Európa nyugati felének országaiban a nemzeti sajtótörténet megírása nem a kezdő lépéseknél tart. Franciaországban például 2011-ben egy olyan kollektív vállalkozás jelent meg Civilisation du journal címmel, amely 1800 oldalon mintegy hatvan irodalmár és történész tanulmányait tartalmazza arról, hogy az újság mint periodikusan megjelenő médium előállítása, terjesztése, olvasása milyen antropológiai változásokhoz vezetett, hogyan alakult ki Franciaországban a 19. század folyamán a médiakultúra.
A sajtótörténet esetében nem csupán egy médium történetéről van tehát szó, hanem arról, hogy a világról szóló megváltozó reprezentációk, illetve egy egyre inkább a gazdasági racionalitás alapján működő, kollektív és periodikus módon szerveződő kulturális gyakorlat az alapokat érintő módon szervezi újra egy társadalom életét. Példaszerű ez a vállalkozás abból a szempontból is, hogy társadalomtörténet, irodalomtörténet és kultúratudomány hogyan tudja egymást kölcsönösen megtermékenyíteni amellett, hogy a könyv egyúttal összegzi mindazon gazdasági, társadalmi, politikai, technikai és a szakmára vonatkozó adatokat, amelyek egy ilyen grandiózus munkától szintén elvárhatók. Más kultúrákban, mint amilyen a magyar is, azonban még az alapkutatások sem mindig kerültek elvégzésre. Ehhez munkacsoportokra lenne szükség – ilyenek pedig Magyarországon az akadémiai kézikönyv munkálatai óta nem voltak. E vállalkozás az 1970-es évtized során indult el, s a Kókay György, Kosáry Domokos és Németh G. Béla által irányított munkacsoport csak az 1892-ig tartó történetet tudta feldolgozni. A következetes koncepció hiánya miatt a munkálatok aztán félbe is maradtak.
Azt elöljáróban is leszögezhetjük, hogy Buzinkay Géza nagy, összegző kézikönyve a magyar tudománytörténet egyik komoly hiányosságát pótolja. A magyar sajtó – lehetőség szerint teljes – történetének részletes áttekintése eddig ugyanis váratott magára. Azt is beláthatjuk, hogy e vállalkozásra, amely tehát ideális esetben legalább egy kutatócsoport munkáját igényelné, más nem is igen lett volna alkalmasabb a szerzőnél, akinek ez a könyve egyúttal egy életmű betetőzését is jelenti.
Buzinkay bölcsészdoktori értekezése 1973-ban készült el a Bach-korszak művelődéspolitikájáról. 1974-ben a Magyar Könyvszemlében már a korszak magyar irodalmának és sajtójának irányításáról szóló tanulmánya jelent meg. Ezt követően a szerző olyan tanulmányokat publikált, amelyek az élclapokkal és karikatúrákkal, a két nyelven (magyarul és németül is) író újságírókkal, a bulvárlapok történetével, a bűnügyi hírekkel és a riporterekkel, a budapesti nyomdákkal, a hírszolgálattal vagy akár a zsidóság magyar sajtóbeli jelenlétével foglalkoztak. Ezen túl 2009-ben megjelentetett egy szintén hiánypótló, sajtótörténeti antológiát, amely az 1780-tól 1956-ig terjedő időszakból közöl válogatást.
Buzinkay több mint két évtizeden át oktatta a sajtótörténetet, s korábban is publikált már egyedül vagy másokkal nagyobb lélegzetű sajtótörténetet. 1993-ban jelent meg a Kis magyar sajtótörténet című munkája. Ebben az áttekintésben a magyar sajtó intézményesülésének fázisai szabják meg a szakaszhatárokat: a korszerű sajtóélet kialakulása (1841–1865), a polgári nyilvánosság megszületése (1865–1878), az üzleti sajtó térhódítása (1878–1918). Az 1945 utáni helyzetre csak egy rövid kitekintés jut.
