Péntek este a Sportarénában lépett fel a Depeche Mode. Az atombiztos magyar rajongótáborral rendelkező brit banda az utóbbi bő három évtizedben rendszeresen visszatérő vendége a magyar fővárosnak. Mostani koncertjük egyszerre volt minden ízében profi show és a nézőket folyamatos extázisban tartó szintipop-igehirdetés.
Kamaszkori zenei ismereteimet (és ebből kifolyólag ízlésemet) bátran nevezhetem szegényesnek. Iskolai éveim alatt viszont nem csak a tananyaggal ismerkedtem meg, hanem Kardos Tibi nevű felsős osztálytársam révén egy Depeche Mode-rajongóval is. Valószínűleg a Bonanza Banzai sikere nyitott utat Nagyváradra a nálam szűk egy évvel fiatalabb, elektronikus zenében utazó darkos „nyugati” együttesnek. Bár ezt akkoriban nemigen tudtam, mert inkább csak a külsőségek (frizurák, fekete ruhák) szintjén ismertem meg ezt a stílust. A kilencvenes évek mainstream zenei ízlésétől eltérő keveseknek a többiek gúnyos ellenérzéseivel is meg kellett küzdeni, melyet az akkoriban népszerű és rendkívül elmés „depeches, de peses” kijelentés is ékesen bizonyít.
Tavaly májusban véletlenül tanúja voltam, mekkora rajongás veszi körül őket Magyarországon. Épp akkor vitt utam a Groupama Aréna felé, mikor a „fekete sereg” ellepte a Fradi-stadion környékét, a népligeti aluljáró, a környékbeli – alapesetben szurkolók hidratálására szakosodott – egységek, az Üllői út és a Hungária körút kereszteződése tele volt vidám, koncertre készülődő, sörüket markoló fekete pólós – főleg középkorú – emberekkel, családokkal. A most péntek esti erős havas eső ugyan fedett helyekre szorította be, de el nem rettenthette a külföldről is szép számmal érkező rajongókat. Hatalmas tócsákat és minden lehetséges helyen parkoló autókat kerülgetve érkeztem meg a Sportarénába, hogy még az előzenekarként fellépő EMA műsorába is belehallgassak.
Az első pozitívum (persze a tisztességgel muzsikáló, de csak kevesek figyelmét lekötő EMA mellett) a közönség volt. Sikerült rossz szektorba ülnöm, de sem a helyét jogosan kérő nézőtárs, sem a – már helyesnek bizonyuló sorban – felállított emberek nem a Budapesten megszokott szemforgatással, maguk elé dörmögött anyázással reagáltak, hanem meglepően kedves, elnéző módon. Mintha egy láthatatlan kapocs kötötte volna össze a koncertre kilátogatókat, hisz mind ugyanazért az élményért érkeztek, és egy hasonszőrű rajongóba minek is belekötni? Rólam persze nem sejthették, hogy nem Dave Gahan-poszterrel az ágyam fölött nőttem fel, és ez életem első DM-koncertje. Ha már a közönség szóba került: nem csak a zsúfolt küzdőtéren (ahol még a színpad oldalához rakott hangosítópult sem foglalta a helyet) voltak a keményvonalas rajongók, hanem szinte mindenhol. Mellettem egy negyvenes nő az együttes minden egyes említésére sikításban tört ki, és az ott megismert párral végigcsápolták a teljes műsort.
Amíg a Sting-koncerten, ahol nagyjából ugyanott ültem, simán rászóltak egy túlsúlyos nőre, hogy ne álljon fel, mert nem látnak tőle, ez a taktika most nagyjából fél percig volt hatásos, mert a koncert első taktusaira szinte mindenki egy emberként állt fel előttem a helyéről, hogy utána esetleg az átállások röpke pillanataira pihentesse a lábait. Az üresjáratok nélküli, rendkívül pörgős koncert elfeledtette velünk a konfliktusokat. Persze így is voltak szép számmal, akik a dalok alatt ülve telefonoztak (valaki még tőzsdézett is), pedig a kivetítőt sem láthatták, de lehet, hogy őket amúgy is csak a hangzás érdekelte igazán, vagy rajongó szerettüket kísérték el. Ám akadtak olyanok is, akik – úgy tűnt – néha begyakorolt koreográfia szerint mozogtak a dalokra, de a koncert utolsó harmadában a póló helyére kerülő Gahan-féle bőrmellény már nagyfokú bevonódást jelzett a pár férfi tagja részéről.
