A jazz és a költészet találkozása izgalmas és hangulatos élményt teremt, nem is beszélve arról, milyen, ha ennek az eseményszerűségét a felolvasásra adott zenei improvizáció emeli ki.
A Nagyerdei Víztorony adott otthont annak a jazzköltészeti estnek április 17-én, amelyen a két rendszeres tag – Gyukics Gábor író, költő, műfordító, valamint Lőrinszky Attila nagybőgős – mellett Grecsó Krisztián író is színpadra lépett, de ezúttal, rendhagyó módon verssel. Gyukics felvezetésében elmesélte, hogy az első estet 18 évvel ezelőtt tartották a Műcsarnokban, és azóta sem tudnak leállni. Viszont a jazzköltészet nem egy új keletű dolog, pontosan 100 évvel ezelőtt vette kezdetét, jellemzően fekete költők és zenészek részvételével, mielőtt a beatköltők is művelőivé váltak. Gyukics úgy határozta meg a műfajt, mint ami ötvözi a költő által hozott, addig a zenész számára ismeretlen verset és a zenész erre a műre rögtönzött improvizációját.
Mindezek után átengedte a szót Grecsónak, aki bevezetésként finom iróniával a saját korai költészetéről, első verseskötetéről ejtett néhány szót. Elmondta, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt írt utoljára verset, köszönhetően részben annak, hogy az első verseskötete aligha volt átütő siker az eladott nagyjából nyolc példánnyal, részben pedig annak, hogy akkor még nem találta a saját hangját, nem értette a hagyományát. Ezután elsőként a három részből álló Mondatok című versciklusát olvasta fel, amelyben a megváltoztathatatlanná lett múlt feletti melankolikus merengés hangulata teremtődik meg a hétköznapi mozzanatok és a természeti képek ötvözésével, miközben újra és újra beleszövődik a szövegbe a vágyott és a másmilyenné lett élet ellentétének gondolata. Következő művében, a Hogyan mennék átban a melankolikus hangulat egészen hasonló, de a múltba tekintés konkretizálódik: a vers első részében a gyerekkor boldogsága, reménytelisége és az abba való visszavágyás idéződik meg, miközben a második egységben már a jelen szorongatottsága, a gyökerektől való elszakadás komorsága dominál.
Grecsó után Gyukics vette át a szót, ő elsőként az általa fordított Ira Cohen alkotását, a Visszaszerzi-e az írás?-t olvasta fel: e ritmikus szabadversben a lét értelmének elvesztése és keresése egyaránt megfogalmazódik, ahogy az egyik tételmondatában is: „Ne szolgáltass ki a befejezetlenség formátlan, / használhatatlan világainak, vezess inkább az örök / visszatérés reményébe”. Gyukics ezt követően ismét egy fordítását olvasta fel, méghozzá Jim Northrup amerikai indián származású költőtől a Zsugorodó agykurkászt. A költeményben egy háborús veterán félelmei, bűntudata, traumái idéződnek meg, csakhogy a segítségként felkeresett szakorvos ironikus gesztusként a saját életéről, panaszairól kezd el beszélni, a páciens és terapeuta szerepe felcserélődik. Gyukics felolvasása pergő és élményszerű, a nagybőgő improvizatív aláfestésével olyan hatást kelt, mintha egy jól megkomponált dalt hallgatnánk, ami mindkét előadó szakértelméről és összeszokottságáról tanúskodik.
A mikrofont átvéve Grecsó megemlítette, hogy ő egy teljesen hagyományos iskolát követ a költészetben, Nagy Lászlót, Zelk Zoltánt hozta példának, akiket mostanában sokat olvas és igyekszik tanulni tőlük. Alkotásain meg is látszik ez, az érzékletes és hangulatos táj-, természeti leírások dominálnak, ahogy például a Téli napló első részében is. A második szakaszban a tél ridegsége, színtelen ködössége immár a hétköznapokat ábrázoló mozzanatokban jelenik meg, míg a harmadikban a nézőpont inkább a lírai én közvetlen életterére, az abból való kiúttalanságra koncentrálódik. Grecsó verseinek melankolikus hangulatát, hangzásvilágát, ritmikáját és ütemét Lőrinszky nemcsak visszaadta improvizációjában, hanem fel is erősítette.
Gyukics a következő körben a Kié ez az arc? című saját kötetéből olvasott fel, választása ezúttal a Forgatókönyv, a Kapocs és a Nem sejtik című műveire esett. Míg az első kettőben az erős képiség hatására a versekkel ütemesen együttműködő muzsikát kapunk Lőrinszky részéről, úgy Gyukics ezen körének utolsó darabjának felütésére – „Résnyire megnyílik a / csend” – a zenész azonnal elhallgat.
Grecsó ezen az estén, ahogy utalt is rá, Petőfi örökébe igyekezett lépni, ugyanis három műve is a ma már kissé anakronisztikusnak hangzó hitvesi líra körébe sorolható. Az Amiből nekem kellene, a Minden apróságban és a Mire zöldül című alkotások nemcsak témájukat tekintve hasonlók, de hangulatukat is egyaránt az életet szebbé tevő kedves alakja határozza meg, szépen ellenpontozva a Gyukics által felolvasott Medvefelhő a város felett című, indián verseket összegyűjtő antológiából ismerős fordításokat. Az egyik Gyukics által előadott vers Mark Turcotte-tól származik: a Folytatódik című darab a születést részint mint a saját élet kezdetét örökíti meg, de úgy is, mint mások örökségének folytatását: „Milliónyian sírnak ereimben.”
A folytatás a két költői megszólalás „széthangzásának” és az ezekre adott Lőrinszky-féle feleleteknek az izgalmas játékából állt. Grecsó Krisztián személyes hangvételű, valóban a klasszikus lírahagyomány újrahangszerelésével kísérletező poétikájára a Gyukics Gábor által kitűnően előadott, sőt szó szoros értelmében átsajátított indián költemények zabolázatlan líranyelve rezonált: az Anita Endrezze A farkasok visszatérése című verséből megszólaló indián hitvilág, a természet és az élet körforgásának mindenek felett álló bizonyossága maga is kivételes partitúrát formált meg a zenei improvizáció előterében.
Zárásként és rendhagyó ráadásként még utoljára Grecsó olvasta fel a Csendes kalendárium című tárcáját a legutóbbi, Harminc év napsütés című kötetéből, amihez azonban szintén járt a zenei kíséret. Ahogy az utolsó mondatok és taktusok is elhangzottak, az egymásba fonódó, egymást hol elnyomó, hol felerősítő különféle hangok is valahogy összeálltak különös, egyszeri, sosem hallott renddé.
KULTerdő Special: #jazzköltészet #Grecsó, #Gyukics, #Lőrinszky, Debrecen, Nagyerdei Víztorony, 2018. április 17.
A fotókat Áfra János készítette.