Kókay Györggyel és Murányi Gáborral közösen publikálta A magyar sajtó története című áttekintést, amely 1994-ben jelent meg a Magyar Újságírók Országos Szövetsége kiadásában, majd pedig új és javított kiadásban 2001-ben. Ez a munka két nagy részre tagolódik: az első rész a kezdetektől 1849-ig tartó időszakot öleli fel, s ezen belül külön fejezeteket kap a felvilágosodás kora (1780–1793), a felvilágosodás és a reformkor közötti időszak (1793–1830) és a reformkori sajtó (1830–1848), s önálló fejezet jut a forradalom és a szabadságharc sajtójának is. Ezt az áttekintést tehát, az előbbivel ellentétben, inkább eszmetörténeti és politikatörténeti kategóriák szabályozzák, s döntően ilyen szempontok irányítják a második rész korszakolását is: nemzeti vagy polgári sajtó (1849–1878), liberális aranykor (1878–1918), politika és ideológiák igájában (1918–1948). Az 1948 és 1988 közötti korszakkal ez esetben is csak vázlatos áttekintés foglalkozik.
A Ráció Kiadó gondozásában 2005-ben jelent meg Buzinkay Géza és a Kókay György közös vállalkozása, A magyar sajtó története I. című kötet – s a cím ígérete ellenére nem jelent meg második kötet. Ebben a munkában a korszakolás módja megegyezik az előző kötet korszakolását meghatározó elképzelésekkel – legalábbis ami az első részt, az 1849-ig tartó időszakot jelenti. A könyv második részében azonban Buzinkay Géza némileg módosítja a korábbiakat: 1867 lesz a határvonal, s ezt követi a még pártpolitikai (1867–1890) és a már üzleti alapon működő tömegsajtó (1890–1918) elkülönítése. S ez esetben a történet az 1948-as évnél lezárul. Ez az áttekintés azért lehet fontos számunkra, hogy lássuk azt, hogy Buzinkay Géza ezen munkája a korábbiakhoz képest milyen összefüggésrendszerbe helyezi a sajtótörténetet.
A szerző koncepciója szerint elsősorban a közéleti sajtó – tehát a napi- és hetilapok – történetét követi végig, s ezért az általa megírt sajtótörténet inkább a társadalomtörténettel, művelődéstörténettel tart rokonságot, s szándékosan elzárkózik az irodalomtörténeti perspektívától, amely inkább a szépirodalmi lapok történetére koncentrál. Ez a koncepció természetesen védhető – főleg akkor, ha következetesen érvényesül, s ebben az esetben erről van szó. Ám a jövőre vonatkozó egyik a nagy kérdés az (lesz), hogy a magyar sajtótörténet-írás túl tud-e lendülni a társadalomtörténet vs. irodalomtörténet oppozíción, s a tudományterületeket valamilyen kultúratudományi perspektívában összebékítve képes lesz-e integrálni a szemléletmódokat. Ehhez azonban arra van szükség – ezt már korábban érintettük – hogy a sajtótörténet-írás ne magányos, hanem kollektív vállalkozás legyen. Bonyolítja a magyar helyzetet az is, hogy – mint arra a szerző is figyelmeztet – a sajtó honi története 1914/1918-ig egyfajta fejlődéstörténetként fogható fel, onnantól kezdve viszont folyamatos diszkontinuitás jellemzi. 1780-ban elindul ugyan az első magyar nyelvű lap, de ebben az időben még vannak hazai megjelenésű latin nyelvű lapok is, mint ahogyan azt sem lehet elfelejteni, hogy a városi (elsősorban pesti/budapesti) polgárság egészen a 20. század elejéig német nyelven is olvas. Mindezek fényében megváltozik a szerző által felajánlott periodizáció – a Kis magyar sajtótörténet periodizációs elveihez tér vissza, vagyis az intézményesülés különféle szakaszait különíti el. Az 1780 és 1820 közötti évtizedek a magyar sajtó megszületésének évtizedei, az 1830-as és 1840-es évek a kifejlődés korszaka – szándékosan nem pontos évszámokkal. Itt is külön fejezetet kap a forradalom és a szabadságharc sajtója. Egységesnek tekinthető az 1849 és 1867 közötti időszak is, ezt követően pedig egy hosszú korszak következik: 1867 és 1918 között – ezen belül különösen az 1880-as évtizedtől – Magyarországon is megszületik a tömegsajtó.
