Equus
Egy lóval ölelkezik,
állnak a sötétben.
A fiúban magasfeszültség jár,
meztelen,
a lovak meztelenségét viseli,
ahogy áll és szerepeket tesz magáévá,
rítusokat csinál.
Ló és lovas egy személy,
eggyé akar válni önmagával,
egy testté és egy lélekké,
egy és oszthatatlan egységgé.
Hatalmas, könyörtelen feje válaszokat akar.
Szégyelli és mutatja magát,
keresi a módját, hogyan beszéljen.
Kínoz a némasága.
Kínját magának teremtette,
létrehozta saját fájdalmas szertartását,
tönkretette a világát, önmagát,
szilánkosra törte mindazt, amit ismert.
Kentaurrá alakul egy világvégi réten,
tekintete vádol, könyörög.
Csorog a vér a ló szeméből.
Ha Equus elmegy, a fiú kitépett beleit viszi magával,
és nem hagy helyette semmit.
Csak az idő
Még élt a tekintete, de már nem beszélt.
A falakon elhasznált testek emlékei.
A tisztulás az önpusztításban oldódik fel,
mint a kapszula a mosógépben,
ahol egymásba kapaszkodó ruháink forognak.
Minden utolsó.
Nyirkos és félmeztelen a tél.
Hangja nincs, csak teste,
a testének története,
kínoz a némasága.
Mint testnedvek távozásának zajai,
erőszakos, tompa hangjai az elmúlásnak.
Átutazó
Arab kendőkbe csavarja magát,
úgy szökik be éjjel golyónyomos falak közé.
Fügepálinkát bont, nők mozgását tanulja:
hogyan hordják magukon a tengert az átutazók.
A nap a fémékszerkészítő szakállában megy le,
kígyók tekeregnek az üvegekben,
ahogy ízt adnak a tiszta szesznek,
mint olajnak az articsókaszív.
Fémhangú eső függ a víztetőn,
sós homály fénylik a szobákból,
virág, gyümölcs az asztalon.
A gyerek az ágyból nézi,
a meg-megrebbenő függöny mögött
hogyan áll össze a város önmagává,
miközben az ujjairól kókusztejet nyalogat.
Követett egyszer egy pocsolyát szétverő, falra ugró majmot,
Évek múlva kezet fogtak egy indiai romon.
Akkor még léteztek olyan hajók,
amelyek megadták ringását combjának, lábának, fenekének.
Az összes irányba el kell tévedni.
Addig minden csak a bőrig ér.
Borítófotó: Be Limitless
