„Vannak, akik egy ideje már hol meglepődve, hol bosszankodva veszik tudomásul, hogy akárcsak Fernando Pessoa ládájából, Roberto Bolañóéból is egyre-másra kerülnek elő kiadatlan művek. Engem inkább elszomorít, hogy ezek az ajándékok végül óhatatlanul elfogynak, még ha úgy tűnik is, hogy az író elapadhatatlan tehetséggel lep meg bennünket a túlvilágról, pont ahogy Chateaubriand is szerette volna” (5.) – olvashatjuk az 1984-ben befejezett, de csak most, posztumusz napvilágra került A science fiction szelleme című Bolaño-regényhez írott előszóban.
A Christopher Domínguez Michael által felvetett „probléma”, azaz az újabb Bolaño-mű „ládikából” való előkerülése inkább örömöt, mintsem bosszúságot vált ki belőlem, bár az kétségtelen, hogy ismét egy olyan korai gyöngyszem került ezáltal a Bolaño-művekért rajongó olvasók és az azok elemzésére vállalkozó irodalomtörténészek kezébe, amely megint sok szempontból „átírja” az eddig olvasható, már korábban előkerült, s jóval érettebb regényeket.
„Átírja”, mégpedig azzal, hogy olyasfajta genezisét képezi a híres Vad nyomozóknak, a 2666-nak, de még a kevésbé sikerült A Harmadik Birodalomnak is, amely genezis ezen művek egymással is összefüggő, fejlődésregénybe, pikareszkbe és krimibe hajló motívumait is újramagyarázza. Pontosabban: máshogyan magyarázza, új megvilágításba helyezi.
Hiszen, ha eddig azt gondoltuk, hogy a mágikus realizmust lebontó, úgynevezett „infra- vagy zsigeri realizmusba”, valamint az életbe, s ezen belül is a szexuális életbe történő beavatás első igazán nagy alkotása Bolaño életművében a monumentális Vad nyomozók, nos, ennek a kisregénynek az előbukkanásával rá kell jönnünk, hogy tévedtünk. Mert valójában A science fiction szellemében már megkapjuk mindannak az előképét, mondhatni, annak az élet több területét illető beavatási szertartásnak az ősét, amit a Vad nyomozókban a már érettebb, idősebb szereplők, Juan García Madero, Ulises Lima és az ottani szerző-alteregó, Arturo Belano átélnek. A science fiction szellemében ugyanis Madero naplójához hasonlóan szintén egy „írópalánta”, Remo feljegyzései számolnak be a saját szexuális és írói beavatási rítusain túl a barátjának, Jan Schrellának (alias Bolañónak) és egy, az irodalmi életben megismert titokzatos személynek, az Ulises Lima előképének tekinthető José Arcónak az útjáról, pontosabban útkereséséről. Remo Bildungsromanba illő naplóján keresztül értesülünk arról, hogy a mindössze tizenhét éves Jan Schrella az első művén, egy sci-fin dolgozik, s munkáját meg-megszakítva folyamatosan leveleket ír az Amerikai Egyesült Államokban már befutott, szintén ebben a műfajban alkotó idősebb szerzőkhöz – James Tiptree Jr.-hez, Theodore Sturgeonhoz, Ray Bradburyhez, Fritz Leiberhez vagy épp Alfred Besterhez, s ha a holtakkal beszélhetne, írna Philip K. Dicknek is – a véleményüket kikérve, illetve azzal az óhajjal, hogy legyenek kedvesek a fiatal írónemzedéket különböző egyesületek, ernyőszervezetek létrehozásával támogatni.
S bár a levelekből és a Remo, Jan és José között zajló, szintén Remo feljegyzéseiben rögzített beszélgetésekből kiderül Jan készülő sci-fijének a szüzséje is, amely a Krumpli- vagy Burgonyaakadémián, az Ismeretlen Egyetem egyik karán kezdődik, bolygóközi űrrepülésekkel és orosz asztronautákkal, valamint a távoli jövővel folytatódik. Hamar kiderül: Bolaño a science fiction szellemét elsősorban nem műfaji vonatkozásban tárja elénk. A sci-fiként előrevetített jövőkép nála – itt is, de mivel alteregója csak tizenhét éves, „profibb” módon majd a Vad nyomozókban – az ő és a barátai irodalomba, irodalmi életbe történő beavatódására vonatkozik, arra, ahogyan az írói ténykedésüket Octavio Paz költészetével és a mágikus realizmussal szemben egy „távoli jövőben” képzelik el.
