A június 22. és 30. között megrendezett XXX. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján versenyelőadásként vendégszereplő Sardar Tagirovsky-rendezés, a Chioggiai csetepaté szervesen illeszkedik az azt eljátszó sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház repertoárjába. A teátrum évtizedek óta jeleskedik vígjátékok, főleg Molière-darabok adaptálásában – kezdve a Don Juantól A nők iskoláján és A mizantrópon át A fösvényig. Ebbe a sorba lépett be Tagirovsky nemrég a maga Úrhatnám polgár-rendezésével, hogy aztán ezt a hagyományt a Molière-követő, a commedia dell’arte műfajában jeleskedő, s azt sok szempontból meg is újító 18. századi olasz szerző, Carlo Goldoni klasszikusának színrevitelével szélesítse tovább.
A szélesítés azonban ez esetben nem csak a „tamásis” komédiajátszás tágabb horizontok felé való megnyitását jelenti, hanem – most már konkrétan rátérve a Tagirovsky-féle Goldoni-adaptációra – a Chioggiai csetepaté szüzséjének, valamint szociológiai és lélektani mondanivalójának a kitágítására is. Illetve a kora újkori, 18. századi történet általánossá, modern korunkra is érvényessé tételére, miközben az adaptáció nem titkoltan óvakodik attól, hogy a bonyodalmak olasz jellegét csorbítsa. A 18. századi világ horizontjának szélesítésére pedig számtalan, egymással összefüggő, egymást erősítő eszköze van a rendezőnek, amelyek együttes bevetése végeredményben egy sziporkázó, szórakoztató, humorral és iróniával teli, de épp az irónia miatt rendkívül mély gondolatokat és társadalmi látleletet is magába foglaló előadást eredményezett.
A commedia dell’arte hagyományaihoz illeszkedve három felvonásra bontott darab első pár jelenete már önmagában képes tágítani a 18. századi kisközösség életének horizontján. Az olasz hagyományoknak megfelelően a Goldoni művében is oly hangsúlyos családi összefüggések felvázolása közben az otthon maradt, halászó férjeiket és szerelmeiket a tengerről hazaváró lányok és asszonyok egy-egy fénykép felmutatásával érzékeltetik, ki mindenkinek is kéne ide záros határidőn belül visszaérkeznie.
A különböző kellékekkel „felfestett” hamisítatlan tengerparti miliőben az asszonyok rögtön elkezdik lázadásukat.
Mégpedig a Goldoni-darabból is kiolvasható, de a rendezés által nyilvánvalóan felerősített szexuális töltetükkel – azzal, hogy egész nap és egész éjszaka erotikusan „verik a csipkét”, vagy azzal, ahogyan a halászbárka-tulajdonos Toni (Szakács László) felesége, Pasqua asszony (D. Albu Annamária) már attól elalél, ha a szoknyája alá befúj az a bizonyos, a színpadon ventilátorok működtetésével imitált forró szél, a sirokkó.
Azt érezzük, hogy ha a nőkhöz nem érkezik meg mihamarabb a „férfi felmentő sereg”, itt bizony valami történni fog.
Mégpedig némi szexuális forradalom, hiszen nyilvánvaló, hogy ezek a túlfűtött nők nem bírják már sokáig az unalmas csipkeverést. A nők itt Nőnek akarják érezni magukat, s erre a forró vágyukra csatlakozik rá minden bonyodalmak okozója, a Kukkoló csúfnévvel illetett hajóslegény, Toffolo (Mátray László sziporkázó alakításában), amikor a Titta-Nane (Kónya-Ütő Bence) halász felé már nagyjából elkötelezett Luciettát (Szalma Hajnalka), azaz Toni húgát – mégpedig a híres Goldoni-féle sült tökkel – megkörnyékezi.
