Vasárnap este Lenny Kravitz és zenekara lépett fel az Arénában az amerikai zenész Raise Vibration-turnéja keretében. A százhúsz perces koncerten eljátszották Lenny legismertebb dalait, ám a ráadás utolsó percei megmutatták, hogy másmilyen is lehetett volna a budapesti buli.
A büfék előtt hosszú sorba rendeződött nézők között araszolva arra gondoltam, hogy többször is kihagytam már az előzenekarokat nagyobb koncertek előtt, de most ez másképp lesz. Nem mintha bármit is tudtam volna a (saját bevallásuk szerint) másfél éve alakult MF Robotsról. A lassan gyülekező közönség bemelegítése nem egyszerű feladat, különösen egy akkora helyen, mint az Aréna. Meggyőződésem, hogy a dögös, lüktető funkyt játszó bandát mondjuk az Akváriumban a vállán hordozta volna körbe a bulizenétől felpörgő, lelkes hallgatóság. Itt viszont hiába engedte ki hangját a szőrcsizmát karneváli tolldísszel bátran párosító énekesnő, hiába szólt remekül a kétszemélyes rezes szekció, és hiába vetettek be négyen is összehangolt, minimalista, mégis hatásos táncot a színpadon, sok eredménye nem lett. A kiemelt állóhelyekről ugyan nagy tapsot kaptak, az órák óta ott álldogáló LK-rajongók lelkesedése viszont annak is szólhatott, hogy végre megmozgathatták magukat.
Kravitz úr elmaradhatatlan napszemüvegében, a színpad felső részén, vörös ellenfényben jelent meg először, hogy a másodikként felhangzó Bring it onnal keményen a húrok közé csapjon. Bár Lenny a koncert elején kisétált a színpad mindkét végébe, hogy kiintegessen, de összességében nem törte össze magát sok mozgással. Kevés olyan 54 éves (vagy fiatalabb) férfi akad, aki ne tekintene irigykedve Lenny fizikumára, de vasárnap este nem érződött rajta energikusság, hiányzott a közönséget magával ragadó lendület. Ha már az énekes és a többi zenész a statikusságot választotta, volt időm jobban megnézni magamnak a színpadot. Számomra meglepő módon a Korda Filmpark bejáratára emlékeztető központi ív gyomrában helyezték el a hangládákat, a színpad kellős közepén. Ennek két oldalán kapott helyet az ütős részleg, illetve a szintetizátor.
Nem hittem volna, hogy a kivetítő hiányozni fog, de így lett. A Depeche Mode fellépésén zseniális mozgóképek erősítették a koncertet, itt meg kellett elégednünk a fények kreatív felhasználásával. Sajnos vokalista lányok sem voltak jelen. Abból a távolságból, ahol ültem, gyönyörködni úgysem lehetett volna bennük, de élőbbé tették volna a fellépést. Máskor is panaszkodtam már az Aréna visszhangosságára, mely sajnos az én szektoromból jobban volt hallható, mint híres tihanyi társa. Hinni akartam abban, hogy a megtelő széksorok majd megszüntetik, de csak mérsékelték az előzenekar első dalaitól meglévő élményrombolást. Pedig közben a Hendrix által is előadott (de valójában The Guess Who-dal) American Woman, mely Kravitz kezei között karcosabban, de hasonlóan jól szól, épp nagyon ügyesen folyt át Bob Marley Get up Stand upjába, kijelölve a közelmúlt két kikerülhetetlen színes bőrű zenészlegendáját.
Rögtön ezután következett friss kedvencem, a Low, melynek élő premierje a május 31-i müncheni koncerten volt. Annyira új ez a dal, hogy klip sem készült még hozzá. A közönséggel nagyon keveset kommunikáló, akkor is csak frázisokat pufogtató Lenny („I love you Budapest!”) egy fiatal nőt szólított fel a színpadra, akinek a molinóján megakadt a szeme, mert Martin Luther King híres mondata, az „I have a dream” szerepelt rajta, annyival kiegészítve, hogy „…to have a selfie with you”. A rajongó vágya teljesült, de közben egyértelmű lett számomra, hogy Lenny Kravitz kiváló zenész, énekes ugyan, mégis hiányzik belőle a legjobbak színpadi karizmája, kisugárzása.
Ebben a mederben csordogált a koncert, többek közt érintve a laza, pihentető It ain’t over ’til It’s overt, a fülledt nyári estékre való I Belong to Yout, a társadalmilag tudatos It’s Enough-ot vagy épp a magyar rádiók által sokat játszott The Chambert és Dig int. A Fly Away lüktetése újra tűzbe hozta a közönséget, hogy a ráadás előtti utolsó dal ismét lelassítsa a tempót, ez volt az Again. Árulkodó volt, hogy sokan már meg sem várták a ráadást, hanem elindultak haza. Indult a metrójuk? Vagy csak a tömeget akarták elkerülni? Ők és a ráadás alatt is szép számmal elszivárgók sok izgalmas eseményről maradtak le.
Lenny (Elton John-módra) zongorázva énekelte az I’ll be Waiting című dalát, míg zenésztársai többsége rápihent az utolsó két, meglehetősen hosszúra nyúló dalra. Első albumának címadó száma következett, a harminc évnél (így Zoë lányánál is) idősebb Let Love Rule. Ekkor döntött úgy Lenny Kravitz, hogy kisétál a közönség közé, felmászik a lelátó első emeletére, onnan is énekel egy keveset, majd a tömegen átvágva a színpad másik oldalán tér vissza, míg együttese végtelenítve játszotta ugyanazt a dallamot. A gesztus egyszerre volt vagány és emlékezetes, de lassú és vontatott is. Viszont kellő muníciót adott a közönségnek, hogy az Are You Gonna Go My Way-t addig nem tapasztalt kitörő ujjongással fogadja, és hirtelen olyan hangulatba kerüljön, amibe akár a koncert első számai alatt is kerülhetett volna. Ezalatt (vagy a maratoni hosszúra nyúlt előző szám végén?) egy kislány felkerült a színpadra, Lenny dedikált csörgődobot meg puszikat adott neki.
Ha igaz az a vélekedés, hogy a koncert utolsó dalának kell igazán jónak lennie, akkor nem lenne mire panaszkodnunk. Csak pont a vége felől nézve gondolom azt, hogy ha ilyet is tudnak Lennyék, akkor miért nem mutatták meg korábban? Kár a kihagyott lehetőségért.
Lenny Kravitz-koncert – Raise Vibration Tour, Papp László Budapest Sportaréna, 2018. június 3.
A fotókat az Artlasso készítette.