Ennek érdekében a három barát még nem a Vad nyomozók autójába ülve, csak szerényebben, az Azték Hercegnő nevű motorra pattanva vonódik bele a mexikóvárosi éjszakai élet visszásságaival jócskán megfertőzött irodalmi körök ténykedésébe (hogy a későbbiekben a város kábítószerrel, erőszakkal, verekedésekkel tarkított életet majd a 2666 című „science fiction” tárja elénk részletesebben), ám amíg a Vad nyomozók folyóiratokban publikáló, tehát valamennyire már „jegyzett” szerzői megengedhetik maguknak, hogy egy valódi bűntény, a „zsigeri realisták” „szülőanyjának”, Césarea Tinajerónak a halálesete ügyében nyomozzanak, itt, a „zöldfülű”, első művüket alkotó szerzők „detektívesdije” még a hivatásukra, azaz az irodalom mikéntjének, működési mechanizmusainak a feltárására irányul. Így – s egyben az összes további Bolaño-regény geneziseként – az itt Estrellita képében felbukkanó Tinajero még koránt sincs életveszélyben, hanem a „Függetlenség Angyalának vagy a népet vezető Szabadságnak a megvénült másolataként” (94.) azt a kulturális lapot birtokolja, amely a mexikóvárosi költészeti műhelyek teljes listáját tartalmazza, s amely szükséges a fiatalok „irodalmi működés” utáni nyomozásához. A fiatal szerzők ennek a lapnak a segítéségével, tehát „anyai segédlettel” kezdik meg „látogatásaikat – váratlan találkozásaikat és értelmetlen kiruccanásaikat, amelyeket José Arco általában csak úgy nevezett: „Kutatás” (88.) a Bölcsészkar költőműhelyében, vagy a titokzatos La Habana nevű helyen, ahol nekik tetsző „költőnők” is vannak: Laura, illetve a Torrente-lányok. Így figyelnek fel – élénk szexuális életet folytatva – a latin-amerikai irodalmat átszövő egyik titokzatos összefüggésre is:
Vajon miért van szükség Mexikóvárosban 661 irodalmi lapra?
A választ egy bizonyos Ireneo Carvajal doktornál vélik megtalálni, aki az „anyai segédlet” után a másik, irodalomba beavató fontos figuraként sajátos választ ad a mexikói literatúra ilyesfajta „túlburjánzására”. „Hatszáz irodalmi lap?” – teszi fel a fiatalok számára a doktor a kérdést. „Attól függ, mit fogadunk el lapnak, és mit tekintünk irodalomnak. E lapok több mint negyede valójában fénymásolt és összetűzött papír, amelyet alig húsz példányban nyomtattak, néha annyiban sem. Irodalom? Igen, számomra az; Octavio Paz számára, hogy csak egy példát mondjak, nem: macskakaparás, árnyék, naplóbejegyzés, a mondatok olyan titokzatosak, akár egy telefonkönyv; egy egyetemi tanár számára távoli nyomok, éppen csak egy ismeretlen kudarc moraja; egy rendőr számára még csak nem is felforgató. Akárhogy is: szavak, amelyek bizonyos irodalmi történelmietlenséggel rendelkeznek. Természetesen, hehehe, nem a hivatalos lapokról beszélek.” (163.) De hogy mégis vannak, megjelennek, hogy bizonyos mértékben igény van rájuk, azt Carvajal doktor a minden kontinensen jelen lévő semmittevő emberek latin-amerikai pótcselekvési formájának tartja: „Az Egyesült Államokban a video felé kacsintgatnak, megbízható adataim vannak róla. Londonban a kamaszok néhány hónapon át azt játsszák, hogy popsztárok. És természetesen semmi nem történik. Itt, ahogyan várható volt, a kábítószerhez nyúlunk, vagy a legolcsóbb és legszánalmasabb hobbihoz, a költészethez és a költészeti lapokhoz; mit is tehetnénk, nemhiába ez Cantinflas és Agustín Lara hazája.” (173.)
Vagyis mintha Mexikóvárosban az unatkozó emberek az írói ténykedéssel próbálnák helyettesíteni a valóságot.
Remo azonban azonnal helyesbíti a doktor véleményét, s közli: „Nem hiszem, hogy a video lenne az amerikaiak kábítószere, bár igazság szerint nem tudom, hogy a videojátékokra gondolt-e, vagy arra, hogy a saját filmjeiket készítik. De afelől biztosíthatom, hogy egy új hobbi kezd teret nyerni: a háborús játékok” (174.).
A science fiction szelleme című kisregény „nyomozásának” eredménye, azaz ezek a Carvajal- és Remo-féle, a valóságot és a fikciót keverő, a valóságot „irodalmi pótcselekvéssel” felváltó működési mechanizmusról szóló kijelentések ismét több mindent előrevetítenek a Bolaño-életrajzban. Egyfelől megadják a szárnyukat épp csak bontogató „infrarealisták” életcélját: azt, hogy ők nem a 661, költői lapnak nevezett fénymásolatban szeretnének szerzőként jelen lenni, azaz számukra nem csak egyfajta „macskakaparást, árnyékot, irodalmi történelmietlenséggel vádolt szavak halmazát”, azaz pótcselekvést kell hogy jelentsen az írás. Ennek érdekében természetesen tenniük is kell, azaz valódi költészeti műhelyek vagy folyóiratok munkájába kell bevonódniuk, vagy olyanokat kell létrehozniuk – lásd később a Vad nyomozók költészeti kiadványát. Másfelől ezek a kijelentések előrevetítik a szintén posztumusz, és szintén a „ládikából” előkerülő későbbi Bolaño-kisregény, A Harmadik Birodalom szüzséjét is, amely azt fejtegeti, hogy mi történik akkor, ha egy ember az egyik II. világháborús stratégiai játék szabályait próbálja az életben is alkalmazni. Azaz mi következik abból, ha valaki a játék fikcióját mint pótcselekvést és a valóságot teljes mértékben összekeveri. Ezáltal azonban ez A Harmadik Birodalomban feltett kérdés – most már A scince fiction szellemének tükrében olvasva – írói reflexióként is értelmezhető arra nézvést, hogy vajon mennyire keverhető össze egy másik fikció, az irodalmi alkotás az élettel. Meddig pótcselekvés az irodalmi ténykedés, s honnantól válik az élet értelmévé, az élet célját megadó valóságos, „zsigeri” alkotómunkává?
Roberto Bolaño: A science fiction szelleme, fordította Kutasy Mercédesz, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.
Borítófotó: Wikimedia
