Szép jubileumhoz érkezett az 2018. április 19. és 22. között megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál: immáron negyed évszázada, hogy az olvasók ilyenkor áprilisban egyaránt találkozhatnak neves hazai és nemzetközi alkotókkal. Az alábbiakban a fesztivál első két napjáról szóló beszámoló következik.
Idén tehát 25. alkalommal rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált, én pedig közben csendben egy másik évfordulót ünnepelek: épp tíz éve, hogy először tudósítottam az eseményről. Ahogyan csütörtök kora délután a Millenáris felé veszem az irányt, arra gondolok, hogy ez a hirtelen jött kora nyári napsütés a programsorozat igazi arca, az pedig csak egy rossz álom volt, hogy egy éve ilyenkor még jócskán elkélt a télikabát.
Az első nap a szokásos ritmusban zajlik, előbb egy megnyitóbeszéd, utána pódiumbeszélgetés a sztárvendéggel, majd a Budapest Nagydíj átadása. Az idei vendég Daniel Kehlmann (a díszvendég ország pedig Szerbia), és Darvasi László szarkasztikus magyar közéleti utalásokkal (például azzal, hogy megértjük, Kehlmann miért költözött el Bécsből, hisz tudjuk jól, milyen veszélyes hely) teli laudációjában nagyszerűnek nevezte a szerző alkotásait, melyeket könnyed és szemléletes filozofikusság jellemez, a történetei filmszerűek, élénkek és lenyűgözően tudatosak. Bár a művek biztonságot nyújtanak az olvasónak, mégsem áltatnak azzal, hogy birtokában lennének a létezés titkainak. Kehlmann regényei az emberi cselekvések esendő tereit mutatják be, van víziójuk a világról, és olyan humanizmus hatja át őket, melyre nagy szükség van most, amikor oly sok erő épp a humanista értékek lerombolásán fáradozik.
Pénteken indulnak be igazán a programok, és az a jó benne, hogy tényleg sok program van. Qual der Wahl, mondhatnám Kehlmann anyanyelvén, minden napra jut két-három olyan helyzet, hogy legalább kettő, de inkább négy helyen lenne jó lenni egyszerre. Pénteken a Millenáris tőszomszédságában, az Európa Pontban zajlik a szokásos Európai Írótalálkozó a fesztivál nemzetközi vendégeinek részvételével, el lehetne itt ücsörögni egész nap, de akkor lemaradnék a B és a D épületben zajló eseményekről. Így aztán az öt itteni beszélgetésből az Európai Unió Irodalmi Díja elismerésben részesültek panelére esik a választásom. A Tarsoly Eszter által vezetett beszélgetésen a résztvevők Európa irodalmi hagyományaihoz való viszonya volt a központi téma. Vajon azért kapták-e az elismerést, mert valami nagyon is összeurópai mozzanat van a műveikben, vagy pedig mert valami nagyon egyedi. A magyar résztvevő Szécsi Noémi, aki a Kommunista Monte Cristo című regényéért kapta a díjat, úgy gondolja, hogy ezt a könyvet igazán csak azok érthetik, akik ismerik a régiónk történelmét.
Érdekesek az anekdoták, amelyeket a résztvevők a könyveik fordításával kapcsolatban mesélnek, maga a műfordítás jelensége amúgy is fontos sarokpont: mennyiben lehet összeurópai irodalomról beszélni, hiszen csak töredékében ismerhetjük meg a többi európai nemzet irodalmát. A lett résztvevő, Janis Jonevs elmesélte, hogy a könyve démoni szereplőjének eredetileg magyar szavakat akart a szájába adni, de elvetette az ötletet, pedig később kíváncsi lett volna, miként oldja meg a problémát a magyar fordító. (Jonevs Metál című könyve a Vince Kiadó gondozásában jelent meg magyarul Tölgyesi Beatrix fordításában.)
Az időkényszer miatti esetleges és esetlen programválasztásoknak azonban megvan az a szépsége, hogy utólag valahogy mégiscsak találok közös pontot bennük. Beülök a Hazai Attila Irodalmi Díj idei győztesének bejelentésére, és miközben azon gondolkozom, hogy tavaly e program alatt épp nekrológot írtam (jaj, Michele!), hallgatom, ahogyan Garaczi László, Németh Gábor és Szegő János arról beszél, hogy egy a szerző halála miatt lezártnak tekinthető életmű hogyan is élhet elevenen tovább mégis. Például hogy egy életmű gondozásának szerves része lehet egy díj is, ha a névadóhoz hasonlóan a díjazottak pályája a sokszólamúság, a hagyományra történő folytonos rákérdezés jegyében zajlik. Két évvel ezelőtt – a legelső alkalommal – Bartók Imrének, tavaly Tóth Kingának, míg idén Orcsik Rolandnak ítélte oda az elismerést a zsűri. Ha hiszünk a számmisztikában, jövőre készülhetnek az 1970-ben születettek.
