Alig fél éve mutatták be Az utolsó Jediket, mely alaposan megosztotta a rajongókat, többek között azért, mert az ikonikus Luke Skywalkert a klasszikus trilógia fiatal, idealista Luke-jánál sokkal árnyaltabb karakterként ábrázolta Rian Johnson. Másoknak azzal volt bajuk, hogy a lázadós történetszál csak erőlködés, a repülő Leia már-már blaszfémia, valamint a Disney politikai korrektsége kezdi meghaladni a jó ízlés határait.
A rajongók amiatt megnyugodhatnak, hogy a Solo: Egy Star Wars-történet címszereplője, Han Solo nem lesz nagyon más karakter, mint akit korábban megismertünk, viszont Ron Howard filmje magán viseli az összes problémát, ami miatt sokan jogosan nem szeretik az új Star Wars-mítoszt. A film cselekménye a Corellia nevű bolygón indul, ahol Han és szerelme, Qi’ra nyomorognak egy helyi zsarnok rémuralma alatt. Egy nap az antihős elcsen egy fiolával az igen keresett coaxium üzemanyagból, melynek árából elhagyhatják gyűlölt otthonukat. A szökés közben viszont Han elszakad Qi’rától, így a férfi megesküszik, hogy szerez egy hajót, és visszajön a lányért. Közben a galaktikus csavargó beáll a Birodalom hadseregébe, és egy kegyetlen csata közben találkozik Beckett-tel és csempészcsapatával, valamint Chewbaccával. Mint kiderül, Beckették egy Dyrden Vos nevű gengszternek dolgoznak, aki a Vörös Hajnal nevű szindikátus vezetője, és egy jó adag coaxiumot szeretne meglovasítani, hogy eleget tegyen titokzatos megrendelőjének. Miután Hant és Chewie-t beveszik a bizniszbe, hirtelen előkerül Qi’ra a Vörös Hajnal vezetőjének oldalán, és mint kiderül, egy szörnyű titkot őriz, mely Han és a lány közé áll.
Ahogy a köztudottan lusta, rossz tanulónál sem szeretjük, ha magyarázza gyenge bizonyítványát, úgy nyilván az sem mentség a Solo hibáira, hogy Phil Lord és Christopher Miller rendezőket Ron Howard váltotta le tavaly júniusban, és igen sok jelenetet újra kellett forgatnia. Tulajdonképpen nem a veterán színész-rendező (American Graffiti, Willow, Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód) hibája, hogy Han Solo története még a vállalt, kisebb léptékű koncepcióhoz képest sem szól nagyot, mert a George Lucas jóbarátjaként ismert alkotó tisztességgel levezényelte, amit rábíztak.
A film első fele viszonylag jól működik a Solóban. A Star Wars világában még nem volt példa izgalmas vonatrablásra, márpedig Beckett és bandája egy ilyet bonyolítanak le a cselekmény elején. És a Ryan közlegény megmentésének naturalizmusát idéző pár perces háborús jelenet is remek, melyben Han Solo birodalmi gyalogosként kellene hogy helyt álljon a frontvonalon. Más kérdés, hogy a szkriptírók azt gondolták, hogy ha teletömik akciójelenetekkel a cselekményt, akkor az ettől majd izgalmasabb lesz. Sajnos éppen ezért fárad el a film a második felére, mert minden nyugodtabb jelenetet követ egy vagy két látványos pufogás. Ráadásul minden képsor alatt szüntelenül szól a néha nem is oda illő, andalító zene (John Powell zeneszerző nyomába sem ér John Williamsnek). A kevesebb több lett volna: A Birodalom visszavág vagy Az utolsó Jedik legérdekesebb részei éppen azok, melyekben az érzelmektől felhevült, feszült karakterek szócsatát vívnak, méregetik egymást, felfedik lapjaikat.
Mindezek mellett egyéb dramaturgiai problémák is akadnak még. Egyfelől a Solo fordulatai sokszor mesterkéltek, sőt logikátlanok. Értjük, hogy a forgatókönyvírók nagykönyvei szerint sűríteni kell egy közönségfilmben, így a néző nem fog unatkozni, de Ron Howard és Kasdanék művében érdemesebb lett volna elosztani a kulcsfontosságú történéseket több jelenetre. Például már az is igen suta húzás, hogy miután Han elszigetelődött szerelmétől, és a Birodalom katonái is keresik az illegális határátlépőt, az antihős szinte azonnal egy sorozóközpontba megy csatlakozni a hadsereghez. És mit ad isten, sorozás közben kapja meg a tiszttől a Solo nevet, csak mert azt mondja a hős, hogy neki nincs senkije, egyedül („szólóban”) van. Az ilyen és ehhez hasonló momentumok (nagyon blőd a Beckettéket üldöző űrmartalócokhoz kötődő csavar is) nemcsak rendkívül erőltetettek, de a mítoszrombolás határát súrolják.
