Mint amikor szúnyog téved a szobába
Az első komolyabb veszekedésük Bocika miatt robbant ki. Az még hagyján, hogy Bocika nem aludta végig az éjszakát, és időnként, ha ő kibotladozott hugyozni, majdnem átesett rajta, vagy a fürdőszobaszőnyegről világítottak rá ördögi szemei. Arról sem szólt semmit, hogy egyik-másik reggelen Bocika vernyákolása már az ébresztő előtt felhangzott, ilyenkor aztán a reggeli romantikának is lőttek, mert Blanka készségesen ugrott kiszolgálni a dögöt, utána pedig már nem akart visszabújni, nem szeret kétszer felkelni, így mondta. Akkor szakadt el a cérna, amikor egyik éjjel arra riadt kalimpáló szívvel, hogy Bocika egyenesen a gyomrán landol, pánikszerű karcsépelésére és artikulálatlan szentségelésére pedig rettenetes, károgó hangot hallatva belevágta a karmait, és elpattant valahová a sötétbe. Blanka felkattintotta a kislámpát, de ahelyett, hogy tőle kért volna bocsánatot a támadás miatt, az ágy végében kuksoló, meredt tekintetű Bocikát kezdte abajgatni.
Bocóka, kiscica, gyere ide mellém, aludj szépen, nyünyögött Blanka. Végképp kiment az álom a szeméből.
Nem vinnéd ki a macskát, kérdezte mogorván.
Nem fog zavarni, ha megnyugszik, bizonygatta Blanka, szegényke régen is egy csomószor idebújt mellém, ehhez van szokva, úgy látszik, most már tőled sem fél.
De jó nekem, horkant fel, hát majd teszek róla, hogy féljen.
Blanka nagy szemeket meresztett.
Ezt most hogy érted? Te képes lennél bántani egy állatot?
Ha ő bánthat engem, vágott vissza meggondolatlanul.
Ez csak egy macska, te meg ember vagy, tiltakozott Blanka. Ilyenkor persze mindjárt csak egy macska, gondolta. Mindent megért, épp hogy meg nem szólal, hát persze.
Ő dolgozik egy kurva büfében tizenkét órát, csapta oda. Nekem nincs jogom kipihenni magam?
Nem erről van szó, próbálta csitítani Blanka, most mit kell így felkapni a vizet? Inkább vegyél példát róla, simogatta a mellette gömbölyödő szutykos rohadékot, látod, milyen nyugodt? Igen, Cocika, igen, gügyögött édeskésen. Nézd, már dorombol.
Jól van, akkor szeressétek egymást, majd én alszom máshol, kaffantotta dühösen, és alsógatyáját magára cibálva feltápászkodott.
Úristen, ült fel az addig fél kézre támaszkodó Blanka megütközve, most mitől lettél ennyire ideges? Azt hittem, szereted őt!
Persze, imádom, fújtatott a szoba túlsó felébe csörtetve.
Jézusom, ne legyél már hülye, beszéljük ezt meg, kiabált utána Blanka.
Mit beszéljünk meg, jó lesz nekem itt, rántotta egymás mellé indulatos mozdulattal a két puffot. Levágta magát. A plafont bámulta. Süppedtek alatta a puffok. Pár pillanatnyi csend. Érezte, ahogy azok a kis lófaszok, babok vagy micsodák peregnek lefelé a puffokban, és arra gondolt, hogy legalább egyféle formát venne fel ez a szar, és ne változtatná pillanatonként az alakját.
Jani, gyere már vissza, ne hülyéskedj, most komolyan féltékeny vagy egy macskára, kezdte rá Blanka olyan hangon, mint amikor egy anya készül besokallni a kölyke műbalhéjától. Ettől még idegesebb lett.
Tudod mit, vágta rá, igen! Próbált felülni a puffon, de a folytonos rogyadozás miatt nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Az a kurva dög jobban érdekel téged, mint én!
Már ne haragudj, Jani, de ez egy hiszti, csattant fel Blanka. A macska fejére tette a kezét, mintha meg kellene védenie. A Boci velem van tizenkét éve, egy csomó költözésen van túl, itt végre beállt egy életrendre, pedig a macskák nagyon nehezen alkalmazkodnak az új helyzetekhez. Megszokta, hogy idebújhat, megjelentél te, egy ideig nem bújt ide, de látod, téged is tök könnyen megszokott, most ennyit miért nem lehet elviselni?
