Steven Spielberg újságíróopusa elsősorban Meryl Streep és Tom Hanks jutalomjátéka, emellett egy szinte végig érdekfeszítő politikai thrillerbe oltott tanmese a sajtószabadságról és az amerikai demokrácia alapértékeiről.
Alan J. Pakula 1976-os klasszikusa, Az elnök emberei óta különleges helyet foglalnak el a hollywoodi filmekben az igazság felderítéséért és napvilágra hozataláért mindenre elszánt, a politikai machinációk által érinthetetlen, kizárólag a tájékoztatás szabadságában és jogában hívő oknyomozó újságírók, akik egyrészt megtestesítik az amerikaiaknak a demokráciájuk stabilitásába és korrekt működésébe vetett hitét, másrészt pedig ténykedésük kiváló politikai thriller alapanyagként szolgálhat. Nem véletlen, hogy két éve is egy hasonló film, a Spotlight – Egy nyomozás részletei vitte el a legjobb alkotásnak járó Oscar-szobrocskát, most pedig – kellő áthallásokkal a Trump-éra „fake news” légkörére – az „Álomgyár” legismertebb veteránja is a politikai zsurnalizmus témájához nyúl.
Spielberg új filmje tulajdonképpen Az elnök emberei előzményének tekinthető (a zárókép egy az egyben Pakula művének nyitósnittjét idézi), melyben – három évvel a Watergate-botrány előtt – a Washington Post munkatársai minden eddiginél nagyobb szakmai és morális dilemmával kerülnek szembe. A kérdés: publikálják-e azt a kiszivárogtatott, a vietnami háború kormányzati propagandájának teljes mértékben ellentmondó bizalmas katonai jelentést, melynek már a birtoklása is törvénysértő, és ami miatt a Nixon-adminisztráció perbe fogta a rivális New York Times-t. A kérdéses dokumentumok merőben aláássák az USA Vietnam-politikáját, és akár nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthetnek, közlésük pedig a lap ázsiójának és munkatársainak karrierjébe (vagy akár szabadságába is) kerülhet. Ellenben – mint ahogy az elveiben rendíthetetlen Bob Bradlee főszerkesztő (Tom Hanks) vallja – a köz valós és elfogulatlan tájékoztatása mindig elsőbbséget élvez, a népnek pedig joga van ahhoz, hogy megtudja, ha általuk választott vezetőik hazudtak nekik.
Spielberg folytatja az „egy szórakoztató látványfilm mellé egy komolyabb drámai mű” alkotói politikáját, miként annak idején a Jurassic Park és a Schindler listája, vagy nemrégiben A barátságos óriás és a Kémek hídja párosításakor, most a március végére időzített sci-fi kaland, a Ready Player One „pandantjaként” érkezett egy földhözragadtabb, a látványvilág és az akciók helyett a drámára és színészi játékra koncentráló alkotás. A Pentagon titkai az a fajta film, melyben a játékidő nagy részében jól öltözött emberek beszélgetnek, telefonálnak vagy cigarettáznak zárt terekben, miközben egy nagyon fontos, a világpolitika alakulására kiható ügy szálait próbálják felgöngyölíteni. Természetesen a rendező és a forgatókönyvírók feladata mindezt érdekfeszítően és kellően hatásosan prezentálni számunkra, ennek nagyjából eleget is tesznek.
Spielberg nem bízta amatőrökre a sztori tolmácsolását, hiszen a főszerepekre két színészlegendát szerződtetett: Tom Hanks immár rekordszámú ötödik alkalommal, Meryl Streep viszont most először áll a rendező kamerája előtt. Előbbi a maga sok évtizedes rutinjával ölti magára a már említett főszerkesztő alakját, aki jól illeszkedik a Hanks által gyakran megformált, tettre kész, morálisan elkötelezett átlag amerikai figurák sorába. Hanks ügyesen tölti meg a figurát élettel, a mindig hírre éhes (és munkájuk miatt nem éppen példás családi életet élő) újságírók jellegzetes vonásaival egészíti ki a rá bízott alakítást. A valódi főszereplő azonban a Post tulajdonosát játszó Meryl Streep, aki huszonegyedik Oscar-jelölését gyűjthette be alakításával.