A szexuális forradalmat kiváltani készülő asszonyok lázadásához pedig – a horizonttágítás újabb eklatáns példájaként – tökéletesen illenek azok a 20. század ’60-as és ’70-es éveiben keletkezett olasz slágerek, amelyek a darab muzsikájáért felelős Katona Dávid munkájának is köszönhetően végig zenei aláfestésül szolgálnak. A dalok egytől egyig – egy kivetítőn magyarul is olvasható szövegeikkel – a vágyakozásról, az elérhetetlen vagy épp elért szerelemről szólnak. A kisközösségben rekedt asszonyok előadásában ezek a dalok nemcsak a csillapíthatatlan ábrándjaik alátámasztói, hanem egyben a darab ironikus felütését is biztosítják.
A szerelemre éhes, életüket egyébként unalmasan tengető lányok-asszonyok valamivel ki szeretnének tűnni a többiek közül, s ehhez szánt szándékkal kreálnak csetepatékat – Toffolo hathatós segítségével – egymás közt, a hazatérő férjeikkel, szeretőikkel, s közvetve a férfiak között is.
A férfiak hazatértét – hogy tényleg a tengerparton érezzük magunkat a darab közben – stílszerűen hajókürt jelzi.
A Toni vezette csapat papírból hajtogatott hajócskákkal a kezében „úszik be” a nők közé. Ettől kezdve a nőkről – miközben mindennek ők az okozói – kis időre áttevődik a hangsúly a chioggiai férfiakra, illetve annak a macsó világnak a bemutatására, melyben a sült tök átadásáról értesülő Titta-Nane erőfitogtatásának, „ki ha én nem”-mentalitásának, a nők fölött továbbra is uralkodni akaró, egymás között kakasokként viaskodó férfiak világának lehetünk szem- és fültanúi. Ahol az „ez sem enged, az se hagyja”-szituációban Toffolo feljelenti az őt agyonverni készülő Titta-Nanét, és a pártján álló Toni-öcsöt, Beppét (Kolcsár József). Toffolo a feljelentést az ironikus színjátszás egyik nagymesterénél, a jegyzőt, Isidorót minden szempontból pazarul alakító Pálffy Tibornál teszi meg, aki ekkor kezdi meg áldásos tevékenységét: mindenkit ki szeretne hallgatni, aki az ügyben érintett lehet.
A helyzetképhez hozzátartozik, hogy a jegyző legalább akkora macsó, mint Titta-Nane, és Pálffy Tibor érzékeny játéka mindvégig azt érezteti velünk: lubickol abban, hogy a véleménye szerint nála jóval „alacsonyabb minőségű” férfi versenytársai fölött ő ítélkezhet. Ezek a férfiak azonban továbbra is kakaskodnak egymással – Toffolo például így kerül az egyik zseniális jelenetben egy hordóba, fejjel lefelé –, s csetepatéik „nagyságát és komolyságát”, valamint fontosságtudatuk hangsúlyozását a színpadra egyszer csak beúszó három kék színű lufi érzékelteti, amelyek együttesen az EGO feliratot teszik ki.
Az EGO felirat hamar GEO-vá majd GO-vá alakul át, az állandó tengerjárás érzékeltetése érdekében.
Ebben az egoharcban azonban Pálffy Tibor játékának és remekül felépített szerepének köszönhetően az amúgy is egységes színvonalú előadás egyértelmű csúcspontja a kihallgatások sora, ahol Pálffy Isidoróként nemcsak tájékozódik a Chioggiában kialakult helyzetről, hanem – s itt jönnek képbe újból a lázadni merő asszonyok – önmaga számára is váratlanul, de szembe találja magát azzal az Orsettával (Korodi Janka), aki még neki sem hajlandó behódolni. Kettősük a darab koncepciójának megfelelően kitágított chioggiai horizont mintapéldája:
Adott a legnagyobb macsó, aki azonban kénytelen elismerni a maga jogaiért küzdő, már korántsem 18. századi nő erejét.
