Rendszerváltás, rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, demokratikus átmenet: az 1989–1990 közötti időszak megannyi, különböző paradigmákban érvényes elnevezése. Közel harminc éve történt, ám az átmenet megítélése továbbra is ellentmondásos – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint maguk a sorjázó megnevezések, illetve az egyre szaporodó szépirodalmi munkák, amelyek valamilyen módon a Kádár-kor végét igyekeznek megragadni.
Poós Zoltán Étvágy az imákra című kötete éppen valami hasonlóra törekszik. Bár a cím az Elizabeth Gilbert-féle Ízek, imák, szerelmek felé nyit asszociációt, a borítón nekünk háttal álló, könnyű nyári ruhás nőalak pedig – főleg a kifakult zöld mező, fáradt kék ég ellenében, egy sziklahasadékon keresztül szemlélve – prousti, álomszerű, időn és kívül vetett narratívára engedne következtetni.
A regény (mindezekre rácáfolva) nagyon is világos kronotoposszal rendelkezik.
A szöveg két része egy-egy, a rendszerváltás és a narrátor, az éppen felnőtté érett Vitus István életében egyaránt fontos nap történetét beszéli el: 1989. július 14., Kádár János temetésének és Vitus Peregről Budapestre költözésének napja, illetve 1990. október 27., a főszereplő esküvőjének kitűzött időpontja, amely történetesen egybeesik a taxisblokád csúcspontjával.
A regény legizgalmasabb tulajdonsága és valódi tétje az, hogy elsősorban az emlékezet működésének lehetőségei érdeklik.
Hogyan lehet relevánsan beszélni arról a múltról, amely mindannyiunk közös emlékezete, és amely ugyanakkor éppen most alakul a történelemkönyvekben olvasható, szilárd narratívává? Ez az a kérdés, amely foglalkoztatja Poóst. Az ilyen, nehezen megragadható időszakok esetében az emlékezet felfejtése rendszerint két bejáratott alakzat egyikével történik: egyrészt az idő térként elgondolása ilyen (a lowenthali „a múlt egy idegen ország” gondolatmintájára), másrészt pedig az egyéni és kollektív emlékezetek egymásra olvasásával – voltaképpen ezt a logikát működteti a szintén a hetvenes évek elején születettek alaptapasztalatát megmutató Moszkva tér, illetve valamennyi felnövéstörténet, amely a Kádár-rendszer végét a gyermekkor befejezéséhez kapcsolja. Poós Zoltán regényének kétségkívül innovatív megoldása, hogy mindkét paradigmát mozgósítja, sőt, ütközteti egymással.
Az egyéni és nyilvános emlékezetek összeolvasása adja a szöveg gerincét.
Ezt támasztja alá az is, hogy a regény első felének fő referenciapontja Kádár (és az érintőlegesen szintén említett Nagy Imre) temetése mellett a főhős édesapjának halála és búcsúztatása – ebből a perspektívából a „paternalista állam” kifejezés könnyen átértékelődik. Múlt és jelen, pontosabban az 1989 előtti és utáni múlt közötti kapcsolatot érdekesen árnyalja a tény, hogy Vitus a Peregről Budapestre költözéssel, az építész szakma választásával apja nyomába akar lépni – ott szeretné folytatni, ahol az apja ’56 után kényszerűen abbahagyta (némiképp összhangban Habermas „helyreállító forradalom” elgondolásával). A narrátor még külön fel is hívja a figyelmet arra, hogy igyekszik apja helyébe lépni: „arra gondoltam, hogy anyám számára úgy pótlom apát, ha átörökítem a szokásait” (100.).
A rendszerváltás emlékezetével kapcsolatban kétségtelenül ritkább a Poós által alkalmazott másik megoldás, az idő térként való elgondolása. Ebben az értelmezési keretben a nevét vesztett Pereg (47-es major) könnyedén olvasható Magyarország kicsinyítő tükreként („A 47-es majorban, ahol felnőttem, mindenki fogolynak érezte magát, és nem is jártak messze a valóságtól” [22.]). Erre rezonál (és az életrajzi olvasatot is erősíti) a borító hátoldalán lévő, feltehetően a szerzőről készült fotó, amelyen a magyar puszta (semmi) közepén, a végtelenbe (sehová) vezető sínek mellett álldogál.
