Születés. Szül. Szülés. Születik. Születek. Megszülettem. Megszülettem. Elfogadtam, ami egyszerre egyértelmű és elfogadhatatlan, miközben némán ültem a Tünet Együttes legújabb darabja után a Trafó padlóján. Kapaszkodtam a fényképezőgépem és a belégzés jelentette stabilitásba, a megérkezésbe, az életbe. Itt vagyok. Vagyok.
Miközben sétáltam a Trafó felé, kíváncsian találgattam, hogy mi újat mutathat még nekem a Tünet Együttes. A korábbi darabjaik alapján bizalmat szavaztam nekik, hogy biztosan jól fogok szórakozni, mély utazás lesz. Úgy értem, hogy profik, persze új koreográfiát, új fényeket, új látványt, új ötletet biztosan hoztak, de vajon mindenből csak többet és jobbat, vagy bátrak lesznek, és hoznak nekem valami… mást. Hoztak.
A szintetikus anyagokkal borított, mégis természetességet sugárzó térbe lassan, négykézláb érkezik három alak. A negyedik a színpadon helyezkedik el, amelynek szélén laptop és egyéb technikai eszközök találhatóak. Meg gyerekjátékok. A nő egyszer csak beszélni kezd a már színpadon lévő táncosokhoz és a közönséghez. A táncosok ülnek. Valami nem stimmel. Mégiscsak egy kortárstánc-előadáson vagyok, egy nő beszélget, a táncosok meg… ülnek.
A narráció segítségével megismerkedhetünk a három táncos alaphelyzetével: a szülésük története tárul fel előttünk, három teljesen különböző történet: volt, aki relatíve hamar új életet adott a világnak, és volt, aki hosszú vajúdás árán tapasztalhatta meg az anyává válás csodáját. Közben a szereplők a térben elhelyezett objektumok segítségével újraélték a folyamatot, a szülés, a vajúdás pillanatait. Nem táncosokat vagy színészeket láttam, hanem anyákat.
Talán ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: sikerült nekik. Átvertek, anélkül, hogy észrevettem volna. Nem szereplők voltak egy színpadon, én sem néző, aki „szórakozik” egy előadáson, hanem aktív résztvevő, empatikus embertárs: a vajúdóval együtt szorítottam (elnézést a kifejezésért), hogy az anya megszabaduljon áldott kínjaitól, az otthonszülésnél, hogy „csak minden rendben történjen”. Nézőből aktív résztvevővé váltam, aki végignézi, végigéli, ahogy három új élet érkezik, hogy megtapasztalja a létezés háromdimenziós rétegét.
Közben semmissé vált a befogadás koncepciója, lényegét vesztette a kontextus, miszerint egy táncelőadásra érkeztem. Vendég voltam. Megtiszteltetésben részesültem, hogy három nő beengedett abba a szakrális térbe, ami egészen eddig kizárólag a sajátjuk volt. Hogy férfiként – sőt, nemtől teljesen függetlenül, emberként – érezhettem azt az intim rétegét az életüknek, amiről talán még saját maguknak is nehéz számot adni. Hogy ennek a formája a tánc volt? Másodlagos. Sokadlagos.
Hogy ez a forma milyen volt? Új. Meglepő. Szokatlan. Végtelenül kreatív. Kommunikációkutatóként a proxeimka, vagyis a térhasználat különösen érdekel, ezért azokban a pillanatokban, amikor nem egy nő lelkében utaztam, megfigyeltem a szereplők, a tárgyak, a mozgás viszonyát, és örömömet leltem a látottakban. A fények, a teljes látványvilág mind professzionalizmusról árulkodik, miközben a természetesség és a pontosság egyaránt uralja a mozdulatokat, az egész koncepciót. Amikor már egy fél perce úgy érezném, hogy kezdem megszokni a vizualitást, akkor az előadás teljesen váratlan formában csavar egyet a látványon: változik a dinamika, áthelyeződnek a hangsúlyok, ezzel változik a befogadás módja. Kerülném a spoilereket, ezért konkrétumok nélkül csak annyit jegyeznék meg, hogy a szinte teljesen statikus (ám érdekes és esztétikailag remekül felépített) jelenetet teljes robbanás követi, ahol egészen más energiákat mozgatnak a szereplők. És ha már szóba került: hatalmas dinamikatartományban mozog az egész darab, az öncélúság legkisebb árnya nélkül.
Ahogy egyre több Tünet-darabot látok, egyre kritikusabban érkezem az előadásokra, hogy most valahogy biztosan megfogom őket. Legalább csak egyszer, csak egy percre, csak valami apró indokolatlan redundancia, vagy legalább hadd mondhassam el, hogy egy jelenetet „elkortársaskodtak”. De még csak közelébe sem érnek, hogy ez eszembe juthasson.
Szubjektív befogadóként különös aktualitással érintett a téma: az előadást követő nap államvizsgáztam, ami három és fél év lezárását, és egy új élet kezdetét jelenti. Visszaemlékeztem egy néhány hónappal korábban látott Tünet-darabra, Az éjszaka csodáira, ahol eldöntöttem, hogy végre befejezem az egyetemet, hogy kötelezettségek nélkül, szabadon alkothassak a fotográfiában és az írásban, akár csak a Tünet Együttes művészei a tánc varázslatával. Sikerült. Megszülettem.
A végeredmény már megint az, hogy csendben ülök az előadás után, egyszerre gondolom végig az életemet, az előadáson látottakat, és töltődöm, töltődöm, ahogy csak egy anya ölelésével lehet.
Tünet Együttes: Burok, Trafó House, Budapest, 2018. február 2.
A fotókat a szerző készítette.