A Bodor Béla családja által 2013-ban alapított díjat azoknak a 35 év alatti kritikusoknak adják, akik tudományos felvértezettségükkel és sajátos hangvételű írásaikkal színesítik a kortárs irodalomkritikát. A szakmai kuratórium tagjai (Kemény István, Margócsy István, Németh Gábor és Szilágyi Zsófia) idén úgy határoztak, hogy kikérik a legnívósabb folyóiratok kritikarovat-vezetőinek, valamint az előző évek kitüntetettjeinek véleményét is, és beérkezett javaslataik alapján hozzák meg döntésüket. Villáminterjú Balajthy Ágnessel, 2018 Bodor Béla-díjas kritikusával.
KULTer.hu: Az elismeréssel nemcsak a publikált szövegeid színvonalát, hanem értekezői szemléletmódod egyediségét is méltatta a kuratórium. Tudatos építkezés eredménye ez a fajta sajátlagosság, vagy inkább kutatásaidnak és olvasmányélményeidnek köszönhető az az elemzői attitűd, amit kritikusként képviselsz?
A szempontrendszerem „sajátossága” biztosan nem teljesen tudatos, hiszen jómagam sem tudnám megfogalmazni pontosan, hogy miben áll: az biztos, hogy sokat tanultam a kedvenc kritikusaim írásaiból – így például Lapis József munkásságából, akire kezdő kritikusként mentoromként tekintettem. Amire viszont már valóban tudatosan törekszem, az egy olyan értelmezői nyelv kialakítása, amely egyrészt pontos és szakszerű, használatba veszi az egyetemen oktatott irodalomelmélet bizonyos fogalmait, mégis kötetlenebb és személyesebb, mint a tanulmányokban uralkodó megszólalásmód – visszatükröz valamit az olvasással töltött percek-órák öröméből, a bennem maradó kérdésekből, esetleges tanácstalanságomból is. Annak idején, amikor kezdő magyar szakosként elkezdtem kritikaírással foglalkozni, természetesen én is arra voltam büszke, ha minél több minimum öt szótagos, Heidegger és Gadamer műveinek (valljuk be, igencsak felszínes) ismeretéről árulkodó idegen szót tudtam beépíteni a szövegembe – amit lehet, ma már igyekszem magyarul megfogalmazni.
KULTer.hu: Szépirodalomról, szaktudományos, valamint fordításkötetekről egyaránt értekezel. Hogyan döntöd el, hogy mi lesz a következőként górcső alá vett kötet?
Ez elsősorban azon múlik, hogy éppen mire kér fel valamelyik folyóirat szerkesztője: persze az idők során ők is kitapasztalták, hogy mi az, amivel szívesen foglalkozom. Talán a szaktudományos recenzió írását érzem a leghálátlanabb feladatnak – ezen a téren még van mit fejlődnöm. Ami egyrészt nagyon érdekel, az a kortárs fiatal irodalom, éppen azért, mert képlékeny, éppen formálódó, és a kritikus itt sokkal jobban számíthat a közvetlen visszacsatolásra. Hiszen ha olyan, az újszerűség erejével fellépő tendenciákra gondolunk, mint amilyen a Telep volt, vagy amilyen most az, amit jobb híján poszthumánnak nevezhetünk, az a benyomásunk támadhat, hogy a művek és a róluk keletkezett kritikák a megszokottnál erősebben is egymásból táplálkoznak, együtt kerestek-keresnek nyelvet saját tétjeik megnevezésére. Másrészt nagyon szeretek világirodalommal foglalkozni, olyan szerzők könyveiről írni, mint Seamus Heaney vagy Karl Ove Knausgaard: egyrészt azért, mert lenyűgöz a magyar műfordítók teljesítménye, másrészt azért, mert a mai brit, amerikai, német vagy épp norvég irodalomban a nyelvi világteremtés olyan eljárásai is megfigyelhetőek, amelyeket a kortárs magyar irodalomból – különösen az elbeszélőprózából – kicsit hiányolok.
KULTer.hu: A JAK-füzetek sorozatszerkesztőjeként (Borsik Miklóssal együtt) szöveggondozói feladatokat is ellátsz. A kéziratok kötetté formálása során szerzett tapasztalataidat kritikusként hogyan tudtad kamatoztatni?
Egy szerkesztési folyamat során az ember rengeteget szöszöl a szöveggel: kihúz, aztán visszatesz sorokat, töpreng a központozáson, újra- és újragondolja a versek sorrendjét stb. Bízom abban, hogy ennek az aprólékos munkának köszönhetően figyelmesebb és alaposabb olvasóvá váltam.
KULTer.hu: Most tavasszal véded meg a disszertációd, melynek címe Az utazás művészete a közelmúlt magyar irodalmában. Mesélnél az elkészült munkáról?
A disszertáció címe Judith Adler tanulmányára hajaz, aki az utazást a latin „ars” szó kettős jelentésére is rájátszva „performed art”-nak, színre vitt művészetnek nevezte – olyan társadalmi gyakorlatnak, amely történelmileg változó normákkal, szokásrendszerrel, kódoltsággal rendelkezik. Az utazási irodalom pedig nemcsak rögzíti az utazás kultúrtechnikáit, hanem vissza is hat rájuk, alakítja őket. A témavezetőm, Szirák Péter Ki említ megérkezést? című monográfiájában a régiség és a 19. század útirajzai mellett a két világháború közti időszak magyar útirajzirodalmát tárta fel. A disszertációval kicsit az ő munkáját akartam folytatni, azt vizsgálva, hogy mi történt ezzel a műfaji hagyománnyal a 20. század második felében, amikor az ismert történelmi okokból kifolyólag sem utazni, sem utazásról publikálni nem bizonyult könnyű feladatnak. A disszertációban Nemes Nagy Ágnes útinaplóit, Mészöly Pontos történetek útközben című regényét, Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című művét, Krasznahorkai László kínai tárgyú utazásszövegeit és Térey János Protokoll című verses regényét veszem górcső alá.
KULTer.hu: Bodor Béla-díjasként miről írod az első kritikád?
Épp késésben vagyok egy Műútnak szánt szöveggel Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséről. Ez a feladat azért is izgalmas, mert a szó hagyományos értelmében vett kritikát nem lehet írni egy ilyen kötetről. Nagyon súlyos olvasmány, miután befejezi, napokig foroghat rajta az ember.
A fotókat Szőcs Petra készítette.