Mert én is nehezen alkalmazkodom, bazmeg! Eldurrant az agya. Értem, ki nem szarja le! Végül is kit érdekel, mi van velem! Eddig sem érdekelt senkit, ezután se fog. Azért mondom, hogy fejezzük ezt be, alszom itt. Nem feküdt vissza. Kapcsold már le a villanyt.
Pár pillanatnyi csend. A villany égve maradt.
Kezdődik a mártírkodás, sóhajtotta fojtottan Blanka. Mintha ő ott sem volna. Mintha Bocikához beszélne. Mintha a mártírkodás, az valami bevett programpont lenne náluk. Mintha ő jó dolgában, mintegy kedvtelésből rendszeresen mártírkodna. Hallani vélte Bocika kéjes dorombolását. Blanka lekapcsolta a villanyt. Jól van, akkor aludj ott, ha képes vagy ilyesmin megsértődni, sziszegte a sötétbe.
Én mártírkodom, bődült el. Magát is meglepte a saját hangereje, ugyanakkor valamiféle vad erővel töltötte el. Hogy ő csak tűrjön, és örüljön neki, hogy lyuk van a seggén, hogy egy ilyen csodálatos lény, mint a Blanka, kegyesen megosztja vele a Bocikával közös otthonát, tulajdonképpen miért nem állapodtak meg mindjárt az elején abban, hogy ő majd a Bocika kosarában alszik, sőt a lábtörlőn, arra az esetre, ha a Bocika mégis a kosarában óhajtaná kipihenni az egész napos döglés fáradalmait, tényleg, az ő kurva anyját, amiért éjszaka aludni szeretne, és úgy ölelné át a Blankát, hogy nem furakszik közéjük ez a szőrét hullató, retkes, ronda disznó, akinek tulajdonképpen önként kellene a hátát tartania kaparófaként, na nem. Na ezt nem. Felpattant, kibotladozott a szobából, közben kétszer nekiment valaminek, és bevágta maga után az ajtót.
Csend lett. Nem volt tér fújtatva fel-alá járkálni, úgyhogy leroskadt a picike konyhaasztalhoz. Üveges szemmel meredt maga elé. Tudta, hogy egy szemhunyást sem fog aludni, már most hullafáradt, és reggeltől négy nap meló. Pár perc elteltével, tekintve, hogy alsógatyában gubbasztott, fázni kezdett. Vacogott. Talán tényleg ezt érdemelte. Mi mást, csak pár perce üvöltötte Blankának, hogy bazmeg. Eddig ilyet soha. Blanka most nyilván azt gondolja, hogy ma még csak bazmeg, holnap már szétrúgja a macskája seggét, holnapután pedig őt magát pofozza fel, miért ne. Egy állat. Ő az állat, nem a Blanka cuki cicája. Ezen a ponton megint felhorgadt benne a gyűlölet, persze, az a geciláda a cuki cica, ő meg az állat, ő, aki bármit megtenne a Blankáért, ha kéne, a lábtörlőn aludna. Tényleg röhejes volt az egész. Egy macska. A puszta kezével megölhetné. Lehetne akár egy hörcsög vagy aranyhal is. Ez ő. Blanka előbb-utóbb rájön, és a macskát fogja választani. Halkan fel kellene öltözni és hazalépni, csak az a baj, hogy a cuccai benn vannak a szobában. A nyilván azóta már összebújva, édesdeden alvó Blanka és Bocika szobájában.
Neszezés. Felkapta a fejét. Halkan, óvatosan nyílt az ajtó. Blanka, arcán csorgó könnyekkel, karjában Bocikával, aki a tőle megszokott sötét, rosszindulatú tekintettel bámult rá.
Bocika bocsánatot szeretne kérni, és megígéri, hogy ma kinn alszik a konyhában, szipogta Blanka.
Nézte Blankát, és úgy érezte, egy puff módjára roskad össze a szíve.
Nem kell kinn aludnia, motyogta tompán.
