Ízlelgessük a szavakat: egy időben tartózkodott ugyanabban a városban, sőt városrészben, sőt fesztiválon, itt, nálunk, Budapesten Daniel Kehlmann és Robert Menasse. Beszámoló a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál 3. és 4. napjáról.
Persze, az oroszosok rögtön rátromfolhatnak: itt volt Dmitry Glukhovsky is! Ő a Text című könyve (Helikon Kiadó) bemutatójára érkezett, és Karafiáth Orsolya beszélgetett vele szombat délelőtt. Szívesen meghallgattam volna, de az időpont nem volt megfelelő, ahogyan a korai kezdés miatt (eddig mindig szombat délután volt, most átkerült reggel tízre) kénytelen voltam kihagyni az Elsőkönyvesek Európai Fesztiválját is. (Magyarországot idén Csutak Gabi képviselte.)
Délután igyekszem időben érkezni Daniel Kehlmann Tyll című regényének bemutatójára, ám az Osztovits Levente terembe már éppen csak beférek. Ha nem állna átépítés alatt, egészen biztos, hogy ez az esemény a Teátrumban zajlana, igaz, így viszont el lehet mondani az ilyenkor szokásos szófordulatot: még a csillárokon is lógtak. Nem aggódom, inkább valami bizarr ká-európai bölcsességgel nyugtázom magamban, mire vége lesz a programnak, már kényelmes helyem lesz, egészen biztosan szép számmal akadnak majd, akik közben megunják az álldogálást és továbbállnak. Így is történik, Grecsó Krisztián utolsó pár kérdését és a díszvendég rá adott válaszát már szinte páholyból figyelem, készülve arra is, hogy ha kérdezni lehet, elsők között, jól láthatóan lendítsem magasba a kezem. Sajnos erre már nincs idő, így majd valamikor máskor tudom meg, hogy egy olyan, egyébként könnyen olvasható, szórakoztató szövegeket író szerző, aki maga is tanít egyetemen irodalmat – tehát elméleti síkon is foglalkozik vele –, s még egy könnyed, fesztiváli könyvbemutatóján is újra és újra visszatér a beszélgetésben a posztmodern alkotói attitűdökhöz, a posztmodern prózatechnikákhoz, alkotás közben mennyire képes kizárni vagy egyáltalán ki akarja-e zárni az elméleti megközelítést.
Persze, ki tudja, lehet, csak én kapom fel pont ezekre a témákra a fejemet, s a közönség nagyobb részét inkább az kérdés izgathatja, Kehlmann szándékszik-e valaha beteljesült, lángoló szerelemről is írni? Ám a válasz során ismét azokra a témakörökre tér rá, melyek engem is érdekelnek. Azt mondja, ha írna, akkor az a jelenben játszódna, mert a múltban élt emberek érzelmi élete nagyon is eltér a miénktől. Nem csak a szerelem motívuma, hanem például a szülő és gyerek közti kapcsolat esetében is. Bizony, bizony, ismerős és idegen dichotómiája – bólogatok bőszen, miközben megint két lépést léphetek előbbre. Kehlmann egyébként urbánus szerzőnek tartja magát, s számára a Tyllben is a falusi életet ábrázoló passzusok megírása volt a legnehezebb. (A regény egyébként a harmincéves háború idején játszódik, főszereplője a legendás Tyll Ulenspiegel.)
Ugyancsak előjött a szemtanúk hitelességének kérdése, illetve az a jelenség, hogy mondjuk egy háború résztvevője hogyan nem képes az élményeiről írni, vagy csak legfeljebb többszörös áttéten keresztül. Szóba került, hogy Kehlmann regényeiben nincs objektív igazság, csak nézőpontok ütköztetése, a Tyllben például egy nászéjszakát mesél el úgy a két fél, mintha nem is ugyanarról az eseményről számolnának be. Grecsó szerint Kehlmann több szövegében is betekintést enged az írói módszereibe, eszköztárába – ekkor hangzik el, hogy ez milyen elegáns posztmodern technika.
Die Haupstadt [A főváros] Robert Menasse 2017-ben Német Könyvdíjat nyert könyve, melyet előszeretettel neveznek Európa-regénynek. A helyszín Brüsszel, szereplői pedig EU-tisztviselők. A könyv ősszel jelenik meg a Geopen Kiadó gondozásában, s ahogyan a kiadó képviselője bevezetőjében elmondta, a regény egy nagyon is aktuális kérdést feszeget, nevezetesen, hogy merre megy Európa. A könyv nem ad konkrét választ, csak gondolatébresztő ötleteket. Menasse maga is jártas az uniós bürokraták világában, ettől még hitelesebb és életszerűbb lesz a személyes sorsokon keresztül humorral és iróniával ábrázolt történet.
Hegedűs István (a Magyarországi Európa Társaság elnöke) moderátornak nem igazán kell megszólalnia, Menasse egy-egy kulcsszó elhangzása után azonnal kiselőadásba kezd, de ezt ő maga is jelzi előre: sokszor kérdezték az utóbbi időben ezekben a témákban, így a válaszai ezalatt annyira jól kiforrottak, hogy valóban képes komplett előadásokat tartani. Kitér például arra is, hogy az EU alapítóatyái saját súlyos tapasztalataikból kiindulva igyekeztek egy nemzetek feletti kontinenst létrehozni: megéltek három háborút és azt, hogy ezek a háborúk romba döntötték Európát. Beszél arról is, hogy mindazok a problémák, amelyekkel akár egyéni, kisközösségi vagy össztársadalmi szinten kénytelenek vagyunk napjainkban szembenézni (klímaválság, terrorizmus, cyberbűnözés), transznacionális jellegűek, és az újra erőre kapó nacionalizmus ezzel nem fog tudni – a saját országhatárokon belül – megbirkózni. A beszélgetés során kiderült, hogy nem véletlen, hogy a regényben egy disznó futkos össze-vissza Brüsszel utcáin, hiszen a „jelenséggel” az EU minden központi intézménye, részlege foglalkozik valamiképp, és nem csak a bürokrácia, de egy sor önellentmondás jelképe is egyben.
