Hatalmas a különbség a művész és a művészkedő között. Míg előbbiből árad az autentikusság, a természetesség, az, hogy legkevésbé sem akarja művészként definiálni magát, addig utóbbi mindent megtesz azért, hogy a közönsége úgy tekintsen rá, mint olyasvalakire, aki bizony egy magasabb szellemi- és művészeti síkon mozog.
Míg a művész alázatosan átadja a közönségének azt, amije van, addig a művészkedő önmagát igyekszik át-, illetve eladni. „Itt vagyok, nézz, ahogy művészetet gyártok, nézz, ahogy olyan magasságokba emelkedem, amiről te csak álmodozhatsz” – mondja, majd műsora végén begyűjti a tapsot, amely korántsem a teljesítményének vagy neki szól, hanem annak, hogy a naiv közönség valóban elhiszi, olyasvalaminek volt tanúja, amelyhez nem nőhet föl, így minden bizonnyal jár az elismerés.
A szónak abban az értelmében, hogy mit képes sajátjává tenni a befogadó, nem létezik magas művészet. Amit nem vagyunk képesek művészetként tekinteni önmagáért, az számunkra bizony nem művészet. A művész a közönségére mindig egy lehetőségként tekint, hogy önmagából átadjon valamit, semmit nem várva vissza. A művészkedő számára ellenben a közönség az önigazolás forrása, és másodlagos, hogy ő maga mit ad ezért cserébe.
A Trafóban március 24-én Mike Cooper és Richard Dawson a végletekig fokozták ezt az ellentétet, pedig igen hasonló keretek közt lépett színpadra a két brit: egy elektromos gitárra és a hangjukra hagyatkoztak mindketten. Való igaz, ez Cooper esetében nem teljesen állja meg a helyét, ugyanis a torzítókkal és vonóval (!) való játék is beletartozott a repertoárba. De milyen repertoárba! Senki ne hazudja azt, hogy élvezi, ha egy órán keresztül kínozzák a fülét minimálisan sem egybecsengő, ütemtelen, fájdalomig torzított nyikorgásokkal, mert úgysincs olyan balek, aki elhinné. A szándékosan elrontott és esztétikátlan művészeti produktum persze egy létező dolog – trash a neve. Cooper előadásának azonban ez nem célja, csak eredménye, hiszen minden eszközzel arra törekszik, hogy a lehető legelvontabbnak hasson. A Trafóban lépett fel művészetét érteni vélők (vagy akarók?) előtt. A gitárját egy asztalon keresztbe tette – mert az majd elhiteti, hogy igazán különleges művészeti élményben van részünk –, és úgy huzigálta rajta a vonót. Egy Cooperen kívül mindenki számára érdektelen, az utazásairól készült, sokszor asszociatív snittekkel operáló filmet láthattunk a háttérben. Ezek mind-mind tökéletesen szolgálják azon törekvését, hogy egyszerűen szólva átverje a koncertjére jegyet váltókat.
Legszomorúbb az előadásával kapcsolatban mégis a közönség reakciója volt. A Trafó és az ehhez hasonló helyek elvileg a kulturált, igényes, városi értelmiség gyűjtőhelyei. Ha azonban a kulturált, igényes, városi értelmiség azt fedi, hogy önmagunkat megszégyenítve éljenezzük azt a produkciót, amelyet nyilvánvalóan nem élveztünk, azért, hogy a körülöttünk ülő kulturált, igényes, városi értelmiségiek elismerve nézzenek ránk, hogy „na, ő is egy közülünk”, akkor ezek a jelzők mind egyesével értéküket vesztették. Rám lehetne fogni, hogy csak én nem értettem, de minek. Talán velem van a baj, ha egy monodrámát nézek, amelyben látszólag semmi nem történik, vagy ha egy felolvasóesten nem tudom értelmezni a verseket. A zene azonban zsigeri művészet, nem igényli azt az azonnali reflexiót, amelyet az irodalom és a színház igen. Ha valami kellemetlen a fülnek, mert nincs se dallama, se üteme, csak szándékosan okozott zaj, akkor az kizárólag öncélú művészkedés lehet, és mint olyan, közönségének elismerése legcsekélyebb mértékben sem hiteles. Nincs az a hallgató, aki élvezné ezt a műsort. Fellépésének utolsó negyedében arra gondoltam, hogy kár érte, mert egyébként érdekes alaknak tűnik, biztos jó sztorikat mesélhetett volna az utazásairól.
Richard Dawson ezzel szöges ellentétben a szó klasszikus és kicsit romantizáló értelmében művész, mert olyan nemes egyszerűséggel képes egészen maradandót alkotni, amely elválasztja őt a csupán remek zenésztől. A művésznek nincs szüksége extravagáns megoldásokra, hogy lekösse a közönségét, sőt, valójában még közönségre sincs szüksége, mert nem az ő reakciójuk motiválja. Ha ilyen ember fellépését nézem, mégis fontosabbnak érzem magam. Azt tapasztalom, hogy komolyan vesznek. Ha nem miattam készül a produkció, akkor tudom igazán megélni.
Amikor Dawson kiállt a koncertje legelején, és a semmiből rázendített, kellett bő fél perc, mire ráeszméltem, hogy tényleg az történik, ami. Semmire nem volt szüksége, csak a hangjára és az allegorikus dalszövegeire. Az egyedien egyszerre lágy és ellentmondást nem tűrő énekes 2017-es, Peasant címet viselő albumán a lírai én a középkorba vezeti a hallgatót, ott pásztorok mellé szegődik, vagy éppen új találmányokkal áll elő, de mindvégig a jelennek egy nagyon közérthető metaforájaként szólal meg. Hol a cappella, hol gitárral kísérve járhatjuk be Dawson szövegein keresztül különböző kérdéskörök és gondolatindítók különböző aspektusait. A pásztorkutya például milyen kitűnő metaforája a lelkipásztornak. Ha a pásztorkutya túl fehér, akkor a birkák azt hiszik, egy közülük, és nem lesz tisztelete, de ha túl fekete, megijednek tőle. Ha túl hangos és karakán, káoszt okoz, de ha túl halk és visszafogott, szintén elveszti iránymutató és hangadó jellegét.
Enyhén középkorias és angolszász dallamvezetés, valódi észak-angol akcentus és fizimiska, mégis borzasztóan mai és európai minden apróság, amelyet Dawson közönsége elé tár. Mindamellett pedig nála valóban felfedezni azt a szándékot, hogy gondolkoztatni akarja a hallgatóját, élvezetes tud maradni. Egyrészről nem is tudom, hallottam-e már falsettót élőben ilyen tisztán és odaillően szólni, másrészről történetet mesél, reflektáltat, és kreatív, de a zenei szabályok keretein belül maradó gitárjátékkal erősíti performanszát. A Beggar című dala az eddigi egyik leghibátlanabb és leghibátlanabbul előadott dal, amit valaha hallottam koncerten.
Richard Dawson minden, ami Mike Cooper nem. Kiváló zenész, aki hiteles, egyedi, a közönség és előadó viszonyát megfelelően kezeli, de legfőképpen művész.
Richard Dawson- és Mike Cooper-koncert, Budapest, Trafó House, 2018. március 24.
A fotók forrása a Trafó.
