Ha meghallom azt, hogy „With a thousand lies, and a good disguise / Hit ’em right between the eyes, Hit ’em right between the eyes”, még mindig pavlovi reflexként jutnak eszembe azok a házibulik, amiken szék került a fa tetejére, WC-papír a medencébe és hányás a vázákba, azonban be kell látnunk: ezek az idők elmúltak. A kérdés már csak az, hogy a The Offspringet is a nosztalgia élteti-e, vagy képesek újat mutatni több mint 30 év után. Leginkább ez a dilemma foglalkoztatott, amikor kedd este átléptem a Tüskecsarnok küszöbét.
A The Offspring immár másodszorra látogatott Budapestre, és ezúttal az Anti-Flag és a Run Over Dogs kísérte a punkhadjáratot. A közönség nagy része már rengeteg helyen találkozhatott a két előzenekarral – a Run Over Dogs a hazai underground jól bejáratott szereplője, az Anti-Flag pedig évről évre visszatér a Dürer Kert falai vagy a Budapest Park kerítései közé. Az előzenekarok buliján szemmel láthatóan feszengett még a közönség, azonban a dinamikus taktusok segítettek az ízületek bemelegítésében.
Az Anti-Flag híres a világbékét és egyenlőséget hirdető törekvéseiről.
Mind dalaikban, mind koncertjeiken, mind aktivizmusukban nagy hangsúlyt fektetnek a népnevelésre. Természetesen most is elhangzott a dalok között, hogy „no racism, no fascism, no sexism, no homophobia”, és igaz, kissé giccsessé vált már a frázis, mégiscsak tiszteletet érdemel, hogy több évtizedes fennállás után is töretlen elszántsággal és hittel hirdetik az utópisztikus, de egyébként nagyon fontos eszméket. Az utolsó dalnál ezúttal is a közönség közé vitték Pat Thetic dobszerelését, hogy a zenész a pogózó rajongókkal körülvéve játszhassa el a záróakkordokat, ezt a show-elemet pedig sokadszorra is gyermeki lelkesedéssel élveztem.
Kicsivel 9 után végre színpadra lépett a The Offspring. Írnám, hogy a nézőtér csordultig telt rajongókkal, de sajnos nem ez történt. Szomorúan kellett konstatálnunk, hogy az egykor stadionkompatibilis bandára már jóval kevesebben kíváncsiak, és elsősorban exgördeszkás családapák és anyák töltötték fel a közönség sorait.
Aki otthon maradt, bánhatja.
Kissé féltem, hogy az újabb dalok dominálnak majd – bevallom, nem nagyon ismerem őket –, de valószínűleg Dexterék is számoltak a közönség igényeivel, és az Americanával nyitottak. Legnagyobb megkönnyebbülésünkre elhangzott az összes örökzöld, mint amilyen az Original Prankster, a Pretty Fly, a The Kids Aren’t Alright vagy a Self-Esteem, és olyan kőkorszakbeli himnuszokat is elővettek, mint a Staring at the Sun. Mindössze egy-két új dal került a repertoárba, de azokra sem panaszkodhatok. Hiába ragaszkodtam foggal-körömmel a Smash és az Americana trackjeihez, a most készülő lemez It Won’t Get Betterje rögtön a lejátszási listámra került. Ez a dal remekül bebizonyította, hogy a The Offspring zenéjében továbbra is megvan az a dinamika, ami 20 évesen hajtotta őket. Legalábbis a stúdióban, dalszerzéskor.
Azonban ami a koncertet illeti…
Hiába az erős tracklist, a festett haj és az Old School Vans, sajnos be kell látnunk, hogy Dexter bandája már nem tizenévesekből áll. Amikor anno megírták kedvenc dalainkat, egy percig sem kérdőjeleztük meg a belőlük áradó haragot és a korrupt hatalom elleni lázadást, csakhogy azóta eltelt pár év, a srácokból bácsik lettek. Az értékrendjük valószínűleg változatlan, de szívesebben tévézgetnek otthon, mintsem hogy kukákat gyújtsanak fel a rendőrség utcájában. Ebből kifolyólag a színpadkép is elég statikus volt, a hírhedt gitáros, Noodles legnagyobb erőfeszítést igénylő mozdulata egy papírpohár elhajítása volt. (Hozzá kell tenni, elég pici a Tüskecsarnok színpada, nem épp duplaszaltózó gitárosokra tervezték.)
A dalokat egyébként elképesztően feszített tempóban darálták le, a koncertet pedig egy óra után be is rekesztették, ami szintén több kérdést hagyott maga után. Ez a koncepció a punk zsáner jellegzetességeit akarta felidézni, vagy szimplán gyorsan le akarták tudni a bulit? A számokat szinte szünet nélkül nyomták le, összesen talán háromszor álltak meg, hogy elmondják, milyen incredible közönség vagyunk, és hogy Noodles mennyire szeret inni. Borzasztóan fáj ezt leírni, de egy elfáradt zenekar elfáradt, sokat durrogtatott mondatai voltak ezek, amiket csak azért hittem el nekik, mert nem akartam megbántani a tinikori önmagamat. Persze ilyen dallistával nehéz mellényúlni, rövid koncert ide vagy oda, tengert izzadtunk a buli végére.
Legalább egy látványos show-elem minden koncertre kell.
Ahogy azt a nagyobb fellépőknél megszokhattuk, szerencsére ezt a The Offspring sem spórolta ki a produkcióból. A Gone Away című dalnál felvittek a színpadra egy zongorát, és Dexter teljesen egyedi hangszereléssel, korábban sosem hallott verzióban adta elő az exfeleségének írt búcsúdalt. Nem szépítem, elmorzsoltunk pár könnycseppet, és egyértelműen katarzishoz ért a koncert, amikor az egész közönség telefonnal világítva zengte, hogy „and it feels, and it feels like, heaven’s so far away”. A dal második felére már a ritmusszekció is becsatlakozott, és hál’ istennek feltörölték a könnyeinket a Why Don’t You Get a Jobbal.
Éles váltás, de egy skate punk bandára szívesebben pogózok, mintsem bőgök, úgyhogy nem bántam.
Nem mondanám, hogy 100%-ig jóllaktam, de nem a minőség, inkább a mennyiség rovására írom ezt. Az, hogy a zenekar kissé megfáradt, elkerülhetetlen 30 év, kb. 10 lemez és több ezer koncert után, és inkább dicséretet érdemel a töretlen lelkesedés, mintsem kritikát a korral járó állapot. Őszintén remélem, hogy a 60. évfordulójukon is velük ünnepelhetünk majd.
The Offspring-, Anti-Flag- és Run Over Dogs-koncert, Budapest, Tüskecsarnok, 2018. június 12.
A fotókat Bende Csaba készítette.