Azon kár keseregni, hogy az amúgy tehetséges Alden Ehrenreich (aki az Áve, Cézár!-ból lehet ismerős) közelébe sem ér Harrison Fordnak, mert éppen az lehetett volna a Solo tétje, hogy kicsit más megvilágításba helyezi az ismerős karaktert, vagy újraértelmezi Hant, akár Christopher Nolan Jokert A sötét lovagban, esetleg Rian Johnson Luke-ot Az utolsó Jedikben. Ám az alkotók sajnos két szék közé, a pad alá zuhantak, mivel megpróbálták ráerőltetni Ehrenreichra azt a Han Solo-szerepet, amit csak és kizárólag Harrison Ford tudott eljátszani. Fordnak volt egy kiállása, ami miatt még Indiana Jones-ként is Han Solót láttuk benne. A Solo készítőinek vaskalaposságára utal, hogy az eredeti rendezőknek kreatív ötleteik miatt intettek búcsút, és ehhez hasonló probléma az is, hogy Alden Ehrenreichnak nem hagyta a stúdió, hogy saját képére formálja Hant. Márpedig így igen modoros az a harrisonfordos vigyor és lazaság, amit a cselekmény során többször próbál erőltetni a fiatal színész.
Ennek egyenesági következménye, hogy Han lényegében ugyanaz a történet elején, mint a végén. Vagyis semmit nem fejlődik, cseppet sem érdekes karakter. Érezhető, hogy azzal próbálták kompenzálni ezt a film készítői, hogy az antihős Qi’ra iránt érzett szerelme miatt sodródik a bűn útjára, még roppant didaktikus dialógusokban is elhangzik, hogy Hannak valójából helyén van a szíve, „jó ember”. Az pedig már tényleg nagyon otromba húzás, hogy egy fordulattal megelőlegezik a klasszikus trilógiából már ismert csavart, miszerint a galaktikus gengszter feladja csavargóidentitását, és a Birodalom ellen felkelő Lázadók oldalára áll.
Tehát a Solo már ott elszúrja, hogy címszereplője teljesen érdektelen, maníros figura. Nem sokkal jobb a helyzet a többi karakterrel sem, bár Qi’ra és Beckett tartogatnak meglepetéseket. Qi’ráról hamar kiderül, hogy nem ragadt az anyabolygón, ám azt csak sejtjük, hogyan került Dyrden mellé, és milyen árat fizetett azért, hogy felemelkedjen. Az alkotók – helyesen – nem leplezik le a lány szörnyű titkát, ám végig érezhető, hogy az átélt borzalmak örökre megváltoztatták az egykor naiv Qi’rát, ami miatt kétséges, hogy Hannal újra együtt lehetnek. Ezért is kár, hogy Qi’ra drámáját a nonstop akció háttérbe szorítja, és igazából a főhős és szerelme között nem nagyon működik a kémia sem. Nincs igazán súlya annak a Solóban, hogy akiért Han a Birodalom hadseregébe is belépett, elhidegült tőle.
Woody Harrelson Beckettjének is vannak fájdalmas titkai és traumái, ám akár a dráma az olcsó kalandfilm mellett, úgy Harrelson figurája is elhalványul Han és a Donald Glover által meglepően jól eljátszott Lando árnyékában. Olyan, mintha a Disney megijedt volna Az utolsó Jedik vegyes fogadtatását látva, és rettegne a drámaibb Star Wars-hősöktől. Mert az aktuális főgonosz, Dyrden is meglehetősen érdektelen, egydimenziós negatív hős. Sokkal izgalmasabb lenne a felettese, akinek kilétére csak a finálé utáni levezető jelenetek egyikében derül fény. Róla csak annyit, hogy az előzménytrilógiából és az animációs sorozatokból ismerős, és feltűnése hátborzongató lehetett volna, ha nem szúrják el ezt is csak azért, hogy egy Star Wars-film ne múlhasson el fénykard nélkül. Mindenesetre reméljük, látjuk még őt, és nemcsak egy erőltetett cameo marad.
A 2016-os Zsivány Egyes és a Solo is olyan sztorikat mesélnek el, melyeknek a végkifejletét már ismerjük, habár a III. és IV. rész között játszódó Zsivány Egyes tudott meglepetéseket okozni, névtelen hőseik sztoriját megdöbbentő csavarral zárta. Han Solo eredettörténetében viszont inkább az lett volna izgalmas, hogy ez az űrgengszterből lázadóvá váló fickó milyen traumákon esett át az Egy új reményig. Ez az, amire a Solo nem vállalkozik, így Han antihőséhez sem tesz hozzá semmit, a klasszikus trilógia egyik legkedveltebb, legérdekesebb karakterét unásig ismert klisék mentén mutatja be. A film pozitívumai eltörpülnek a sokszor kifejezetten ostoba, erőltetett fordulatok és az egy idő után fárasztó akciószekvenciák mellett. A külföldi kritikusok egy része azt rótta fel Ron Howardék művének, hogy nem bővíti a Star Wars-kánont. Bizonyos szempontból ez erénye is ennek a gyorsan feledhető, bár egy mozidélután erejéig szórakoztató kalandfilmnek, mert egy-egy Csillagok háborúja-maratonnál ugyanúgy nem kell elővennünk a Solót, mint az ehhez a filmhez hasonlóan elbaltázott Baljós árnyakat (aki ismeri a Machete Order nevű rajongó filmsorrendet, az tudja, mire utalok ezzel).
Solo: Egy Star Wars-történet (Solo: A Star Wars Story), 2018. Rendezte: Ron Howard. Írta: Lawrence Kasdan, Jon Kasdan. Szereplők: Alden Ehrenreich, Emilia Clarke, Woody Harrelson, Donald Glover, Joonas Suotamo, Phoebe Waller-Bridge, Paul Bettany. Forgalmazza: Fórum Hungary.
