Köldökzsinór
a két gyerek vigyorgott,
kócosak és nagy szeműek,
Kata terelgette őket,
hatlábas játék,
amikor elkapta az egyiket,
a másik visította,
hogy egy-kettő, jöjjek már,
szabadítsam ki,
belehúztatok,
ismertem el,
miközben Kata az egyik gyerek
ujjai közül bogozta ki a haját,
ritka a vendég mostanában,
miattad zsongnak ennyire,
magyarázta, sőt már mentegetőzött,
de mosolygott, mint a két kicsi,
a nappaliban ültek, a három kócos,
fotók mindenütt,
a szüleiről kérdeztem,
pár hete jártak itt,
szerencsére jól vannak,
csak a papának kellett
új szívgyógyszert felírni,
aztán megkért,
várjak egy kicsit lefekteti
a gyerekeket
a kisszobában vetkőztette őket,
pizsamát adott rájuk,
néztek rá mosolyogva, de nem vártak semmit,
mert mese csak este lesz,
lehet, hogy majd apa mondja,
Kata azért énekelt nekik,
ahogy figyeltem, azon gondolkodtam,
miért ilyen karcsú még a második szülés után,
amikor mindketten elaludtak,
visszamentünk a nappaliba,
és Gáborról kérdeztem,
megkönnyebbülten sóhajtott,
végre egy félév után
máshová osztották be,
a pénz is több lesz majd valamivel,
azt mondják,
csak most messzebb van, igen,
gyakrabban így sem tudnak beszélni,
az ottani időeltolódás
és az itthoni fektetés miatt,
pedig úgy reménykedtek,
mikor már rómingdíj sincs,
hagyjuk ezt, nem vagy jól,
mondtam neki,
erre csak elfordította a fejét,
nem tudom mit szólt volna, ha elmondom,
mennyire nem látom értelmét,
de rengeteg fotót kapott mostanában
a dorfi üzemről, a szállásokról,
Gabi azt mondta, karácsony előtt szerez
szobát, aztán kimennek mindannyian,
mert utálják az egyedüllétet,
pedig zsúfolt mind a két szoba,
ott a két újvidéki és a négy másik lengyel,
itt a két gyerek, meg az apósáék,
forgattam a szemem, de csak terelt
tovább, be is szaladt a kisszobába,
hogy a gépén megmutassa a fotókat,
úgy sietett, a nyaka köré tekerte
a zsinórt, ölébe hozta át a készüléket,
a fiókok közötti konnektorba dugta be a töltőt,
a kábel lecsúszott, a lábára csavarodott,
láttam, baj lesz, érte nyúltam,
ő azt hitte, bátorítom,
megindult felém,
ügyetlenül próbált javítani a mozdulaton,
de már előre dőlt,
a zsinór szorított, kirántotta a falból
a dugajt, a gép kirepült a kezéből,
összeszorítottam a fogamat,
ám Katának a szeme sem rebbent,
unalomig ismételt rutin,
az ezerszer végrehajtott mentés
már a napjai része,
ha fotelről, ágyról,
vagy kis székről zuhan le
akármelyikük,
még a levegőben
elkapta a gépet,
de nem moccant,
a lámpa és a padlócsempe
között függött rajta a súly,
utána magához húzta,
mintha csak a két kicsit emelné fel,
átölelte és megigazította a madzagot,
ringatta a gépet,
úgy tette le mellém,
megmutatta,
merre jártak két hónapja,
fél éve, tavaly ősszel,
üzemi szállás, a főtér,
székesegyház, parkok,
más babakocsik,
egy idegen országban,
már csak pár engedély kérdése
az egész
megigazítottam a dugajt,
csúnya folt,
vakolni kellene,
elköszöntünk
nyilván hónapokig semmi,
aztán az egyik hétvégén,
mikor a koszorún már
az utolsó gyertyát gyújtottuk,
jött a szokásos pittyegés,
új üzenet vagy email,
fotók a csatolmányban,
üzemi szállás, a főtér,
székesegyház, parkok,
saját babakocsik,
ketten Gáborral,
előttük egy-egy gyerek
vigyorgott,
kócosak és nagy szeműek,
Kata terelgette őket
Borítófotó: Max Pixel