De, de, bólogatott Blanka, aludjon csak kinn, aztán majd meglátjuk. A könnye Bocika fejére potyogott. Bocika, megelégelve az érzelmi rohamot, méltatlankodó nyiszorgással jelezte, hogy most már hagyják ki ebből a szarakodásból, és kiugrott Blanka kezéből. Ő némán, sokáig ölelte Blankát. De nem a macska miatt, hüppögte Blanka. Nem őt sajnálom. Majd megszokom, igazad van, dünnyögte Blankát ringatva álltó helyében, csak nyugodj meg. Kitették az előszobába Bocika kosarát, és Blanka púpozott adag szárazeleséget szórt a tálkájába. Bocika röfögő dorombolással esett neki a kajának.
Hanyatt feküdt, Blanka a mellkasához simult. Szuszogott. Bámulatos volt, milyen mélyen és édesen tud aludni. Ha egyszer-egyszer horkolt, azt is csak olyan finoman és nőiesen, egy-egy apró durmantással. Közben az arca, a keze. A csípője íve, ahogy lecsúszott róla a paplan. Betakargatta. Gyakran kedve sem volt elaludni, sajnált lemaradni a látványról, belesüppedni abba az álomtalan kábulatba, amiben nem volt vele Blanka.
Miután visszabújtak az ágyba, persze még az következett, hogy beszéljék meg a macskaügyet, mert Blanka most már belátja, hogy ebből őt sem hagyhatja ki, és megérti, hogy neki ez furcsa, mert sosem volt állata, és valami olyan megoldás kell, ami mindenkinek jó, beleértve természetesen Bocikát is. De az a néhány perc, amit kinn töltött a konyhában, az neki, Blankának elviselhetetlen volt, azt érezni, hogy akkor ő most haragszik rá, és egy önző picsának tartja, és ha nincs más út, akkor megpróbálja rászoktatni Bocikát, hogy kinn aludjon, mert ilyet még egyszer, és ezen a ponton már megint hüppögött. Kételkedett benne, hogy Bocikát bármire rá lehetne szoktatni, de erről nem tervezett vitát nyitni, viszont Blanka sírdogálása végképp minden abbéli reményétől megfosztotta, hogy aludni fog.
Nincs semmi baj, dünnyögte Blanka fejét simogatva, majd hozzá fogok szokni.
De ha nem szehereheted őt, zokogott fel Blanka, akkor az neked is… egy… kihihihínzás, én ezt nem akarohohom!
Nincs vele semmi bajom, na, csak felkaptam a vizet, igyekezett még az iméntinél is megnyugtatóbban dünnyögni. Közben arra gondolt, hogy a legjobb volna suttyomban Blankába applikálnia magát, finoman, hogy ne kezdjen tiltakozni, mert a lelkizés nyilván szent, sérthetetlen és félbeszakíthatatlan, de ha már benn volna, csak nem állna ellen, szépen elterelődne a figyelme, nem mellékesen pedig ő is kapna egy új esélyt az elalvásra.
Tényleg nincs vele semmi bajod, bújt elő szipogva Blanka a hónalja tájáról, és ráemelte kivörösödött, könnyfátyolos szemét.
Dehogy van, igazából mindig is macskás voltam, mondta, és lepuszilt egy könnycseppet Blanka arcáról. Ez talán nem számított akkora hazugságnak, mint az aluljáró-kutatós, végül is, ha onnan nézte, még mindig jobban járt, mint egy kutyás lánnyal és egy kutyával, a kutya nagyobb is, koszosabb is, büdösebb is, hangosabb is, talán tényleg megtanulhatná bizonyos keretek közt értékelni ezt a gecihányó dögöt, legalább a Blanka kedvéért.
Blanka halványan elmosolyodott.
Macskás, ismételte, ezt hogy érted?
Gyerekkoromban én is akartam macskát, csak nem lehetett, mondta, és reménykedett, hogy Blanka nem kérdezi meg, akkor miért nincs most macskája. Míg átkarolta Blanka vállát, egy kissé közelebb fészkelődött hozzá. Érezte, ahogy keményedik az ágyéka.
Blanka szipogott egyet-kettőt, ásított.
