Ryan Murphy. Kevés olyan ember van a tévésorozatok világában, akinek a neve ekkora súllyal esne latba. Ő már akkor sorozatokat készített, amikor a mostani aranykor csak megszületőben volt, a Nip/Tuck (Kés/alatt) című szériájával olyan határokat feszegetett, amelyek még HBO-s mércével mérve is erőteljesek voltak.
Ugyanakkor ő az, akiről elmondható, hogy a sorozatainak igazából csak az első évada kiemelkedő, a későbbiek pedig a premierszezont követő felhajtásnak és az újdonság varázsának köszönhetően maradnak életben. Valószínűleg erre maga Murphy is ráérzett, hiszen egy olyan sorozatmesélési rendszert fejlesztett ki magának, amiben messzemenőkig lubickolhat, és úgy tarthatja meg akár a teljes színészgárdáját, hogy évről évre új történetet mesél el. Ez pedig az antológia.
Minden az American Horror Storyval kezdődött, hogy 2017-18-ra hét olyan premierre vagy visszatérésre váró sorozata legyen párhuzamosan, amit készítőként, illetve producerként jegyez. Elképesztően magas ez a szám, és mire ez a kritika megjelenik, írásunk tárgyának már második évadát készítik elő (Diana hercegnő és Károly herceg házasságáról), sőt azóta újabb, tévétörténelminek tekinthető sorozatot jelentett be Murphy (a Pose-t, amelynek szinte a teljes szereplőgárdáját transznemű színészek alkotják).
A Viszály egy fiktív dokumentumfilm keretei között nyújt betekintést Bette Davis és Joan Crawford legendás viszályába. Kor- és pályatársak emlékeznek vissza a dívák ellenszenvből maró gyűlöletbe átcsapó, mindent felemésztő háborújára. Az idősebb színésznők kálváriája közel sem új keletű jelenség, nem volt ez másként Hollywood aranykorában sem. (Sőt!) Sztárok emelkedtek és hulltak a porba minden előzmény nélkül, szédítő gyorsasággal. Erre a szakmára minden másnál jobban érvényes az, hogy csak annyira vagy jó, amennyire az utolsó munkád az. Hollywood könyörtelen gépezete kifacsar és eldob, ha már nem vagy a hasznára. Joan Crawford és Bette Davis ezt a saját bőrén tapasztalta meg.
Joan Crawford (Jessica Lange) színésznőként egy ideje csak vegetál. Szépségének és karrierjének zenitjét is elérte és hátrahagyta már. Anyagilag tönkrement, a Pepsi reklámarca ugyan, de ez inkább megalázó számára, mint dicsőséges, forgatókönyveket szinte nem is kap, ha mégis, azok kétes minőségűek. Minden vágya, hogy újra felérjen a csúcsra és egy második Oscar-díjat nyerjen. Ettől vezérelve a saját kezébe veszi a sorsát, és maga kezd el olyan regényeket keresni, amikből megfelelő film készülhetne. Így talál rá Henry Farell Mi történt Baby Jane-nel? című könyvére.
Joan Crawford kétszeresen is érzi, hogy mekkora átok az idő múlása. Ő az a színésznő, akit a szépsége vitt előre. Inkább tartották mutatósnak, mint igazán tehetségesnek. Ezzel szemben Bette Davis (Susan Sarandon) a nagy ívű szerepeket kapta meg, tehetségét az egész szakma ünnepelte, ugyanakkor őt nem tartották soha igazi szépségnek. Joant ezért mindennél jobban motiválja az, hogy a szakma újra a kebelére ölelje őt, és lássák, hogy bár a fiatalsága elmúlt, ez nem jeleni azt, hogy többé már ne lehetne szerepeket bízni rá, hiszen a tehetsége még megvan. Minden múltbeli ellenségeskedést félretéve ő maga ajánlja Bette Davist Baby Jane szerepére.
Rendezőnek Robert Aldrich-ot választja, akivel Crawford az Őszi falevél című filmben dolgozott együtt, és aki a 60-as évekre középkategóriás szandálfilmek rendezéséig jutott. Hiába van rendező és két Oscar-díjas főszereplő, nincs Hollywoodban producer, aki a guillotine alá hajtaná a fejét ezzel a projekttel. Így nem marad más, mint Jack Warner, aki egészen kellemetlen múlton osztozik Bette Davisszel. Végül összeáll a film finanszírozása, és nagy sajtóvisszhangot övezve megtörténik a bejelentés, de a pokol igazából csak ezután szabadul el. Az előkészítési nehézségek sétagaloppnak tűnnek a forgatáshoz képest, ahol az egymást gyűlölő színésznők minden lehetőséget megragadnak, hogy borsot törjenek a másik orra alá.
