A könyv a könnyed délutáni nyári olvasmányok sorában Gaiman neve miatt jóval előkelőbb helyet foglalhat el, mint a hasonló zsánerházasítások ismeretlenebb szerzők tollából.
Az Ezüst álom a Köztesvilág-trilógia második kötete. Míg az előző regényt még csak Gaiman és Michael Reaves jegyzi, addig itt már három szerző munkájáról van szó. Az alkotók munkamegosztása sajátosnak mondható, tekintve, hogy ahogyan arról Gaiman beszámolt, Mallory írta a szöveget, édesapja, Michael javított, Gaiman pedig elvitte őket sushizni, amikor ideje engedte. Ennek ellenére jószerével észrevehetetlen a regényen, hogy utóbbi szinte hozzá sem nyúlt az Ezüst álomhoz. Michael Reaves Parkinson-kórral küzd, 2004 óta dolgozik szerzőtársakkal.
Ebben a kötetben ismételten Joey Harkerrel és klónjaiból álló csapatával fogunk kalandozni térben és időben. Főszereplőnk a regény első mondatában azért rimánkodik nekünk, olvasóknak, hogy szólítsuk Joe-nak, hiszen „[m]ár tizenhat éves vagyok, majdnem tizenhét” (9.). A szerzők igyekeznek megőrizni hétköznapi formájában a karaktert, noha úgy érzem, hogy ez kevésbé sikerült hitelesen, a kamasz fiú korábbi tulajdonságai közül főleg a csetlés-botlást és a félszegséget tartotta meg. Az Ezüst álom célközönsége számára teljesen más a normativitás, mint az előző kötet olvasóinak. Ebben a környezetben senki sincs, aki meglepődne a korábban szokatlannak ható kiborgokon, farkasembereken vagy fehér szárnyakkal rendelkező, angyalra hasonlító lényeken.
A főhős karaktere csak egy árnyalatnyival lett komolyabb, elvégre alig egy év telt el azóta, hogy megkezdte kalandozásait a Köztesvilágban, így az interakciók alatti ügyetlenkedések továbbra is mindennaposak. A szerzők a tematika tekintetében meghatározó lépéseket tettek afelé, hogy borzasztóan fontos dolgokról írjanak úgy, hogy mindez mégis hétköznapinak és könnyen dekódolhatónak hasson. Ilyen a halállal való szembenézés, a gyász feldolgozása, vagy amikor egy korábban általunk kedvelt ember elárul bennünket. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy azon túl, hogy megemlíti és szinte felsorolásszerűen szemlézi ezeket a szituációkat, nem ad semmilyen stratégiát arra nézve, hogyan is kellene vagy lehetne kezelnie a fiatal felnőtt korcsoportnak ezeket az élethelyzeteket. A szöveg feldobja a labdát, de a feldolgozási folyamatról a könyvben nem sok mindent tudunk meg. Ebben a formában ez a felvetés és annak (nem) kezelése felelőtlen, elcsépelt és felszínes.
Ugyanakkor nem szabad annyival elintézni a kötetet, hogy ez mindössze egy young adult science fiction trilógia középső darabja, aminek hoznia kell a kötelezőt, vagyis előrébb vinni a cselekményt, bemutatni egy eddig nem látott szereplőt, akinek később fontos szerep jut, valamint csavarni egyet, ízlés szerint nagyot vagy kicsit, az eddig történteken, illetve mélyíteni főhősünk jellemét. Ezekkel persze egytől egyig találkozhatunk is. Ami viszont érzésem szerint hiányzik ebből a részből, az az ötletesség. Az első regényben, a Köztesvilágban olvasás közben még rábukkanhatunk kisebb-nagyobb gaiman-i sziporkákra, amelyek átlendíthettek az unalmasabb részeken. A mostani kötet inkább azzal igyekszik kitüntetni magát, hogy elmondhatatlanul feszes tempójával végigrohan a számára kiszabott narratív részeken, majd elérkezik a végkifejletig. Közben az olvasó mégis szeretne valamit megtudni vagy megérteni ebből a fiktív világból, amely az Ezüst álomban tovább gazdagodik, noha se a korábbi Köztesvilág, se az újonnan hozzácsatolt részek nem kerülnek az érdeklődés középpontjába. Ami igen, az maga a történet, illetőleg maguk a karakterek. Kétségtelen, a sorozat lenne az a megjelenési forma, amelyben ki tudna bontakozni és teljesedni a maga alig több mint 200 oldalával meglehetősen rövidke könyv.
Joey azért is furcsa főszereplőként, mert a Köztesvilágban valójában egyes-egyedül ő él innen-onnan származó alteregóival együtt. Egyrészt érthető a választás, mert a megcélzott korosztály azonosulása a protagonistával egyszerűbb. Másrészt viszont kevésbé tartom védhetőnek, hogy egy, az élete egyik legzavarosabb időszakában szügyig benne álló ember számára abban a formában jelenjen meg a bármivé válás lehetősége, hogy együtt kell működnie a más utakat bejárt énjeivel. A posztmodern szubjektum töredezettségének ilyesfajta ábrázolása más műfajokban megszokottabb, azonban ifjúsági regényben újszerűnek és figyelemreméltónak hathat. A történet folyamatosan azt aknázza ki, hogy az egyes klónok különböző világokból származnak, akik térben és időben egymástól elkülönülten léteznek. Így mégsem rendelkeznek olyan tudással, amelyet létrehozva beláthatnák Joey életének egy-egy szakaszát, és összehasonlíthatnák a korábban adott megoldásokat vagy kiküszöbölhetnék a zsákutcákba jutás lehetőségét.
A Gaiman és a Reaves-ek alkotta trió által írt könyv fő problémájának azt tartom, hogy a szórakoztatáson kívül semmi egyébbel nem szolgál. Felszínesen karcolgat különböző élethelyzeteket, amelyek fordulópontok lehetnek egy-egy kamasz életében, azonban lényegileg teljesen hétköznapiak, ráadásul még ezekhez sem nyújt a főszereplőn keresztül valódi megoldást. Ha nem vágyunk ennél többre, akkor néhány órányi laza, izgalmakkal teli, pörgős szöveg várhat ránk, amelyen ugyan könnyen végig lehet haladni, de aztán épp olyan könnyű lesz elfelejteni.
Neil Gaiman, Michael Reaves és Mallory Reaves: Ezüst álom, fordította Farkas Veronika, Agave Könyvek, Budapest, 2017.
