„Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” – ez a Madách-idézet jutott eszembe legelőször, amikor a sorrendben tizedik, az Alföld Stúdió tehetséggondozó programjának keretében kiadott antológia címével, a Nyugvó energiával találkoztam. Hiszen – ahogyan arról a Herczeg Ákos irodalomtörténész, szerkesztő írta fülszövegből értesülünk – a mostani könyv szerzői három-négy évig azért (is) dolgoztak együtt, azért (is) inspirálták egymást ebben az Alföld folyóirathoz kötődő, nagy múltú műhelyben, hogy tevékenységüknek ezt a szakaszát egy ilyen gyűjteményes kötettel zárhassák le.
A cím azt sugallja, hogy most, a kötet megjelenése után a szerzők kicsit megnyugodhatnak, hátradőlhetnek. Ám ez a „pihenés” csak átmeneti, hiszen kutatóként – utal rá szintén a fülszöveg – a vég egyben új kezdetet is jelent: a most megírt dolgozatok újabb kérdéseket vetnek fel, újabb utánajárást, újabb energiával teli alkotómunkát igényelnek és követelnek. Így az antológia a maga lezáró, mégis új, illetve további munkára szólító jellegével azért is nagyon fontos a benne szereplő fiatal tehetségek számára, mert egyben tükröt tart: mindenkit arra ösztönöz, hogy szembenézzen önmagával, a képességeivel, az eddig elért eredményeivel, s azzal, hogy merre is érdemes továbbhaladnia ezen az egyáltalán nem könnyű, sok lemondással járó, ám rengeteg felemelő pillanatot ígérő pályán.
Ezért vélem a kiváló cím után rendkívül találónak a szerkesztők, Fodor Péter és Lapis József választotta, József Attila Elégiájából származó mottót, mert egyfelől erre az önmegismerésre buzdít: „Te kemény lélek, te lágy képzelet! / A valóság nehéz nyomait követve / önnönmagadra, eredetedre / tekints alá itt!”, másfelől, a fiatal kutatók személyiségjegyeinek és alkotói mivoltuknak a boncolgatásától ellépve, már a kötet tartalmát is előrevetíti. Utal arra, hogy ennek az antológiának is – a korábbiakhoz hasonlóan – szépirodalmi elemzések és az irodalomelmélet került a fókuszába, még akkor is, ha a 2012-es Otthonos idegenség című kötet törekvéseit követve itt is találunk más művészeti ágak alkotásaival foglalkozó írásokat. Valamint felhívja a figyelmet arra, hogy a kötet középpontját, magját épp két József Attila-versről szóló tanulmány képezi. A József Attila-költemények kapcsán felmerülő problémákat a szerkesztők kiváló koncepciójának köszönhetően az ezeket a verseket körülvevő, a centrumhoz képest egyre növekvő sugarú körökben megtalálható tanulmányok boncolgatják tovább: az antológiában a klasszikus lírájához legközelebb kortárs lírai alkotásokat elemző írások, egy újabb körben drámai és epikus műveket górcső alá vonó tanulmányok, majd pedig társművészetekkel foglalkozó elemzések találhatók.
A két József Attila-mű, egyfelől a kevéssé ismert, és 2000-es évek elejéig a szakirodalomból is jórészt hiányzó A bőr alatt halovány árnyék, másfelől a mottóval is előre jelzett Elégia Sebesi Viktória és Konkoly Dániel elemezte szövegeiben a hangsúly a decentralizált szubjektumképen van — az én önmagával szemben érzett belső idegenségérzetével társítva. Azt az antropológiai premisszaként felfogható létélményt tükrözik ezek a költemények, mely szerint „a bensőség nemhogy biztonságos, védett helye volna egy mélyebb, valódi és megszilárdult identitásnak, hanem önmagára visszareflektálva még az önmegértést is veszélyezteti.” (99.)
Az énnel, a szubjektummal szembeni idegenségérzet, az önazonosság hiánya fogja átvezetni az olvasót az antológiában Porczió Veronika írásához, amely Kovács András Ferenc pályakezdését elemzi a korabeli recepció tükrében. A tanulmányban a költő Aszandrosz-ciklusát górcső alá véve a fiatal kutató egy alak felépülésnek és önelvesztésének folyamatára a következőképpen mutat rá: „Az Ophelio Barabaro csak rohan, rohan című költeményben olvashatjuk: »az arcodon redők, foltok, barázdák. / Vajon te vagy még? Még loholsz? Hová?«, az Aszandrosz hazatérben: »drótmintázat az arcokon”«, »s arcod már idegen, kortalan és gyanús, / Androsz, mintha üveg tört fala fedne, ha / szólsz«, az Aszandrosz a pusztán című versben: »s valahány futásod / visszatérít vélt alakodba – várni / sem, menekülni // sem lehet: nem véd repedő cseréparc«, az Il Transilvanóban: »Loránd lennék? Assandro? Barbaro vagy Guignol? / Torlódik, fáj a szó a fulladó utasban«”. Arra lehetünk figyelmesek, hogy ezeken a szöveghelyeken a futás, az eltávolodás összeolvasódik az alakváltás problémájával és az alakok egymásra halmozódásával: akárhányszor nekifutunk, az olvasásban az egyik vélt alak mindannyiszor a másikba fog átmenni.” (126.)
