A budapesti Stúdió K Színház Tar Sándor azonos című regénye alapján készült előadását, a Szürke galambot a DESZKA Fesztivál keretén belül láthatta a debreceni közönség.
Regényt színpadra vinni nem egyszerű feladat. A cselekmény szövevényességét mindenképpen úgy kell lerövidíteni, hogy a történet mégis egységet tudjon alkotni. Az esetek többségében a szereplők közül is szelektálni kell, a viszonyrendszerek pedig lazábbak, lényegre törőbbek lesznek. Nehéz dolga volt Mikó Csabának, aki a drámaszöveget írta. Ám sikerült kiragadnia azokat a pontokat, amelyek nem csak a cselekmény miatt fontosak, de némi komikumot is adnak a drámához. Ilyenek például a regény elején olvasható halálesetek egyes szám első személyű elbeszéléssé átírt jelenetei. Ötletes elképzelés ezeket a jelentéktelen karaktereket beszéltetni – tökéletesen alapozzák meg a járvány kiszámíthatatlan terjedését és az emberek rácsodálkozását erre a fenoménra.
Több hasonlóan frappáns megoldás is Mikót dicséri. Ám mindezek ellenére a dramaturg számlájára írható, hogy ennyi narratív részt hagyott meg az alapműből. A rádiós és Csiszár őrnagy is végig mesél, közvetíti az eseményeket – ez részben rendezői döntés. Szükségtelen volt ennyi háttértörténet, mesélés, főleg úgy, hogy ez a Stúdió K Színház mozgásalapú megközelítését inkább gátolta, mint segítette. A nézőt becsüli alá a sok magyarázat, hiszen nem bízik abban, hogy követni tudja az előadást. A Szürke galamb egyébként is egy zaklatott szerkesztésű mű, így nem zavaró az eseménydús káosz a színpadon.
Annak, aki olvasta Tar Sándor egyedülálló bűnregényét, nem lehetett problémája a történet megértésével. Egyes bekezdések szinte változtatás nélkül hangzottak el, a nagyobb egységek köré épült jelenetek egyértelműek voltak. Ám azok számára, akik nem ismerik az alapművet, már nem minden esetben lehetett könnyű a cselekményt követni. A mozdulatok egyedisége és a karakterek kidolgozottsága azonban sok szempontból a történet felett állt, ilyen módon láthatólag mindenki számára nyújtott felejthetetlen pillanatokat az előadás. A színház célja az, hogy előzetes ismeretek nélkül is tudjon hatni a nézőre – ez így is teljes mértékben sikerült a Stúdió K színészeinek és a rendezőnek, Horváth Csabának. Egyedül a második felvonás végi pörgő, egymásba csúsztatott jelenetek okozhattak némi nehézséget.
A szereplőket néhány nagyon jellemző mozdulat tette összetéveszthetetlenné. Jasa görnyedt tartása, csípőre tett keze, kimért lépései, csakúgy, mint Albert (Sipos György) lábremegése, amely a félelmet hivatott illusztrálni, meghatározó vizuális élmény volt. Néger (Horkay Barna) állandóan lesben volt, óvatos, macskaszerű lépésekkel minden érzékével a körülötte zajló eseményekre figyelt. Molnár hadnagy (Nagypál Gábor) részegsége, másnapossága pont annyi dülöngéléssel járt, amennyi még elviselhető a néző számára, illetve amennyit megkövetelt a karakter. A női szereplők talán kevésbé markánsak úgy a színdarabban, mint a regényben. Malvin őrmester (Homonnai Katalin) inkább jelmeze miatt volt jól megkülönböztethető. Az Enikőt, valamint Bátyó lányát játszó Pallagi Melitta folyamatos színpadi jelenlétével vált elengedhetetlenné társai számára az akrobatikus jelenetekben.
