A hirtelen éghajlatváltás, a perzselő nap és a levegő magas páratartalma miatt délután elnyomott minket az álom. Én legalábbis klimatológiai okokkal magyaráztam a rövid, rémálmoktól zaklatott alvásszünetemet, azt gondolva, hogy a jetlag már alig dolgozik bennem. Bátyám hamarabb magához tért, s mire kiléptem a legfelső emeleten bérelt, alig egy éve épült lakás nappali méretű teraszára, már kenguruhúst grillezett. Mint egy béna reklámfilm Ausztráliáról, gondoltam, de nem mondtam ki, mert elérzékenyültem a testvéri gondviseléstől. A frissen sült kenguruhús véres textúrája is levett a lábamról – leginkább egy medium rare marhasteakre hasonlít, bár az illata sokkal karakteresebb, íze pedig, ahogyan az otthoni vadhúsoké, idegen bizsergést okoz.
Anyát pihenni hagytuk, de mi, mivel kíváncsi voltam Chatswood belvárosára, sétálni mentünk az alig tizenöt percre lévő központba. Sydney megszámlálhatatlanul sok dombra épült, összesen 649 külvárosa van és több mint hússzor nagyobb területen fekszik, mint Budapest. Chatswood egészen nagy közigazgatási egységnek számít, sydney-i mércével kifejezetten közel az operaházhoz és az üzleti negyedhez. Az egyik telepes feleségéről kapta a nevét a 19. században, manapság főként kínai bevándorlók lakják.
Kihasználva egy bajor söröző happy hour-ját, a 30 fok fölötti hőségben kicsit berúgtunk, hazafelé pedig mindketten veszettül rá akartunk gyújtani. Már megtekertük a ciginket a legálisan a kontinensre hurcolt Golden Virginiámból, de a zsúfolt utcán senki nem dohányzott. Engem feszélyezett a rend, bátyám pedig rutinos zugdohányzó módjára keresett egy sikátort, ahol pár darab elnyomott csikk árulkodott arról, hogy ha kevesen is, de itt is élnek a szerrel. Szívtuk a cigarettát, nem beszélgettünk komoly dolgokról. Mintha távoli ismerősök lennénk. De az időjárás és az itteni kínaiak idegesítő szokásai pont elég laza beszédtémának bizonyultak ahhoz, hogy hosszú idő után csak simán élvezzük egymás társaságát.
A városi terek általában összenyomnak. Falun nőttem fel, gyerekkoromban naponta tíz kilométert bicikliztem a határban, a kertünk végéig is alig lehetett ellátni. Még a Városliget közepén is érzem magamon a megcsináltság súlyát, hogy mennyi anyag vesz körül, ha kilépek a parkból. Sydney súlya ehhez képest egészen könnyűnek tűnt, talán mert egy egész megyényi területen, valamint trópusi erdőbe épült, alkalmazkodva a környék domborzati és természeti adottságaihoz. Akármelyik városrészben jártam, a végtelen tér illúziója nem valami fenyegető tényként nehezült rám, sokkal inkább egyensúlyt ajánló lehetőségként lebegett a város fölött.
Fogyasztani persze a világ túlsó felén is kell, ehhez pedig minden rendelkezésre áll Sydney-ben. Fogódzót keresve betámolyogtunk a helyi Tescóba, amit Ausztráliában Coolsnak becéznek. Az Augé-féle nem-hely fogalma pörgött az agyamban, de aztán, amint megpillantom a spray-kiszerelésű olívaolajat, gyorsan elfelejtkeztem a hipermarket mibenlétéről. Régi vágyam volt befújni vele a serpenyőmet, így még a csirkemellcsíkok kisütése is kaphatott némi izgalmat.
Három héttel később ugyanabban a Coolsban sétáltunk fel-alá. Pár óra múlva indult a gépünk haza, próbáltunk nem elérzékenyülni, nem beszélni arról, hogy mikor látjuk egymást legközelebb. Én betettem a kosárba az olívaolaj spray-t, anya pedig vett egy zöld Palmolive szappant, de nem bátyámnak, hanem otthonra. Abban sem voltam biztos, hogy felengedik a gépre, megkérdeztem, hogy ezt ugyan miért akarja megvenni, hiszen otthon is lehet kapni pontosan ugyanilyet. „A bátyád is ilyen szappant használ, mostantól otthon is ezzel mosunk kezet” – hangzott a válasz, én pedig készen álltam az elköszönésre.
Borítófotó: Dan Freeman
