmazás öröme).
Erős hang Németh Gábor Dávidé. Ugyanakkor a beszélő önreflexióiban gyakran megjelenik az a problematika, hogy a kapcsolati traumák, a másik halálának leírása mennyiben válik a saját élet „kiárusításává”. („Közben azon gondolkodom, / nem tehetségtelenségem rejtegetésére / használom-e a halálát.” (Kiárusítom) Bátor kérdésfeltevések, tehetségtelenségről szó sincs. Ráadásul ez a folytonos lét- és fogalomkétely végigkíséri a szövegeket. Körbejárja őket, újrarendezi, hogy az egyéni látásmódtól és érzékenységtől váljon annyira emberivé. Kalandos és elszánt felfedezőútra hív a szerteágazó jelentések, szimbólumok, kérdések sokasága közé. Ez azonban olykor meg is nehezíti, hogy az olvasó a szövegek közelébe kerüljön, vagy hogy kiszabaduljon a sűrű motívumhálóból: mert egészen katartikus sorok, sőt versek tartják fogva az olvasót. Ígéretes belépés. Szabadulóművészet.
Németh Gábor Dávid: Banán és kutya, FISZ, Budapest, 2017.
A borítófotót Csengery Dániel készítette.
