Egy öngyilkosság mindig rejtély. Nem tudhatjuk, hogy a halállal egyezkedő miért éppen az önpusztítástól remélte a maga önazonosságának megőrzését, miért hitte – s egyáltalán, hihette-e –, hogy élete így áll össze értelmes egésszé.
Miljenko Jergović horvát író 2005-ös regénye, a Gloria in excelsis, mely tavaly jelent meg Csordás Gábor szép fordításában s Radics Viktória tartalmas (a könyv, a Jergović-életmű és a délszláv próza megértését egyaránt segítő) utószavával, nos, ez a sokféle problémára érzékeny kötet engem a fenti töprengésre késztetett. Pedig a suicidium, a „meghívott halál” csupán a regény egyik cselekményszálának a tétje a három közül. A regény egésze a különböző etnikumú, vallású és szokásrendű közösségek együttélését vizsgálja, de mivel ez az együttélés a regény fő helyszínén, Boszniában ritkán volt erőszakmentes, a közösségek tagjai gyakran éltek meg traumatikus tapasztalatokat, s kényszerültek tragikus döntésekre. Jergović a maga kettős idejű regényében körüljárja, mi lehet az ellenszere az újra és újra kiújuló erőszaknak, van-e lehetőség a mérséklésére.
A szerző személyes módon tárgyalja ezt az igen időszerű, de a publicisztikában személytelenre koptatott témát. Pedig ő maga a háttérbe húzódik, három főhősének adja át a szót: Marijan testvérnek, a 18. századi szerzetesnek Kreševóból, Željko Ćurlinnak, a brit-horvát harci pilótának az 1945-ös Zágrábból, valamint Šimun Paškvannak, egy szarajevói óvóhely felügyelőjének szintén ’45-ből. A könyvet Marijan testvér szólama indítja és zárja, így az ő elbeszélése foglalata lesz a modern kori történeteknek. Egyébként a három narrátor fejezetenként váltja egymást. Először mindig a ferences barát „mesél”, aztán a pilóta mondja el, mit „lát”, végül Šimun azt, amit „megél”. Az implikált szerző a fejezetcímekben érhető tetten (a beszédhelyzetek jelzésében), továbbá a regényszerkezetben és a motívumok ismétléseiben. A fejezeteket folytatólagosan sorszámozza, s ezzel eléri, hogy a három egymástól függetlennek tűnő történetet együvé tartozónak olvassuk már akkor is, mikor még a nevek, helyszínek, cselekményelemek ismétlődései, múlt és jelen oppozíciói és párhuzamai nem szorítanak erre.
A regény címe egy himnuszból való. Maga az ének gyakran csendül fel a regény mikrotörténeteiben: „Dicsőség a magasságban…”. A folytatás, hogy a dicsőség kizárólag Istent illetheti, az embert nem, bármennyire is szeretne méltó lenni rá, a regény címéből nem derül ki. A kötet egészéből annál inkább, s megfogalmazódik az utolsó fejezetben is, ahol Marijan testvér elmélkedik az emberi mértékről. A gondolat cinikus változatát korábban egy jugoszláv államvédelmistől is hallhatjuk, mikor a belügyi tiszt Željko Ćurlin naivitásán gúnyolódik: „Mire gondolt egyáltalán, amikor Belgrádba ment, a repülőtiszti akadémiára? Madárrá akarta kiképezni magát? Közelebb kerülni Istenhez? Gloria in excelsis, mi? […] Nem gondolt arra, hogy harci pilótaként tömeggyilkos lesz?” (577.). A belügyes itt és a folytatásban torzító leegyszerűsítéssel összegzi Ćurlin addigi életét, közben a kommunizmus igazságáról győzködi. Hasztalan. Željko már nem fogékony az igazságra, ha az újabb emberek megölésével jár. Repülőgépes szökését az usztasává lett horvát hadseregből az angolba nem csupán igazságérzete, hanem a kegyetlenkedésektől való irtózása is motiválta. A szerző megtörtént esetet dolgoz fel, egy rokona életét és halálát. S az élettörténet mögé igen széles történelmi, kulturális és életrajzi hátteret fest. Mert mi minden kell ahhoz, hogy egy meglepően bátor, hazáját az usztasáktól és németektől felszabadító pilóta négy hónappal a „felszabadulás” után Bosznia havas csúcsai fölött leállítsa repülőgépe motorját, és Chagall zuhanó angyalainak egyikeként landoljon hazája földjén?