A színészeket legalább két szerepben láthattuk. Mindenkinek volt a főbb karakteren kívül egy-egy alvilági vagy kisebb, semleges szerepe. A figurák közti váltást legtöbbször egy-egy jelmezcsere tette egyértelművé. Molnár hadnagy megjelenésének legfőbb kellékei az ing és bőrkabát voltak. Amikor ezeket atlétatrikóra cserélte, sapkát húzott, amitől az arca alig látszott: máris Jasává vált. Hasonló apró trükkel operáltak az összes cserénél. A legösszetettebb feladata a rádióst alakító Spilák Lajosnak volt. Haját kibontva, szemébe fésülve Bátyó bőrébe bújt, rádiósként pedig a jeleneteket zenével kísérte. Mozgatható pultján citera, cintányérok, lábdob, szája előtt harmonika.
Harsány, jól látható árnyalatok és jellegzetesen ’90‑es évekbeli jelmezek teremtették meg a Tar Sándor-i atmoszférát. Az egyszerű fekete háttérbe nem olvadt bele senki, az előadást a határozott árnyalatú vörös, lila, égszínkék, mályva, sárga jellemezte. A letisztult, fekete háttér csupán takarásként szolgált. Az egyes helyszínek, illetve az off‑stage történések (tehát amikor nem a főszereplőkkel történteket láttuk, hanem egy-egy beékelt mellékszálat) akrobatikus epizódokban jelentek meg. Így a házmester és a mérgek jelenete vagy Albert feleségének balesete. Ezek a narrátor elbeszélése alapján váltak egyértelművé. Kelléket alig használtak. Néhány szereplőt egy-egy, a színészek által életre keltett kabát játszott. Ez lehetővé tette, hogy olyan szereplők, mint Ficsúr vagy Molnár gyereke megjelenjenek a színpadon, de ne kelljen még több játszót bevonni. A kabátok mellett még két szék, egy létra és a zenepult (és hangszerei) voltak a kellékek. Sok autós jelenet szerepel – ilyenkor egy cintányér volt a kormány, a szék a kocsiülés. A színészek folyamatosan mozgásban voltak. A Sárga Templom, a nagy emeletes ház mind a játszók testéből létrehozott élő térplasztikaként elevenedett meg. A rendőrségi rádió az ujjakra húzott celofán, Néger csúzliját pedig „békejelet” mutató két ujja elevenítette meg.
Az első felvonás egyfajta seregszemleként is felfogható – mindenkiről részletes képet kapunk. Ám az arányok valahol elcsúsznak. Olyannyira leköti a figyelmet a sok remek ötlet és megvalósítás, hogy a cselekményre már kevés energia jut – a játszók és a nézők részéről is. Az első felvonás nyugodt áramlása, atmoszférateremtő percei után a második felvonás elnagyolt, rengeteg – a végkifejlet szempontjából fontos – történetelemet tartalmaz. Az addigi két-, legfeljebb háromszereplős jelenetek helyét átveszik a mikrojelenetek, ahol egymással párhuzamosan zajlanak az események. Filmszerű, snittekre osztott képek ezek, ahol a színpad különböző pontjai között vándorol a tekintetünk. Általában zene is társul az összképhez, ez pedig végképp megnehezíti, hogy azonosítani tudjuk a beszélőt.
Érdemesebb lett volna teljes mértékben elköteleződni a mozgásszínházi, fizikai színházi elemek mellett, a szöveg felét pedig meghagyni a regényt, drámát olvasóknak. Az előadás legnagyobb erénye a mozdulatok precizitásában és a társulat összjátékában, koncentrációjában van. Felesleges tehát a narrátor, aki nem is mindig volt hallható. A történetnél, amely többféleképpen is értelmezhető, lényegesebb és izgalmasabb az egyes szereplők magánmeséje, illetve a metatörténet, amely akkor tud igazán hatni, ha el tudunk merülni a látványban.
Mikó Csaba: Szürke galamb, Stúdió K Színház, XII. DESZKA Fesztivál, Debrecen, Vojtina Bábszínház, 2018. április 13.
A borítófotót Schiller Kata készítette.
