Új albummal indította az évet a Fall Out Boy. A pop-punk/emo-rock banda már lassan húsz éve állandó tagja a mainstream zenei színtérnek, amin időnként maradandó nyomot hagynak egy-egy olyan slágerükkel, mint például annak idején a Thnk fr th Mmrs vagy a tavalyelőtti Centuries. Az együttes hosszú története ellenére stílusuk és mondanivalójuk szinte változatlan, holott a rockzene hangzásvilága (szinte) teljesen a feje tetejére állt az elmúlt pár évben. Vajon új albumuk, a M A N I A módosít-e a régi formulán, modernizálja-e a srácok profilját, vagy maradnak a komfortzónájukban?
Sajnálatos módon nem tudott lenyűgözni az új lemez. Több sebből is vérzik az egész projekt, ami abból adódik, hogy a srácok megpróbáltak alkalmazkodni napjaink domináns zsánereihez, de mindezt a lehető legfelszínesebb módon tették. Ahelyett, hogy saját stílusukhoz és egyedi hangjukhoz formálták volna a poposabb, elektronikusabb hangszerelést, mint ahogy azt tavaly tette a Paramore, csak fogták a legnépszerűbb beateket és alapokat, aztán ráhúztak a már unalomig nyúzott rock formulájukra.
De kezdjük a szemlét a legelején, a Young and Manace-szel, ami biztatóan kezdődik, aztán gyorsan levetkőzi magáról az összes potenciált és egy túlzsúfolt katasztrófává válik. Amellett, hogy Britney Spears Oops I Did It Again című számából vesz mintát, a refrén egy EDM alapra felénekelt, vinnyogós, chiptune agyrém, ráadásul az Immagine Dragons Thunder dalának refrénjét koppintja. A nem túl erős kezdést a Champion követi, ami talán az album legjobb száma, már csak azért is, mert ennek a legkoherensebb a zenei hangzásvilága a korong többi dala közül, viszont a szöveg elég egyszerű és repetitív. A Stay Frosty Royal Milk Tea egy agresszív beatre épül, amit a háttérben síró elektromos gitár kísér. Ez elég jó kombináció, viszont se az ütem, se a gitártéma nem változik, ami még az alig három perces időtartamon belül is képes irritálni a hallgatót. A refrén előtt belassul a tempó, ami feszült várakozást kelt egy EDM drophoz hasonló megőrüléshez, de amikor elhallgatnak az elektronikus dobok, majd újra megszólal a basszus, ugyanaz a monoton ütem tér vissza, változás nélkül.
Az elektronikus tánczene mellett a másik nagy inspiráció vagy (jobban mondva) trend, amit meg akartak lovagolni, az a napjainkban igen népszerűvé vált indie-pop, dance pop hangzás, amit a lemez leghangulatosabb dala, a Hold Me Tight or Don’t utánoz a legjobban. Az az új albumban a legidegesítőbb, hogy minden számban vannak elhintve jó ötletek, amikből egy kicsivel több időráfordítással egy igazán ütős pop-rock kollekciót kaphattunk volna. Ilyen dal a Last Of The Real Ones is, ami kihasználja az együttes erősségeit, viszont semmi különlegeset nem mutat fel egy újabb, standard EDM zenei aláfestésen kívül. A Wilson refrénje tartalmazza a legtöbb energiát, amit a lemezen sokszor előkerülő „Ooo” és „Aaa” kórus követ, de ez legtöbbször csak az üres tér kitöltését szolgálja ahelyett, hogy valami grandiózus mondanivalót hangsúlyozna. Az unalmas és fantáziátlan vergődésben a Church az egyetlen igazi kivétel, ami valódi rock-himnuszként csendül fel az albumon, és végre érződik, hogy a srácok a minimálisnál több energiát tettek a produkciójukba.
Az a korong legjobb tulajdonsága, hogy rövid. A M A N I A mindössze tíz számból áll, és lényegében sok zsánerbe kóstoltak bele a srácok, viszont ez nem egy kulináris élvezetek legszélesebb skáláját kiszolgáló svédasztal, hanem egy olyan szendvics, amibe a tegnapi maradék fasírttól elkezdve Nutellán át a spenótig mindent belepasszíroztak. A legnagyobb zenei merénylet a trap-raggae hangzást megvillantó Sunshine Riptide, ahol kishíján rappelni is hallhatjuk Patrick Stumpot, de szerencsére nem esik át a ló túloldalára, és meghagyja ezt a stílust a vendéglőadó Burna Boy-nak. Ha valamelyik szám maradandónak nevezhető erről a furcsa, ugyanakkor középszerű albumról, az a Heaven’s Gate, ami ugyan egy sandard rock-ballada, de itt lehet hallani a legtöbb érzést és energiát, aminek hallgatása közben nem csak unalmat éreztem végre.
Mindent összevetve nem tudom, kinek ajánlanám ezt a lemezt, még a rajongóknak is nehéz dolguk lesz megbirkózni a kényelmetlen zsánerkombinációkkal és semmitmondó szövegekkel. Igaz, hogy a Fall Out Boy sosem volt korunk legjelentősebb bandája, viszont mindig is fontos részét alkották a rockzenei színtérnek, és egy már két évtizede működő formáció lassú degradációjának lehetünk fültanúi. Remélhetőleg a következő albumukban megtalálják azt, amit a M A N I A-val kerestek.
Fall Out Boy, M A N I A, Island Records, 2018.
Borítófotó: Fall Out Boy