Jergović önéletrajzi elbeszélésként teszi azonosíthatóvá a pilóta kiútkeresésének és kiúttalanságának a regényét. Željko Ćurlin fiktív naplójának utolsó feljegyzéseit adja közre. Azt a négy hónapot beszélteti el, melyet narrátorhőse kitágult jelenként él meg, s amelyben ott lebeg a múlt összes fontos eseménye: egyrészt a boldogító, mégis szomorú, másrészt a szorongást keltő és a szégyellt emlékek. Köztük a legfájdalmasabb az 1945. április 2-ai szarajevói bombázás. Ekkor Željko csak egyetlenegy bombát oldott ki, mert rá egy percre visszavonták a parancsot, tizenöt feljegyzéséből tizenkettőben mégis azt az egyetlenegyet hozza újra és újra szóba. Ćurlin nem végez tudatos számvetést, emlékei önkéntelenek, mások életmeséi hívják elő őket.
Jergovićnál mindenki mesél, akárcsak elődjénél, Ivo Andrićnál és kortársainál, a török Orhan Pamuknál, az újvidéki Végel Lászlónál és a palicsi Tolnai Ottónál. Mintha a déliek számára a történetek elmondása az élet igen fontos tényezője lenne, a közösség által elismert szükséglet, a kapcsolatteremtés eszköze, a baráti viszony feltétele, maguk a históriák pedig segítenének eligazodni az életben. Željko, aki ’45 júniusától augusztusig Zágráb utcáit, tereit és vendéglőit járja elveszetten, s egy találkozásra vár (hogy ez a találkozás megváltsa élete vélt bűneitől, szégyeneitől), százszámra hallgat meg történeteket Zágráb múltjából és jelenéből. Az újabbak ugyanúgy „tisztogatásokról” szólnak, mint az egy-két évvel ezelőttiek. Csak épp most a volt partizánok likvidálják az usztasagyanús egyéneket, míg korábban az utóbbiak öldököltek. A régmúlt történetei se vigasztalóbbak: egy bácsikája életfordulatának dicstelen alakulását háromféle változatban is megismerheti, ám a hallottak arról győzik meg: önmaga elől nem szökhet el az ember. Željko traumatikus állapota csak sokára tudatosul az olvasóban, mivel a naplóíró épp az érzéseiről, belső zűrzavaráról hallgat, csak tényeket (cselekvéseket, gesztusokat és elhangzott szavakat) rögzít. Mintha háborús szembetegsége (Ransmayr Kitahara-kórjában olvashattunk hasonlóról) még a feljegyzéseire is hatna: amire fókuszál, azt látja a legkevésbé „égi nézőpontjából” (13.).