Ezt nem is mondtad, mosolygott. Most már a Boci a tied is. Tudom, hogy néha nagyon fárasztó tud lenni, de hát olyan, mint egy gyerek. Meghálálja a törődést. És a Bocika már most nagyon szeret téged. Elhiszed? Laposat pislantott.
Elhiszem, mondta, és magához húzta Blankát. Blanka átkarolta a nyakát, és finom puszikat lehelt a füle tövére.
Mindig úgy meg tudsz nyugtatni, súgta.
Örülök, súgta vissza. Betonkemény volt az ágyéka.
Bújjunk, súgta Blanka.
Most is bújunk, súgta vissza.
Nem fekszel egy kicsit hanyatt, súgta Blanka.
Hanyatt feküdt, Blanka a mellkasához simult. Nagyjából fél perc alatt elaludt. Szuszogott. Jobb keze Blanka alatt, bal keze Blanka hátán. Ez annyira békés volt, hogy nem lett volna szíve arrébb rakni, és tartott tőle, ha megmozdul, és megpróbálja kiverni a bal kezével, felébreszti Blankát. Teljesen éber volt. Mozdulni sem mert. Megpróbált beletörődni, hogy a holnapi (illetve persze már mai) napnak lőttek, majd valahogy félálomban végigimbolyogja a munkaidejét. Behunyta a szemét, és megnyugodott attól, hogy érezheti Blanka szuszogó, picike testét. Lassan, nagyon lassan kezdett ráereszkedni valami félálomszerűség, hülye, egymásba csúszó gondolatok, öntudatkihagyások.
Aztán egy nesz. Diszkrét kapirgálás. Csend. Újabb kapirgálás. Halk nyávogás. Kipattant a szeme, mint amikor szúnyog téved a szobába. Egyetlen cincogás elég, hogy az ember tudja: ott van. Ott, itt, amott, a fül mellett, az agyban, mindenütt. Dermedten feküdt Blanka alatt. Csend. Nyávogás. Majd megint. És megint. Szinte szabályos időközönként ismétlődő, keserves nyávogás. Blanka békésen szuszogott.
Nem tudta megállapítani, mennyi ideje fekszik így, moccanatlanul és növekvő dühvel. Többször elszánta magát, hogy megmozdul, de minden ébersége dacára ólmos fáradtság nehezedett a tagjaira, plusz Blanka is. Persze miért ne ébreszthetné fel Blankát, aki erre bezzeg, jóllehet így Bocika meg úgy Bocika, baszik felébredni, hát csak ébredjen fel, ha egyszer ez a tetves véglény olyan, mint egy gyerek. Akkor aludjon így, ha bömböl a kölyke. Ennél a gondolatnál inkább megtorpant.
Bocika keservesen, állhatatosan nyávogott. Megmoccant. Blanka békésen szuszogott. Centiről centire igyekezett kicsúszni alóla. Ha Blanka finoman nyöszörgött, percekre kővé dermedt. Amikor már félig-meddig kievickélt alóla, Blanka egyszerre megmozdult, és puhán a másik oldalára gördült, de nem ébredt fel. Óvatosan tápászkodott, meg-megállva, fülelve, lábujjhegyen közelítette meg az ajtót. Közben arra gondolt, csak jusson ki, halkan, diszkréten szétrúgja Bocika seggét, kirugdalja a bejáraton, és beletapossa a lábtörlőbe.
Lassan nyomta le a kilincset, nehogy nyikorogjon az ajtó, aztán érezte a meleg, szőrös testet, amint a lábát súrolva beinal a szobába, nem is látta a sötétben. Legyőzte, csak így. Be sem csukta maga mögött az ajtót, most már minek, és a fürdőszobába támolygott kiverni. Nehezen, fájdalmasan, de sikerült, aztán végképp belevakult a fáradtságba. Már azt sem bánta volna, ha közben Bocika elbitorolja a helyét, csak alhasson, majd meghúzza magát az ágy sarkában. Ám Bocika ezúttal megkegyelmezett.
De édes vagy, nem is vettem észre, hogy beengedted éjszaka, mosolygott rá reggel Blanka.
Amúgy is vécére mentem és megsajnáltam, mondta.
Bocika hörgő kurrogással követelte a reggelijét.
Borítófotó: Flickr