Ryan Murphy erőssége, hogy pillanatok alatt be tudja mutatni a karaktereit, gyengeségeiket, erősségeiket, félelmeiket, egymáshoz való viszonyukat. De nem csak a főszereplők hús-vér karakterek, az összes mellékszereplőnek ad mélységet, mindegyiküknek vannak álmaik, amelyek már vagy összetörtek, vagy még két kézzel kapaszkodnak beléjük. Apró nüánszok teszik a karaktereket élővé, és ebben Ryan Murphy vitathatatlanul az egyik legjobb. Crawford – finoman fogalmazva is – különös szépségápolási rutinja, az, hogy Bette mindig az igazi nevén, Lucille-ként szólítja, a stábnak adott lekenyerező ajándékok, a Pepsi-automata, Bette zsarnoki kapcsolata a lányával, és a mód, ahogyan mind a ketten megpróbálják a maguk oldalára állítani Aldrich-ot, rengeteg újabb és újabb réteget ad a sorozathoz, ami így jóval többé válik, mint egy csodás díszletek között játszódó kosztümös film. A díszletek és a kosztümök pazar látványt nyújtanak, abszolút a történetet szolgálják még úgy is, hogy minden talán egy fokkal rikítóbb, mint amilyennek lennie kéne.
Az első rész végén, ami az első forgatási nappal zárul, a már Baby Jane-né átváltozott Bette Davisnek van egy hatalmas belépője. Ekkor látjuk először végleges sminkben, kosztümben, úgy, ahogy a filmből ismerős lehet. Amellett, hogy a jelenet tökéletesen van megrendezve, s előrevetíti Crawford és Davis viszályát, az is nyilvánvalóvá válik, hogy Jessica Lange bármilyen nagy tehetség, ez a sorozat Susan Sarandon jutalomjátéka lesz. Davis karaktere még Crawfordnál is összetettebb, akit minden csapás ellenére a néző csak szánni tud, de együttérezni vele soha.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a mellékszereplők fontosságát, és azt, hogy a casting mennyire pontosan találta meg a megfelelő színészeket. Szinte mindegyik fő- és mellékszereplő jelölve volt valamilyen fontos tévés díjra. A Jack Warnert alakító Stanley Tucci, a Robert Aldrich-t játszó Alfred Molina és a Mamacitát megformáló Jackie Hoffman legalább annyira megkerülhetetlen tartópillérei a sorozatnak, mint a két főszereplő. Ők is megélik a maguk csúcs- és mélypontjait Davis és Crawford árnyékában.
Súlyos mondatok hangoznak el a széria egészén végigvonulva, és sokszor önkéntelenül is párhuzamot von az ember, hogy rájöjjön, azalatt a majdnem 60 év alatt, ami a Baby Jane óta eltelt, nem sok minden változott. Amikor már úgy tűnik, hogy Davis és Crawford kibékülnek, Jack Warner utasítására újra egymásnak ugrasztják őket, mert csak a gyűlölködő színésznőknek van hír- és reklámértéke. Ez pedig olyan jól sikerül, hogy egymás iránti utálatuk messze túléli a forgatást, és végigkíséri őket pályájuk és életük hátralevő részén.
A film forgatását meglepően hamar, néhány rész alatt lezavarja a Viszály. Ez első látásra minimum meglepő, sőt talán kicsit csalódást keltő, de ennek köszönhetően egy sokkal tágabb spektrumban figyelhetjük a kapcsolatok alakulását, köztük a film utóéletét és sikerének hatását a szereplők karrierjére, magánéletére. A sorozat abszolút nem szájbarágósan világít rá arra, hogy ami az ’50-60-as években megnehezítette a színésznők életét, az még ma is valós jelenség. Kezdve az idősödő színésznők limitált lehetőségeitől, a médiagépezet mocskosságán át a jelenségig, hogy ha egy színésznő értékes, komplex karaktert akar eljátszani, akkor bizony magának kell alapanyagot keresni és tető alá hozni egy produkciót. (Ahogy tette ezt Reese Witherspoon a Big Little Liesszal vagy Margot Robbie az Én, Tonyával.)
De nem kell félnie annak sem, akit ezek az áthallások taszítanak vagy elriasztanak, mert minden nagyon finoman van tálalva, így aki fogékony ezekre a subtextekre, az észreveszi, de az élményt nem rontja az sem, ha nem keressük az aktuális vonatkozásokat. A Viszály minőségi szórakoztatás, ám nem a könnyű fajtából, kemény és sötét pillanatokkal van tele, s nagyon megéri rászánni a nyolc epizódra az időt.
Viszály (Feud: Bette and Joan) – 1. évad, 2017. Alkotók: Ryan Murphy, Jaffe Cohen, Michael Zam. Szereplők: Susan Sarandon, Jessica Lange, Stanley Tucci, Alfred Molina, Judy Davis, Catherine-Zeta Jones, Jackie Hoffman. Gyártja: FX Series.