Željko Ćurlin viszonylag szenvtelen szólamával szemben nagyon is heves, indulatos Šimun Paškvan légópince-felügyelő belső monológja. Mindössze 80 percről számol be a maga „vakondok” perspektívájából (603.) a hajnali légiriadótól egy bomba becsapódásáig, amely ’45. április 2-án reggel történik Szarajevóban, ám az idő megint feltorlódik, a város közelmúltja és Šimun gyermekkora is belesűrűsödik a közel másfél órába. Ő lélekben tényleg számvetést készít, mégpedig az önigazolás szándékával. Tudja, a várost maholnap elfoglalják az angolok vagy a partizánok, s az usztasáknak, no meg a segítőiknek, például neki, el kell számolniuk a közelmúlt szörnyűségeivel: a zsidók és szerbek legyilkolásával, a partizánok hozzátartozóinak a likvidálásával. Már ha feljelentik őt is mint besúgót. Márpedig „ezek” feljelentik, gondolja Šimun a pincebeli társakról, merthogy nagyon megbátorodott a tekintetük. S lám, az usztasa táborvezető is őt szidja, mintha Šimun nagyobb bűnös lenne, mint maga a parancsnok. Sértettség, harag, megvetés, szomorúság, bűnbánat és fájdalom váltakozó érzései alakítják roppant szeszélyessé és sokhangúvá lamentálását. Hol nosztalgikus visszaemlékezésekbe réved, hol szenvedélyes védőbeszédekbe bonyolódik, hogy aztán ezek némelyikéből gúnyos-ironikus vádbeszédet kanyarítson, mert mások se voltak különbek. Hisz ő csak annyira vétkes, mint a legtöbb. Azok mellé állt, „akik ütnek, és nem akiket ütlegelnek” (414.). És persze, mint igazi boszniai, ő is tele van elbeszélnivalóval: az élete színhelyeiről, Kreševóból és Szarajevóból begyűjtött életmesékkel, anekdotákkal, tragikus és groteszk történetekkel, legendákkal, babonákkal. Kreševóból jól ismeri annak a kolostornak a históriáját is, amelynek 1765-ös leégése és 1768-as újraépítése a harmadik nagy történet tárgya.
Ennek a cselekményszálnak a narrátora, Marijan testvér nyugodt, harmonikus elbeszélő. Békében van önmagával és a világgal, s bár beteg (tébécés), nem akar mindenáron túlélni, mint Šimun, s megrövidíteni sem szenvedéseit, mint Željko. Istenre hagyatkozik, hitét még nem zavarja meg az erőszak eluralkodása. Örül a természet adományainak, az emberi jóindulatnak és iparkodásnak, megérti a haragot, a tehetetlen dühöt, valamelyest még az emberi kegyetlenséget is. Ez utóbbiak mögött nyomort, bizalmatlanságot és görcsös félelmet sejt. Márpedig a soknemzetiségű, háromvallású és török fennhatóságú Boszniában, ahol egy-egy himlőjárvány, vad tél s nyomukban az ínség épp elég haragot és gonoszságot táplált, a kegyetlenkedéseknek tág tere nyílott. Arról tűnődik, ha az emberek félelmeit ki lehetne cserélni, s így átéreznék, mitől tart a másik – ahogy ő átérzi a török Alija imám félelmeit, az pedig az övéit –, akkor mennyivel könnyebben szót érthetnének egymással. Akkor a szó, a beszéd az öldöklés elkerülését, nem pedig a rá való felkészítést vagy a vérengzés utólagos igazolását szolgálná. Életelveit megfigyelésekből, tapasztalatokból szűri le, többek közt a porig égett monostor újraépítésének engedélyeztetése körüli hercehurcákból. Ezekről írja krónikáját a ferences testvérek okulására. Marijan hisz a dolgok ésszerű és türelmes kezelhetőségében, s abban is, hogy ennek a gyakorlata átörökíthető. Persze azt is látja, hogy az emberek többsége – részben a szorongás miatt – nem viselkedik ésszerűen. A világ sokrétűbb, bonyolultabb, minthogy a racionalitás behatárolhatná, ezt a változatosságot csak az elbeszélések gazdagsága képes leképezni. Ezért foglalkoztatják őt is a Bosznia-szerte terjedő mesék, s szívesen továbbadja őket. Csak épp a babonás és véres históriákat, a keresztények, mohamedánok kétes ügyleteit nem jegyzi le, élőszóban hozza tudomásunkra.
