Milyen a képregények helyzete Magyarországon? Vannak-e egyáltalán magyar képregények? Kik foglalkoznak velük és miért? Ezekre a kérdésekre kaptunk választ március 27-én, a Nagyerdei Víztoronyban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen.
A családias hangulatú esten Madarász Gergelyt, Oravecz Gergelyt és Pádár Ádámot Kertész Sándor faggatta, aki amellett, hogy alkot ebben a műfajban, a magyar képregények történetének egyik neves kutatója is. A közönség hazai képregénykultúrában kevésbé jártas tagjai kedvéért Kertész összefoglalta a képregényfogyasztók három generációját. Felosztása szerint a legelső, klasszikus korszakba azok tartoznak, akik a szuperhősös képregények előtt megjelent műveket kedvelik, gyűjtik és fogyasztják, a másodikat a Pókember-generációként nevezte meg, ők már a szuperhősös képregényeken nőttek fel, a harmadik a webcomic-okat kedvelő generáció, akik már nem igénylik feltétlenül a papírformát, sokkal inkább az interneten fellelhető példányokat részesítik előnyben. Ez alapján Madarász az első és a második generációba sorolható, vallotta magáról, Oravecz úgy érzi, inkább a másodikba tartozhat, persze később elkezdett webképregényekkel is foglalkozni, míg Pádár a második és harmadik kategória határára helyezte magát.
Arra a kérdésre, hogy mi a fontos számukra a képregényekben, Madarász azt válaszolta, hogy ő az animációkészítéshez lusta, szépirodalmi szövegeket írni nem tud, a képregényekben elsősorban a vizuális művészet és a történetmondás ötvözhetősége érdekli. Oravecz a képregényt az egyik legtermészetesebb kifejezési formának tekinti, a legjobban azt szereti, ha a képek nemcsak illusztrálják, hanem elmélyítik a szövegeket. Pádárt a képregények formanyelve érdekli leginkább, számára ez egy saját nyelv, amivel vizuálisan képes beszélni, amivel egy saját világot építhet fel, olyan, mintha szerepjátékot játszana. Arra a kérdésre, hogy kiknek szánják a munkáikat, egyhangúlag válaszoltak: saját maguk kedvére dolgoznak. Emellett persze szeretik másokkal is megosztani a műveiket, de nem anyagi célok vezérlik őket.
Kertész több provokatív kérdést is feltett az est folyamán, többek között azt, hogy a képregények mégis kit érdekelnek. Madarász szerint elég nagy baj lenne, ha ezen merengenének, de úgy gondolja, hogy mind a három képregényfogyasztó generáció érdekelt lehet a népszerűsítésben. Arra, hogy kapnak-e visszajelzést, Madarász a kommenteket, az eladást, a Facebookot, illetve a képregény-találkozókat említette. Oravecz is netes kommentek formájában kapja a legtöbb visszajelzést, szerinte a kicsi piac miatt nem érdemes az eladást nézni, viszont megvan ezeknek a műveknek a maga közönsége. Pádárnak a kritikák nagyon sokat segítettek abban, hogy a 5Panels elnevezésű alkotói csoportjának a munkái közönségbarátabbak legyenek, illetve hogy mindenki megtalálja a csapatban a helyét és felfedezze a maga erősségét.
Madarász szerint van igény a képregényekre, a szórakoztató alkotások mellett a komolyabb darabokra is, amire lassan, de biztosan kezd ráépülni a platform. Szerinte manapság már több esélye van annak, hogy napilapokban is helyet kapjanak ilyen jellegű munkák. Pádár úgy gondolja, van egy erős, de kicsi magja ennek a kultúrának, amire nem lehet sokáig támaszkodni, muszáj kifelé is nyitni. Megemlített példának egy olyan tematikus antológia projektet, amelyben a képregények történetei macskákról szólnak, próbálva ezzel a macskabarátokat megszólítani.
Közben a moderátor többször is kiszólt a közönséghez, hogy némi tájékoztatást adjon a képregények piaci helyzetéről, illetve egyfajta történeti keretbe foglalja a képregények magyarországi helyzetének alakulását. A hallgatóságot sem kímélte a provokatív kérdésektől: „Ki hallott már bármilyen képregényes eseményről, mondjuk az idén 14. éve folyamatosan megtartott Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztiválról?” Nem sok jelentkező akadt. Ennek ellenére, mint megtudtuk, egyre több kiadó és kiadvány képviselteti magát, és átlagosan 1500 ember vesz részt ezeken a fesztiválokon.
Arra a kérdésre, hogy hogyan érnék el, hogy a képregények népszerűbbek legyenek, Madarász azt válaszolta, ő általában az interneten keresztül hirdeti a saját munkáit, illetve a képregényfesztiválok is elég jót tesznek az ismertségüknek. Továbbá vannak cégek, akik szoktak reklám- és promóciós anyagokat képregények formájában készíttetni, és a képzőművészetbe is kezd beszivárogni a műfaj.
Kertész tovább feszegette azt a kérdést, hogy mégis mit akarnak képregénykészítőkként elérni, mik a jövőről és saját munkájukról alkotott elképzeléseik. Oravecz úgy gondolja, hogy nem szükséges a terjeszkedést erőltetni, mivel van egy stabil képregénykedvelő bázisuk, aminek a száma, igaz, nem nőtt, de stagnál, és ha a helyzet a továbbiakban sem romlik, akkor be kell érniük ezzel. Madarász azt is megemlítette, hogy régen volt képregényes Biblia, ami azóta már nincs, de esetleg ennek mintájára lehetne ismeretterjesztő képregényeket is rajzolni, így népszerűsítve a műfajt.
Végezetül Kertész Sándor feltette és meg is válaszolta azt a kérdést, hogy mi a képregény jövője: a képregény örök, egyidős az emberiséggel, hiszen a kezdetektől fogva mesélünk el történeteket képekben, csak a platform változik. Az ismeretterjesztés és a téma népszerűsítésének egy igencsak jó hangulatú platformja volt ez az est is.
KULTerdő: #Képregény, #Madarász, #Oravecz, #Pádár, Nagyerdei Víztorony, Debrecen, 2018. március 27.
A fotókat Áfra János készítette.
