A munka ethosza
A Műcsarnokba vezető lépcsőket
söpröm fel. Ez nem metafora:
valós történet. Mellékkereset. A költészetnek
valahogy meg kell élnie. A költészetnek
ennie kell.
Tavasz van. Kosz maradt télről,
ez a fehérség olyan könnyen alakul át sötét,
ragadós folyadékká. Csikk-
és papírtömegek, madárszar, kutyaszar
és az egyik valószínűleg emberi.
Ez nem metafora: valós történet.
A nyelvem vezetett erre
a helyre. Beborult.
Az eső nem mos el mindent.
Tücskök
Azt mondtam: ismerek egy olyan helyet,
ahová meghalni járnak a macskák.
Azt kérdeztem: meg akarod nézni őket?
A lány azt válaszolta: nem akarom.
Azt mondtam: tiszta és fontos.
Azt mondtam: világos és elsődleges.
Azt kérdeztem: meg akarod nézni őket?
A lány azt válaszolta: nem akarom.
Úgy mondta ezt,
hogy el kellett fordulnom tőle.
És azóta
lassan
a kijárat felé
közelítek.
Nem adok címet
A halálnak walkmanje van.
A dohányzókocsiban ül.
Az egész vonat kivilágított, tele
izzadtakkal, sört izzadókkal.
A halálnak női megérzése van. Szemei
észrevétlenül az én szemeimre tapadnak. Szemeink
találkoznak az üvegen. Minden fény halvány az
ablak mögött. A kisvárosok mint kis temetők.
A nagyváros mint tűzvész. Itt az útvonal véget ér.
Megyek élni. A társadalom részecskéjeként viselkedni.
Tenni. Legelőször a nyelv hal meg. Nem
hinni.
Fordító: Sipos Tamás
Borítófotó: Alchetron