Szó esik még a depressziós, kiégett bürokratákról (erről eszünkbe juthat, hogy Terézia Mora A szörnyeteg című regénye – szintén Német Könyvdíjas mű – is hasonló mentális problémákat jár körbe), valamint arról, hogy a hivatalnokok számára a Brexit megkönnyebbülést jelent, mert a Brit Nemzetközösség egyedi helyzete miatt mindig is túlbonyolítottak voltak egyes ügyek. Menasse minden mondatából érződik, hogy úgymond a lehetséges világok legjobbikának tartja az egyesült Európát, ugyanakkor kritikusan is hajlandó nyilatkozni róla, az érted vagyok mérges, nem ellened attitűd szellemében.
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak nemcsak díszvendég szerzője, de díszvendég országa (vagy országai/régiója) is van minden évben, idén Szerbia került kitüntetett szerepbe. Nem tudok azonban mit kezdeni a standjukkal, a három nagy oszloppal, amely mögé a beszélgetésre szánt tér behúzódik a sarokba, miközben az oszlopok előtti hatalmas üres területen érződik, hogy nyugodtan szétterpeszkedhettek volna. A díszvendég ország emlékeim szerint általában rögtön a kiállítótér legelején jobbra kap helyet (így van ez most is), nyitottnak kellene lennie, hívogatónak, ellenállhatatlannak, hogy a konkrét cél nélkül érkező nézelődőket rögtön megállásra késztessék.
Így aztán nem véletlen, hogy olyan érzésem van, mintha a programfüzetben is elbújnának, folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy legalább egy beszélgetést mégiscsak hallgassak végig. (Már csak azért is, mert számomra is hagyományosan a könyvfesztivál az az alkalom, mikor jobban odafigyelek a délszláv irodalomra.) Szombaton délután már majdnem ráveszem magam, hogy ott maradjak a Forum Könyvkiadó Intézet bemutatkozásán, de aztán továbbállok.
Vasárnapra valami megtörik bennem, nyűgös leszek, pedig továbbra is hét ágra süt a nap, de a fesztiválon töltött idő nyughatatlan ide-oda mászkálással telik. Mindent akarok, de sehol se jó. Mintha a Millenáris az eddig évek során egy elvarázsolt sziget lett volna, ahol másként zajlanak a dolgok, mint a hétköznapi életemben, de most azon kapom magam, hogy ide is beszivárgott a folytonos, sehova se vezető ide-oda kapkodásom. Még Nádasdy Ádám új Shakespeare-fordításainak bemutatója sem köt le igazán, pedig Nádasdy beszélgetését Várady Szabolccsal – szintén a fordításokról – épp azért hagyom ki még péntek este, mert hát úgyis lesz még program, ahol meghallgathatom. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötet egyébként A velencei kalmár, a Lear király, a Szeget szeggel és a IV. Henrik fordítását (utóbbit két részben) tartalmazza. Nádasdy elmondja, hogyan „porolta le” a szövegeket, például azokat a neveket és kifejezéseket, melyek ma már semmit nem mondanak a közönségnek, lecserélte, s radikálisan változtatott a fordítás által (is) szállóigévé vált mondatokon is, például a „Gyarlóság, asszony a neved!” az ő fordításában így szól: „A jellemhiba másik neve: nő.”
Szintén fel lehet fűzni a műfordítás motívumára Kemény István Nílus és Guillaume Métayer Türelemüveg című kötetének bemutatóját, hiszen egymás fordítóiról beszélhetünk. Ráadásul költészetük is hasonló, egyaránt jellemzi őket a hétköznapiság, az irónia és az emögött megbújó szomorúság. A beszélgetést Tóth Krisztina vezeti, aki szintén részt vett a francia költő műveinek fordításában.
Vacillálok még egy kicsit, vajon Száraz Miklós György Osztozkodók és Ferdinandy György Vadnyugati origó (mindkettő Scolar Kiadó) könyvének bemutatójára, vagy Szécsi Noémi és Saly Noémi A budapesti úrinő magánélete (Európa Könyvkiadó) című kötetéről zajló beszélgetésre üljek-e be, majd rutinosan egyik mellett sem döntök, inkább teszek még egy kört a standok között, figyelem hol kígyóznak hosszú sorok dedikáláskor, aztán elindulok hazafelé. Akik nem rosszkedvük telének sötétségéből bámulják a tündöklő (kora)nyári napsütést, most a parkban piknikeznek, vagy baráti társaságban eszegetnek-iszogatnak a vendéglátó egységek előtti padoknál. Könyvet olvasnak, könyvekről beszélgetnek. A könyveket ünneplik. Itt, a Millenárison mégiscsak úgy tűnik, minden rendben a világgal. Hogy az élet szép és olvasni jó.
25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, Millenáris, Budapest, 2018. április 21–22.