A Porczió Veronika-féle cikluselemzésre pedig egyértelműen a másik, Kovács András Ferenc líráját boncolgató Pataki Viktor írta elemzés rímel, aki a Szövegfilterek Kovács András Ferenc költészetében című tanulmányában az Északi színház című versen keresztül a KAF-líra eddigi recepciójában központi helyet elfoglaló, a szín- és szerepjátszás viszonyát túlsúlyba helyező értelmezések cáfolataként is a versben szereplő Ophelia alakjának lehetséges változatait, nem feltétlenül színházi szerepekkel, jelmezekkel vagy maszkokkal azonosítható válfajait mutatja be, s ezzel szintén utal az én keletkezésének és valószínűsíthető eltűnésének folyamatára is.
Az eltűnés problematikáját pedig a még mindig a József Attila-verseket elemző centrumhoz legközelebb álló koncentrikus körben az Oravecz Imre Távozó fa című kötetét elemző Vigh Levente fejti ki A végességtapasztalat színrevitele című tanulmányában. A fiatal kutató rámutat: az eltűnés Oravecznél az elmúlással, a halálélménnyel áll összefüggésben, miközben az eddigi elemzésekben is felmerülő idegenségérzettel társul. A Távozó fában – olvashatjuk a tanulmányban – „a halálfenomén a legradikálisabb idegenség jelölője: a halál úgy közeledik, hogy egyszersmind megközelíthetetlen is marad” (151.), s mint megismerhetetlen, a megértés elől elzárt tényező, akadályozza az eltűnő félben lévő én önmeghatározását. Ugyanakkor, mivel a kötet egyik ciklusa a Téli éjszaka címet viseli, Oravecz költészete ismét kötődik a József Attila költeményeiben fellelhető idegenségélményhez, olyannyira, hogy az én önmaga külsővé tételét Oravecznél is a tárgyi környezet lejegyzésével végzi el, s ezzel „a versbeszélő a sajátként értett testét az öregedés leírásakor eltávolítja magától, külsővé teszi és megfigyelhetőnek tételezi” (165.). Azonban, amíg a halálfenomén hermeneutikai értelemben tárgyalhatatlannak, a megértés elől elrejtettnek bizonyul, a múltban és a jelenben zajló folyamatok megértése és lejegyzése a halállal szembeni viselkedésmintázat programozott szükségletévé válik. Ezzel összefüggésben viszont problémaként jelentkezik, hogy az identifikációhoz nélkülözhetetlen rendszerek (a másik, a társ személye, a múlt és azon keresztül a jelen, így az önazonosság) destabilizálódnak. Ezért a versekben nem képződik meg egy olyan koherensnek tekinthető szubjektum, amely a vallomás megszólalásmódjában képes volna ezekről számot adni. A kötetben a megszólaláshoz kapcsolt attitűd ezért inkább a tanúságtétel fogalmával írható le – tudjuk meg Vigh kitűnő elemzéséből.
A tanúságtétel mint központi motívum és szüzsészervező elv pedig már átvezeti a befogadót az antológia egy újabb koncentrikus köréhez: a még mindig szépirodalommal foglalkozó, de a lírát már hátrahagyó, drámai és epikai művek elemzését tartalmazó részhez. A tanúságtétel ugyanis rendkívül fontos része a Papp András–Térey János szerzőpáros írta Kazamatáknak, az 1956-os történések közül egyetlen fontos eseményre koncentráló drámának. Az október 30-ai Köztársaság téri ostromról szóló tanúságtevés mint központi drámaszervező elv kapcsán azonban – mutat rá a tanulmány szerzője, Uri Dénes Mihály – nemcsak egyfajta „igazsághelyreállító művészi tettről” (171.) beszélhetünk, hanem olyasfajta közösségképzés- és odatartozás-érzet bemutatásáról is, amely a forradalmat akarókat jellemzi. Az ostrom esetében a „kintiek” és a „bentiek” elkülönüléséről is szó van, valamint ennek „külsődleges jelölőiről, utóbbiak esetében a »kék« a karhatalmisták egyenruhájának színére utal.” (172.) A forradalmi hevületben azonban az együvé tartozás – tudjuk meg az elemzésből – egyáltalán nem stabil állapot, a történelmi helyzet nagyon is jó alapként szolgál a megtévesztésre, az identitás elvesztésére, valamint a tanúságtétel természetétől nem független igazságrelativizálásra is.