Kay Graham karakterszála a film igazi bravúrja, elsősorban Streep alakításának, mintsem a szerep vagy a sztori eredetiségének köszönhetően. Az izgalmas közéleti-politikai cselekményszál mellé kapunk egy legalább ennyire érdekfeszítő magánéleti drámát is, az Amerikai Egyesült Államok első női laptulajdonosának szakmai és lelki kálváriáját. Grahamnek, aki édesapjától, majd öngyilkossá vált férjétől „örökölte” a Post tulajdonosi székét, üzletember-feleségből, háziasszonyból kellett hirtelen üzletasszonnyá avanzsálnia és egy feltörekvő politikai napilap közvetlen irányítójává lennie, mely természetesen eléggé herkulesi feladat, pláne úgy, hogy néhai hitvesének a tanácsadói sincsenek igazán meggyőződve arról, hogy egy nő megfelelően képes menedzselni egy jelentős befolyással bíró sajtócéget. Kay most élete legnehezebb döntésével szembesül: publikáljon egy szenzációs és felkavaró anyagot, mely akár potenciálisan a lap politikai és üzleti ellehetetlenítését is jelenti (és melytől óva intik az említett jogi és üzleti tanácsadók), vagy hagyja, hogy éppen a közéleti elkötelezettségéről híres orgánum visszakozása által csorbuljon a sajtószabadság és a tájékoztatáshoz való alkotmányos jog.
Streep és Hanks mellett a kisebb szerepekre is remek csapat lett összeválogatva, olyan – érdemeik ellenére kevéssé méltatott és foglalkoztatott – karakterszínészek adják egymásnak a kilincset, mint Bob Odenkirk (Breaking Bad – Totál szívás, Nebraska), Bruce Greenwood (Capote, Star Trek [2009], Gerald’s Game) vagy Jesse Plemons (Barry Seal: A beszállító, Fekete tükör). A stábból Spielberg állandó alkotótársai, Janusz Kaminski operatőr, Michael Kahn vágó és John Williams zeneszerző garantálják az elvárt színvonalat.
Spielberg és forgatókönyvírói – mint fentebb említettük – nem véletlenül bányászták elő ezt a majd fél évszázados történetet, hiszen az erős áthallások, melyeket a film nézése közben napjaink politikai légkörével kapcsolatban érezhetünk, nagyon is aktuálissá teszik az amerikai sajtótörténet ezen fejezetét. De természetesen nem Hollywoodról és nem Spielbergről lenne szó, ha a cselekmény végén nem kapnánk egy kellemes, már-már giccses tanulságlevonást, afféle megerősítést, miszerint nem szabad elveszítenünk az amerikai demokráciába vetett hitünket. Lehet, hogy a kormányok olykor hazudnak a népnek, és egy felesleges háború ürügyén próbálják manipulálni a közvéleményt, de a szent és sérthetetlen demokratikus intézményrendszerek, az alapító atyák által oly bölcsen ránk hagyományozott amerikai alapértékek mindig és mindenkor kiállnak az igazság felderítése és nyilvánosságra hozása mellett. Ez a „csillagos-sávos farok” kicsit didaktikusnak hathat (pláne a nem amerikai néző számára), de egyébként nem vesz el az azt megelőző száznegyven perc jó tempó- és stílusérzékű, sodró lendületéből.
A Pentagon titkai nem egy eget rengető, világmegváltó alkotás – sőt, inkább a „sokszor láttunk már effélét” kategóriát erősíti –, de egy kellő profizmussal összerakott, jól működő dráma-thriller, mely a gyakran kissé szájbarágósan közölt, didaktikus üzenetek dacára is képes megfogni a nézőt. Ha másért nem, Streep és Hanks jutalomjátéka miatt érdemes egyszer beülni rá és elcsodálkozni, hogy bizony, máshol így működik (vagy legalábbis így is működhet) a független tényközlő újságírás.
A Pentagon titkai (The Post), 2017. Rendezte: Steven Spielberg. Forgatókönyv: Liz Hannah, Josh Singer. Operatőr: Janusz Kaminski. Szereplők: Meryl Streep, Tom Hanks, Sarah Paulson, Bob Odenkirk, Tracy Letts, Bradley Whitford, Bruce Greenwood, Matthey Rhys. Forgalmazó: Freeman Film.