Az ezt követő fejezetek a diszkontinuitások szerint foglalkoznak a különféle korszakokkal: 1918–1921, 1922–1944. Külön érdeme a könyvnek, hogy ezúttal már részletes áttekintést kapunk nem csupán az 1945 és 1989 közötti időszakról; ez – ahogyan azt láttuk – eddig mindig csak vázlatos áttekintés tárgya volt, ezúttal a szerző külön fejezetet szentel a következő törés, az 1989 után következő évtized történéseinek is. Külön ki kell emelni, hogy az 1918-at követő korszakoknak szentelt fejezetek kitérnek nem csupán a határon túli magyar sajtó, hanem az emigráns sajtó történetére is.
Buzinkay Géza elméleti alapvetése szerint könyve egy médium, a magyar sajtó intézménye történetének feltárása, s ekként alapja lehet egy majdani szintetikus médiatörténet megírásának. A cél itt alapkutatások elvégzése és a szakirodalom eredményeinek beépítése. Ennek megfelelően a könyv csak az írott médiummal foglalkozik, a vizuális és auditív médiumok történetére csak utalások történnek. A szerző ezen a ponton, saját pozíciójának kijelölésekor, Sipos Balázs egy 2015-ös, az angol nyelvű médiatörténet-írásról szóló tanulmányából inspirálódik. Ebben az írásban szó van – többek között – az első és második generációs médiatörténetek szétválasztásáról: e szerint az első generációs történetek valamiféle történeti leírások lennének, amelyeket aztán a második generációs történetek újrahasznosíthatnak. E kutatási menetrend szerint a médiumtörténetek után a médiatörténet, illetve az általános kultúrtörténethez közelítő kommunikációtörténet következne. Ebben a perspektívában tehát Buzinkay Géza könyve – szükségszerűen is – egy első generációs történet, amennyiben „csak” az írott sajtó történetét dolgozza fel. Ennek megfelelően azonban az intézmény minden elemére figyelmet fordít: létrehozók (újságírók, szerkesztők); megszervezők, működtetők (kiadói vállalkozók); felügyelet, szabályozás (cenzúra, sajtópolitika); sokszorosítás, nyomtatás, terjesztés (előfizetés, kolportázs); az információ megszerzése (levelezők, hírirodák); az információ és a vélemény sajtóbeli megjelenése (laptípusok, sajtóműfajok); a szórakoztatás módjai (irodalom, családi lap, magazin); az olvasók. A nehézséget az okozza, hogy nincs minden itt felsorolt területhez megfelelő mennyiségű forrás, például rendkívül keveset tudunk az olvasóközönség történetéről és az olvasási gyakorlatokról. Buzinkay Géza a könyvében kb. 700 lap történetét ismerteti, illetve mintegy másfélezer újságíró, szerkesztő, kiadó bemutatása történik meg. A könyv természetesen lineárisan is olvasható, ám kézikönyv jellegéből következik, hogy a laikus és a professzionális olvasók újra és újra le fogják venni a polcról, belelapoznak, egy-egy fejezetet újraolvasnak.
Ismét meg kell említenünk azt, amit korábban már leírtunk: a magyar irodalom-, kultúr- és médiatörténészek, történészek nem lehetnek eléggé hálásak azért, hogy ez a könyv megszületett. S a szerző a maga alázatos módján a folytatásra biztat akkor, amikor egy szintetikus médiatörténet megírásának lehetőségét veti fel. A recenzens azonban másféle folytatási lehetőséget is lát, amelyhez jó alapot biztosít Buzinkay Géza könyve. Ebben szó van létrehozókról, terjesztőkről, olvasókról, jogi szabályozásról, gazdasági háttérről, de nincs szó – hiszen eleve nem volt a koncepció része – magukról a szövegekről, ezek periodicitásáról, egymás mellé helyezettségükről. Buzinkay Géza könyve jó alap lehet ahhoz, hogy – szintetikus médiatörténet hiányában – a magyar sajtótörténet-írás területén történjen kulturális fordulat.
Buzinkay Géza: A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig, Wolters Kluwer, Budapest, 2016.