Természetesen nem csupán díjakkal, de (a Magvető Kiadó gondozásában) életműsorozattal és konferenciával is igyekeznek az alapítvány képviselői fenntartani Hazai Attila művei iránt az érdeklődést. Ezt demonstrálandó Szegő János és Berta Ádám is felolvasta a konferencián elhangzott előadását, és ha a beszámolóm címéhez kívánnék kapcsolódni, akkor úgy fogalmaznék, hogy Szegő János inkább a múltról és jelenről, míg Berta Ádám a jövőről beszélt a Hazai-művek kapcsán.
Egy órával később ugyanúgy a hagyomány ápolása a téma, de már a Szekszárdi Magasiskola elnevezésű írótábor bemutatkozásán. A Mészöly-díjasokkal készült portréfilm levetítése után Szkárosi Endre és Győrffy Ákos beszélt a táborról. Mindketten hangsúlyozták, hogy nem a különféle írástechnikák megismertetésén és gyakorlásán van a hangsúly, hanem egy alkotói mentalitás átadásán. Szintén fontos szerepet kap a Mészöly-kultusz ápolásában a konferenciák szervezése és az életmű kiadása (Jelenkor).
Végül Szolláth Dávidtól kap még egy kis muníciót a túléléshez a bennem egyre mélyebben eltemetkező irodalomtörténész. Mészöly Miklós Vadvizek című elbeszéléskötete 1948-ban jelent meg először, és a benne található szövegek jelentős részével maga a szerző sem foglalkozott már tovább a későbbiekben. Akár azt is mondhatjuk tehát rájuk, hogy zsengék, s ehhez fűződik az a dilemma, hogy akkor vajon illik-e egy nagy írónak a kevésbé jól sikerült elbeszéléseit újra a nagyközönség elé tárni. Szolláth szerint igen, mert izgalmas figyelni, miből mi lett, ezek az írások is hozzátartoznak az életműhöz. A kötet az életműsorozat részeként az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.
Aztán sietek Bárdos András előadására, mert tudom, hogy számomra is ez a jelen és a jövő: egy könyvkiadó szerepe és lehetőségei a 21. században. Bárdos profi, nem egyszerűen elmondja, hogy ezek és ezek az általa vezetett kiadó újdonságai, hanem hoz egy témát, egy sztorit arról, ami a kiadó nevéből kiindulva a legevidensebb: a 21. századról. Mindezt – mivel a Könyvtáros Klub termében vagyunk – a könyvtárosokra optimalizálva meséli el. Beszél a mesterséges intelligenciáról, arról, hogy az elkövetkező évtizedekben komoly változások lesznek a munkaerőpiacon, egy sor szakma meg fog szűnni, miközben a felsőoktatás – nem csak nálunk, hanem az egész világon – képtelen ezekkel a változásokkal lépést tartani. Aztán rátér arra, hogy nálunk még rosszabb a helyzet, a mai tizenévesek között riasztóan magas a funkcionális analfabéták száma (miközben azok, akiknek az olvasás az életformájuk része, rengeteget olvasnak ebben a generációban is), ami nem a sok szempontból idejétmúlt klasszikus műveltségeszmény szemszögéből problémás, hanem mert ezek az emberek nem lesznek képesek felnőtt életükben még minimálisan sem egy banki vagy egy munkaszerződést értelmezni (Bárdos a fűnyíróvásárlás és a használati utasítás el [nem] olvasásával érzékeltette a problémát).
A könyvkiadóknak és a könyvtárosoknak van tehát egy közös ügye: az olvasás megszerettetése által hozzájárulni ahhoz, hogy az ország ne szakadjon le, nemhogy évtizedekre, de évszázadokra a változásokra nálunk sokkal flexibilisebben reagáló társadalmakhoz képest. Bárdos optimista, szerinte a nyomtatott könyv – ha az igényesen, profin, kvázi műtárgyként készül – soha nem megy ki a divatból. És a tökéletes pillanat, amikor rátér arra, hogy a 21. Század Kiadónak milyen „műtárgyaik” is jelentek meg nemrég, illetve milyen újdonságok várhatóak a következő hónapokban.
Úgy érzem, ezzel az útravalóval érdemes hazaindulni. És amúgy is, még hátravan két nap.
25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 1-2. nap, Millenáris, Budapest, 2018. április 19–20.