A Depeche Mode társadalmi szerepvállalását a színpadra lépésük előtti kisfilm mutatta be. Egy nagy óragyártó céggel együtt jótékonysági programot működtetnek, mely igyekszik minél több rászorulóhoz eljuttatni a tiszta vizet. A burkolt reklám és a ráhangoló Revolution után a Going Backwardsszel indították az estét. A színpad mögötti nagy kivetítő alatt (mintegy annak folytatásaként), de térben a nézőkhöz közelebb a ledfal úgy volt kialakítva, hogy annak tetejére fel lehessen sétálni, ezt pedig Dave Gahan frontember nem csak a nyitószámnál, hanem például az Enjoy the Silence alatt is kihasználta. Az első szám közben egy Jackson Pollock-festményre emlékeztető animáció volt csak látható, melyről az idő előrehaladtával fokozatosan tűntek el a színes pacák, hogy a záróakkordra teljesen feketévé váljon a háttér.
A másodikként érkező, személyes kedvenc It’s No Good alatt pedig a sokat megélt Gahan maximális hőfokra tüzelte a Papp László Budapest Sportaréna közönségét. Ha kellett, a fenekét riszálta, Jacko módjára fogdosta magát, saját tengelye körül forgott mikrofonállvánnyal vagy anélkül. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy igazi showman, pillanatok alatt megnyeri a közönséget, lendülete, természetessége a legjobb arányban vegyül hatalmas színpadi rutinjával. Nem lehetett nem szeretni a már percek után izzadó, de Robbie Williamsszel ellentétben saját koncertjét végig kiváló kondival bíró Dave-et.
Míg Billie Joe Armstrong ironikus sztárallűröket produkált és politizált, Dave Grohl régi haver módjára jófejkedett, Sting pedig megtartotta a három lépés távolságot, addig a Depeche Mode frontembere jó értelemben vett exhibicionizmussal, önmagát hitelesen színpadra állítva tolta végig a két órás koncertet. Szemmel látható volt, mennyire élvezi a közönség rajongását, mely bizonyára spannolta őt, sokszor meg is énekeltette a nézőket, akik minden egyes alkalommal lelkesebben ordítottak, mikor a színpad bal oldalából induló kifutón Dave közéjük sétált. Egyértelműen Dave Gahan produkciója az, amely a világ egyik legjobb koncertzenekarává teszi a Depeche Mode-ot. Mert arról sem szabad elfeledkezni, hogy élőben ugyanolyan jól szólt a zenekar és ő is, mint a felvételeken.
Szólnom kell Martin Gore-ról, aki szintetizátoron és gitáron játszott, két egymást követő dalt maga énekelt el, szusszanásnyi pihenőt adva Gahannek, ugyanígy téve a ráadásban a minimalistára csupaszított, ám így is nagyot ütő Strangelove esetén. A fekete körömlakkal büntető és mindig fura hajakat hordó Gore egy puffadt arcú Keith Richardsra kezd emlékeztetni. Andrew Fletchernek saját kis emelvénye volt a színpadon, onnan kezelte szintetizátorát, miközben sztoikus nyugalommal intett ki időről időre a közönségnek. A dobokat Christian Eigner püfölte fáradhatatlanul, míg Peter Gordeno leginkább basszusgitározott, szintetizátoron játszott és vokálozott.
Erősen működött a kémia a közönség és az együttes között, mely élőben egyáltalán nem tűnt unalmas szintipop bandának, sőt kifejezetten rockos hangzású daluk is volt. A főpap és társai teljes odaadással celebrálták miséjüket, a láthatóan rutinos Depeche Mode-fanok pedig tisztában voltak az est ceremóniájával: a World in my Eyes alatt szemeket formáltak kezeikből, a Never Let Me Down Again közben pedig előkerültek a fehér kesztyűk. Mindenki remekül végezte a dolgát, a szöveges átkötést ritkán alkalmazó Gahan kétszer is röviden jelezte (barátok félszavakból is), milyen nagyra értékeli a budapesti közönséget.
Azt a közönséget, mely elsőrangú színpadtechnikával is ki lett szolgálva. Ugyan nem voltak tűzoszlopok, konfettieső vagy csinos háttértáncosok, nézők sem lettek a színpadra rángatva, de a ledfalon bizonyos dalokat önálló alkotásként is helytálló, elsőrangú, emlékezetes videók kísértek hol fekete-fehérben (Useless, Cover Me), hol színesben (In Your Room, Enjoy the Silence). Számomra az egyik legerősebb háttérvideón egy transznemű zenész napját láthattuk felébredéstől az esti koncert előtti otthoni készülődésen át a helyszínre gyaloglásig. A minitörténet kiválóan kiegészíti és új jelentéssel bővíti a Walking in My Shoes című dalt.
A szervezés is csillagos ötösre vizsgázott, ugyanis az Arénából pillanatok alatt kijutottam (hála a sok kinyitott kapunak), és a beengedés is sokkal szervezettebb és gördülékenyebb volt a szokásosnál. Talán a tavalyi Foo Fighters-koncertnél is nagyobb élménnyel, mosolyogva, mindenkivel megbékélve sétáltam haza, miközben arra gondoltam, hogy az idei VOLT Fesztiválon ott lesz a Depeche Mode.
Depeche Mode-koncert – Global Spirit Tour, Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2018. február 2.
A borítóképet az MTI fotósa készítette.