Az Uri Dénes Mihály tanulmányában felvetett problémákat a drámai- és epikus műveket elemző koncentrikus kör több tanulmánya is továbbviszi. A rövid életű Uránia című folyóirat meséit elemző Herczeg-Szép Szilvia például arra mutat rá, hogy Az által-változott törpe című mesében a házasság megkötése érdekében a leendő ara megtévesztése, félrevezetése – a KAF-versek kapcsán is felmerülő alakváltoztatásokat is érvényesítve – mennyire központi jelentőségű. A szintén a Kazamatákban hangsúlyos szerepet játszó „kintiekhez” és „bentiekhez” tartozás, tehát az, hogy egy egyént az adott közösség magáénak érzi-e, befogadja-e, a Bihary Gábor elemezte Gozsdu-novellák egyikében, A néma apostolban „köszön vissza”, ahol a főhős, Jávor helyzetét a környezete által meg nem értett pozitivista gondolkodásmódnak köszönhetően a kívülállás, az idegenség határozza meg. S feleségével sem találhatják meg a közös hangot, mert Jávor világszemléletéből – tudjuk meg a tanulmányból – a vallás és a morál hiányzik, azaz azok az alapvető személyiségformáló tényezők, amelyek Pipi életszemléletének alapját képezi. De kirekesztett a Taligás című Darvasi László-regény címmel azonos nevű főhőse is, mert az E/1-ben elbeszélt „meséi” mások számára megbízhatatlanná teszik az alakját. Állandó úton levése is a társadalom peremére taszítja, ugyanúgy, ahogyan kiveti magából a közösség az általa a Gnómok házában megismert törpéket is.
A közösségtől való elidegenedés, a kitaszítottság élményét szintén párkapcsolati problémákon keresztül láttatja Jókai Mórnak egy kevésbé ismert regénye, az Egetvívó asszonyszív, amelyet a kötetben Farkas Evelin elemzett. Ebben a műben mind a magánéleti gondokat, mind pedig az ezzel szorosan összefüggő debreceni közösséghez tartozást vagy épp nem tartozást ugyanakkor két, a férjet és feleséget ábrázoló portréból vezeti le Jókai. A tanulmányban a Farkas Evelin által elvégzett remek portréelemzések a női identitás kérdéskörét is erőteljesen feszegetik, s arra is kiválóak, hogy a kötet jól szerkesztettségének köszönhetően átvezessék az olvasót az antológia harmadik, a magtól, a centrumtól legtávolabb eső koncentrikus köréhez, a nem vagy csak részben irodalmi tárgyú elemzések csoportjához.
A Farkas Evelin elvégezte portréelemzések elméleti háttereként is olvasható a Közelítések a portréhoz című, Tóth Alexandra által írt szöveg, miközben valamilyen mértékben szintén képekben, képszerűen láttatja magát az a Marina Abramović is, akinek a performanszait Biró Vivien elemezte. A szövegek közötti összefüggést tovább erősíti, hogy a Taligás című regényben szereplő törpék elutasításaként is értelmezhetjük annak a Recirquel Társulatnak a tevékenységét, amelynek célja a hagyományos cirkuszi eszközöktől, így az állatos számoktól, a törpék foglalkoztatásától, a csak a „trükkökön” alapuló performanszoktól való elhatárolódás. Azáltal pedig – mutat rá a róluk készült dokumentumfilmet boncolgatva Sándor Zita –, hogy az előadásaikkal mindig történetet is szeretnének mesélni, törekvéseiket narratív funkcióként is lehet értékelni.
A centrumtól legtávolabb eső koncentrikus körtől ugyanakkor nem idegen a Jókai-regény kapcsán és a meseelemzésben felvetett női identitáskérdések további taglalása sem, amelyet Gesztelyi Hermina végzett el a Rakovszky Zsuzsánna keszkenőjéül és annak használati útmutatójául is szolgáló szövegei együttes elemzésével. Természetesen a nők társadalomban elfoglalt szerepe része annak az oktatás- és olvasáskutatói munkának, amelyet a kötetben Balogh Gergőnek köszönhetünk, s mivel a kisiskolások először meseszövegekkel találkoznak, az ő tanulmánya köthető a Herczeg-Szép Szilvia végezte meseelemzésekhez is.
Az antológia egymásba érő, egymást támogató és kiegészítő körei véleményem szerint hűen tükrözik azt a kölcsönös odafigyelésen alapuló munkát, amit az ebben a kötetben szereplő fiatal kutatók az Alföld Stúdió keretében, a korábbi évtizedek recepcióesztétikáját figyelembe véve, de azt minden esetben meg is haladva elvégeztek.
Nyugvó energia – Az Alföld Stúdió Antológiája, szerk.: Fodor Péter, Lapis József, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2018.