Elbeszéléseiből ugyanúgy megérezzük Bosznia iránti szeretetét, mint Željkóét vagy Šimunét, miközben hármójuk életfelfogása, magatartása eléggé különbözik. Željko ugyan Marijan modern változata számomra (s úgy vélem, róla is írhatta volna Apollinaire: „Ha régmúlt időkben élsz már szerzetes vagy / s őriz egy kolostor”), ám a nagyszerűség individuális vágya és a délszláv háborúk részigazságai közötti tévelygés az ő személyiségét tragikussá, nem pedig kiegyensúlyozottá formálta. Ő képtelen a ferences barát alázatára, sztoikus türelmére s az aurea mediocritas követésére. A két 20. századi elbeszélő két végletet testesít meg a mértéktartó Marijanhoz képest. Šimun a maga földhöz ragadottságában, Željko a maga ég felé törekvésében tér el az arany középszertől. E végletekről maga Marijan is bölcselkedik a zárófejezetben két haláleset kapcsán. S a két halál Željko és Šimun pusztulására emlékezteti az olvasót.
A Gloria in excelsis című regény délszláv Háború és békeként is olvasható: a benne életre keltett figurák, az előadott narratívák párbeszéde, a magatartások, döntések új és új megvilágításba helyezése, a finom kiigazítások tolsztoji ambíciókat sejtetnek. A szerző humanizmusa is Tolsztojéra emlékeztet. Kár, hogy ennek a humanizmusnak világunkban már csak annyi az esélye, hogy Jergović könyvében egyetlenegy szólam képviselheti. Az is felvilágosodás korabeli.
*
A fenti kritikám megírása után került a kezembe a Jelenkor friss száma s benne Gyürky Katalin Gloria in excelsis-elemzésése. Gyürky kiválóan érzékelteti a regény tér- és időviszonyait, a személyes történetek szerepét a történelmi tudat alakításában, ám úgy érzem, Željko Ćurlin megítélésében téved. Szerinte Željko, „[e]z a meggyőződések híján lévő ember a háború során mindig arra az oldalra állt, ahonnan győzelmet remélhetett, s 1945. áprilisában ennek az árulássorozatnak az eredménye tárul elénk” (Jelenkor, 2018/2, 228.) Ezt az állítást szeretném megcáfolni.
Željko Ćurlin pilóta 1941 tavaszán valóban elhagyta a Jugoszláv Királyság hadseregét, mert a németek előretörése miatt az állam is, a hadsereg is szétesett (az állam Horvátországra és Szerbiára). Ő horvátként a többi horvát pilótával együtt domobrán, azaz horvát sorkatona lett, nem pedig szerbiai. Domobrán, de nem usztasa, ezt a megjelölést határozottan visszautasította (78.). Már 1941 telén „nyilvánosan elítélte a zsidókkal és a szerbekkel szembeni bánásmódot” (579.), 1942 májusától pedig dezertálást tervezett (81.). Addigra kiderült számára, hogy az usztasa bánásmód a más etnikumúak elpusztítását is jelenti, nemcsak kirekesztésüket jogból és tulajdonból. Két-három hónappal később, amikor sikerült átszöknie az angolokhoz, a szövetségesek még nem tűntek győzteseknek. A fordulat a háború menetében fél évvel később következett be, a sztálingrádi vereség után. Ráadásul a pilótának 1945-ben is módja lett volna átállni a győztes Titóékhoz. Augusztus 4-én ajánlotta fel neki egy magas rangú katonatiszt Tito hadseregéből, hogy ha nem menne el a brit légierővel Nyugatra, akkor közbenjárna érte „a seregnél” (591.). Željko másnap hajnalban lett öngyilkos.
Megítélésem szerint Željko Ćurlin dezertálása nem hatalomvágyból, a mindenkori győztesek közé tartozás vágyából fakadt, hanem erkölcsi igényességből. S ahogy a kritikám utolsó előtti bekezdésében írtam, a nagyszerűség, a hőssé válni akarás vágyából is, ebből a roppant korszerűtlen, ám az ifjúságot máig kísértő ideából. Úgy gondolom, Željko az öngyilkosságakor is ehhez a hősi képhez igazodott.
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis, fordította Csordás Gábor, Fiatal Írók Szövetsége, Jelenkor, 2017.