A commedia dell’arte hagyományaiba beletartozó zenés színház megteremtése érdekében azonban a vég nélkül egymás ellen küzdő szereplők csetepatéit nemcsak az olasz slágerek, hanem színpadi élő zene is kíséri. A „tamásis” társulat ugyanis – itt most elsősorban a Marcellót alakító Fekete Lovas Zsoltnak köszönhetően – arra is képes, hogy az ironikus mondanivalót ő maga támassza alá a jól irányzott dobpergetéseivel vagy egyéb hangszerei megszólaltatásával.
Ez a színpadi zene kíséri végig a szintén a horizonttágító rendezői koncepciónak köszönhetően főszereplővé emelt hős, Vicenzo bácsi (Pál Ferenczi Gyöngyi) állandó jelenlétét, aki sokszor – rögtön a nyitójelenetben is – dalban mondja el, mi is a helyzet Chioggiában. Sardar Tagirovsky egyértelműen zseniális fogásával állunk itt szemben: a kissé hóbortos, félkegyelműnek látszó Vicenzo bácsi ilyesfajta minőségű „alkalmazásával” megteremti a főleg az orosz kultúrában ismert szent őrült alakjának olasz változatát. Azét a szent őrültét, aki amellett, hogy nem teljesen épelméjű, olyasfajta ősi tudás birtokában van, amelyre mindvégig – a középkorban ugyanúgy, mint az újkorban, s kissé átalakult formában, de napjainkban is – szüksége van az épp a szerelmi bonyodalmak miatt felbolydult közösségnek.
Vicenzo hírhozó és hírvivő is egyben.
Azt is ő közli, amikor a halászok megérkeznek a tengerről, azt is tudja, hogy kit honnan kell előkeríteni, amikor a kihallgatása esedékessé válik. Szemben azokkal a néma alakokkal, akiket véleményem szerint Tagirovsky épp a mindent tudás és mindent kifecsegés ellenpontjaként szerepeltet a színpadon. Egy tolószékes asszonyt (Beczásy Áron), aki szinte állandóan ott van a többiek között, de egyszer sem szólal meg, és egy lufikkal közlekedő kislányt (Vass Zsuzsanna), akinek ugyan lenne véleménye, de amikor beszélni akar, nem jön ki hang a torkán. A cserfes szereplők, a mindentudó Vicenzo, valamint a néma jelenlévők kontrasztja pedig még élesebbé teszi a csetepaték pótcselekvés jellegét:
A némák mintha azért se szólalnának meg, mert ehhez a kakaskodáshoz nekik nincs mit hozzátenniük.
Mondhatnánk – a Felicita, azaz Boldogság című sláger bejátszása miatt –, hogy minden jó, ha jó a vége, csakhogy a dal többszöri, jegyzői intésre történő elkezdésével, s az alatta zajló csetepatéval azt érezzük, lehet, hogy végre Orsetta, Checca (Benedek Ágnes) és Lucietta is megtalálja a neki való társat, mégpedig a megfelelő sorrendben, de ez a megnyugvás csak időleges. Hisz ebben a közösségben nyilván nemsokára megint kitör a balhé valami mondvacsinált ürüggyel, s az egyébként tényleg rendkívül szórakoztató darab komoly és fájdalmas mondanivalóját jelezve: a kitűnni vágyás, a „vegyetek már észre” minden szereplőben ott lapuló késztetése miatt. Ami – s ezzel Tagirovsky végleg kitágította a 18. századi Goldoni-szüzsé horizontját – lehet, hogy napjainkban jóval aktuálisabb probléma, mint bármikor korábban volt. Mert nem vesszük észre egymást, emberek. Ezért mindenki különböző eszközökhöz nyúl, hogy feltűnővé tegye magát. Azt kell mondjam, olcsón megússzuk, ha ez a késztetés holmi mondvacsinált csetepatékban képes feloldódni.
Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté. Rendezte: Sardar Tagirovsky. Játsszák: Szakács László, D. Albu Annamária, Szalma Hajnalka, Kónya-Ütő Bence, Mátray László, Pálffy Tibor, Pál Ferenczi Gyöngyi. Tamási Áron Színház, XXX. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, Kisvárda, 2018. június 23.
A fotókat Barabás Zsolt készítette.
