Visszafordíthatatlan
Időnként Monica Belluccival álmodom.
Az arcát, a hangját szeretem, megidéződik
a tekintete is, az az elrévedő, komoly
metafizika, ahogy a filmben látni,
egy párizsi metrókocsiban játszik a kamerának,
pillanatra feltekint, mialatt róla férfiak döntenének:
férfiak mindig, gőgösen. Általában az életről beszélgetek
vele, nem tudom, férfi vagyok-e, éppen az ő álmában
miként lehetek jelen. Mikor megérintem – a vállát,
a kézfejét – lopva, elindul egy fájás a gyomromtól
az ágyékom felé. Ez nemtelen, állatias félelemmel
tölt el: beszélek hozzá, szorongva, így jár át
minden érzelem.
*
Nézek egy videót éjfél után,
pislog a led a monitoron,
Monica Bellucci festői tájban ül,
elmosódik a kontúrja,
még mindig gyönyörű,
már elmúlt ötven éves,
de nem tudom eldönteni,
hol végződik az igazi arca,
hol kezdődik a plasztikai
sebészek állhatatos munkájának gyümölcse.
Ettől a gondolattól közelebb kerülök
a halálhoz: így értem. Mások mellett
David Lynch is Monica Bellucciról
álmodott, mielőtt filmre vette.
Borítófotó: Hannah Teare