Műfajteremtő, sikeres kísérlet a Karinthy Színház új előadása. Rejtő Jenő visszajön, két értelemben is. Újra köztünk van mai színpadra alkalmazott, népszerű regényrészleteivel, és ténylegesen is megjelenik a darab végén, hogy egykori lakásának üres helyiségeiben üldögéljen kicsit.
Kikötői kocsma vagy oázis helyőrségi kantinja, egyre megy. Néhány bájos csavargó, érző szívű, bár kissé kétes egzisztencia a csapszékben, a zongorista énekes és a matrózok zenekara pillanatok alatt megteremti a jellegzetes Rejtő-miliőt. Aztán hirtelen napjainkban vagyunk, Budapesten, a hetedik kerületben, ahol az összeszokott kőművesbrigád már majdnem elkezdi felújítani Rejtőék volt lakását, hogy a továbbiakban múzeumként őrizze az író emlékét. Tiszta haszon, hogy nem kapkodják el a munkát, mert csakhamar kiderül, a felújításra szánt pénz valahogy eltűnt, a tervből nem lesz semmi. A brigád munkálkodása, illetve nem munkálkodása közben megelevenednek ismert Rejtő-legendák, például Piszkos Fred is vállalja a személyes megjelenést, majd az építőipar gyöngyszemeinek elvonulása után belép maga Rejtő, hogy körülnézzen a lakásban, és otthagyjon egy vaskos könyvet a műveit olvasó cigány fiúnak.
A feltehetően közös ötletelésből született mesteremberes történet darabbá gyúrása, végső kivitelezése Gyulay Eszter dramaturgi munkáját dicséri. A harmincas évek keserű szatírájaként is értelmezhető álponyva kalandorainak párhuzamba állítása egyre mélyebben rétegződő társadalmunk link elemeivel nem csak szemléleti telitalálat, hanem a méltó adaptáció módja is. Eddigi tapasztalataink azt igazolták, hogy Rejtő Jenő sajátos humorát lehetetlen más közegbe átültetni. A leírásokban, jelzőkben egyedi, parodisztikus elbeszélői stílus filmen, színházban mindeddig kevésbé eredményesen érvényesült. Sokáig úgy tűnt, a feldolgozások közül csak a cselekményt mozaikszerűen követő képregényrajzok tudják megfelelően visszaadni a rejtői életérzést és hangulatot.
Most azonban a Nézőművészeti Kft. és a Karinthy Színház közös előadása meglelte a regények színpadi közegbe iktatásának hogyanját. Egyrészt a kiváló színészválasztással, másrészt azzal, hogy a rémdráma váratlanságával sorjázó eseményekben rögvest felfedezik azok karikatúráját is. Az utánozhatatlan, kalandos-verekedős világ újrafogalmazását remekül erősíti a színpad élő valóságában Horgas Ádám koreográfiája. A lassított mozgás, az ütésváltások balettszerű megjelenítése tökéletesen felidézik az olvasás közben kialakuló képet, pontosan úgy, ahogyan képzeletünk felépíti egy-egy pofon, jobb horog és balegyenes, vagy bármilyen tárggyal történő csapás látványát.
Az alapkoncepció gyakorlati megvalósításához keresve sem lehetett volna jobb színészeket találni. Pápai Rómeó a mindenkor elnyomott, lebecsült és kihasznált kisebbségi hátrányos helyzetét kelti életre. A szociális körülményei hálójában vergődő kisembert, akinek különös ismertetőjegye, hogy sohasem tud jól járni, még akkor sem, ha egyszerűen csak élhető életet akar élni. Ha dolgozni akar, leintik, hogy legyen kire fogni az elmaradást, amikor pedig dolgozik, munkáját a többiek kisajátítják. A napi teendőkön túl egyedül őt érdeklik a körülötte zajló események, és talán a valóság elviselését is megkönnyítő menekülésként ő olvas Rejtőt. Az ő fantáziájában elevenednek meg az író szereplői és a népszerű regények híres-hírhedt jelenetei, amelyekben a malteros legények Rejtő-hősökké változnak. Szerepe szerint Pápai az építőiparban tevékenykedő roma munkást játszik, de bízvást jósolhatjuk, hogy színpadi tehetsége más feladatra is alkalmassá teszi.
Katona László alakításában élvezhetjük a kicsinyes, és kicsinyességét okoskodással leplező, „a korrektség jegyében” örökké számolgató, nem túl élénk gondolkodású pallér figuráját. Amit ő farag a látszólag egyszerű karakterből, az nem csak életismeret, hanem vérbeli jellemábrázolás, a teljes átlényegülés magasiskolája. A legtöbbet és a legszenvedélyesebben mozgó-táncoló szereplő Kovács Krisztián. Mondhatnánk, valósággal lubickol a szerepben, minden megszólalása, minden mozdulata szervesen illeszkedik a darab egészébe, játéka igazi színpadi élmény. A más társulatból is ismert Molnár Gusztáv ugyancsak helyén van ebben a produkcióban. Alkata, kissé groteszken fanyar, kedvesen pimasz modora és nem utolsósorban határozott, egyenletes játéka igazi Rejtő-alakká teszi, mintha a legjobb képregény-feldolgozásokból ollózták volna ki.
Jól csatlakozik a vendégek csapatához a Karinthy Színházban őshonos Marton Róbert a spaklisok ügyeskedő, ravaszkodó, simlis vezetőjeként és a képzelt dimenzió minden hájjal megkent vagányaként, sőt – mint a színház egyik legsokoldalúbb színésze – sikeresen mutatkozik be zeneszerzői és énekesi mivoltában is. Néhány villanásban Banovits Vivianne hol napjaink mit sem sejtő, jóindulatú naiváját, hol a ponyvaparódiából ismerős, nagy hatalmú végzet asszonyát jeleníti meg. A Nézőművészeti „nagyjainak” szándékosan rövid fellépése teret enged fiatalabb társaik kibontakozásának, noha pár perces megjelenéseikkel is emlékezeteset alkotnak. Scherer Péter Piszkos Fredje a cirkálós regények lapjairól (meg egy gyanús kabinfülke ajtaja mögül) lép elő. Maszkja és karaktere annyira hatásos, hogy nyílt színi tapsot arat. Mucsi Zoltán pedig angyali derűvel alakítja a felújításra váró, üres lakásba látogató Rejtőt.
Scherer Péter rendezése egyszerre érzékelteti a mai magyar nyers valóságot a spaklibrigád tagjainak egyénített korlátoltságával (noha minden butaságuk, stiklijük mellett is szerethető figurákat játszanak) és a Rejtő-életmű szellemét, a regények álomszerűen fordulatos, fantasztikus világát. Szerencsés egymásra találás eredménye a Karinthy Színház és a Nézőművészeti Kft. közös előadása, röhögtetően humoros, ugyanakkor felemelően poétikus színházi este kerekedik belőle, amely során Rejtő Jenő ténylegesen visszatér hozzánk. De talán nem is visszatérés ez, hiszen itt volt mindig és itt van velünk manapság is. Életünk, akár egy Rejtő-regény.
A piszkosak – Spakli-bohózat. Rendezte: Scherer Péter. Dramaturg: Gyulay Eszter. Játsszák: Banovits Vivianne, Marton Róbert, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Katona László, Pápai Rómeó, Mucsi Zoltán, Scherer Péter. Karinthy Színház, Budapest, 2018. március 2.
A fotókat Nagy István Dániel készítette.