A tér emlékezetalakító erejét mutatják az elbeszélő nagyon világos kiszólásai is.
Ezek az építészeti karriert nemcsak az apa örökségének folytatásaként tételezik, de a tér és az idő közös megértésének metszéspontjára helyezik. „Az építő előtt feltárul az idő, és rájön: közösen átélt történet nélkül nem lehet építeni, hiszen az építés dialógus a tájjal és azokkal, akiknek készül a táj” (99.). Vagy: „Összegyűjtöm a táj részeit, amelyek összesűrítik a történelmét. Miért? Hogy megértsem a hely üzenetét. […] Össze kell sűríteni a tájat, a történelmet, ahogy az óvárosok is maguk köré gyűjtik a vidéket és az emberi sorsokat” (99.). Ennek fényében már az sem meglepő, hogy a regény világában az épített környezet az egymásra torlódó múltak elsődleges hordozója, mint például a régi idők letűnt pompáját még magán hordozó New York kávézó, vagy éppen a kötet első és hátsó belső borítóját díszítő régi térképek: Mezőhegyesről és Battonyáról, majd Herminamezőről és a Városligetről.
Az az emlékezés, amely e két mechanizmus, az egyéni és a kollektív emlékezet összekapcsolása, illetve az idő térként olvasása között jön létre, távolról sem az a jólfésült, szépen kanonizálható emlékezet, amely mondjuk régebbi múltak kulturális emlékezetté alakulásakor válik láthatóvá. A jobbára szabad asszociációk mentén összekapcsolódó, változatos kapcsolók (zenék, szófordulatok, tárgyak) által felidézett emlékek és tudásdarabkák nemcsak a nyolcvanas évek legvégét idézik meg, de – más-más előhívási eljárások nyomán – az elbeszélő kiskamaszkorát, a nyolcvanas évek elejét, a családtagok történeteinek felelevenítésével pedig az ’56 utáni megtorlások, a második világháború, a Horthy-korszak éveit is életre hívja. Az épített tér emlékei még távolabbra nyúlnak vissza: a helytörténeti kuriózumokkal teli kitérők egészen a 19. századig kalauzolják az olvasót. A regény legelején, egy 1956-os gyereksír kapcsán, melyet az elbeszélő egy álomban lát, magyarázatot is ad erre a múlttorlódásra:
„Míg aludtam, az idő visszahajlott bennem” (11.).
Ám sajnos az ilyen jellegű exkurzusok és az egymással szétszálazhatatlanul összegabalyodott múltak a legtöbb esetben mégsem képesek az emlékezet pluralizálására, sokkal inkább zavarba ejtő szerkesztési következetlenségeknek tűnnek. Ilyenek például a már-már zavaró számban felbukkanó ismétlődő elemek, vagy a múlt feltárására irányuló nyomozások, amelyek azután elsikkadnak, érdeklődés hiányában semmibe futnak, vagy egyszerűen abbamaradnak:
„Akkor ez is tisztázódott, csuktam be a spirálfüzetem, semmi közöm nincs Braun Klárához” (214.).
Hasonlóan zavarba ejtőek azok a narrátori kiszólások, amelyek megkérdőjelezik, hogy az elbeszélőnk milyen idősíkból szólal meg. Az esetek legnagyobb részében semmi jelét nem adja annak, hogy tudatában lenne az utolsó kontextusnak, és ezekben az esetekben Poós kiváló érzékkel ragadja meg azokat a korszakspecifikus szófordulatokat, melyek annyira magukba sűrítik a nyolcvanas évek végének hangulatát – ezeket egyébként dőlttel is szedi („Van ilyen, Boney M” [69.]). Néha azonban az események leírása mégis mintha egy utólagos értelmezői pozícióból, az átmenet történéseit elemző ihletett szaknyelv (lásd például Rainer M. János, Rév István munkáit) frázisaival operálna. Összehasonlításképp: míg a Moszkva tér Rojálja röhögve kérdezi, hogy „Ki a csöcs az a Nagy Imre?”, az Étvágy az imákra Vitusa így okoskodik: „Kádár még megélte áldozatának június 16-i újratemetését, július 6-án halt meg, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság posztumusz felmentette Nagy Imrét és mártírtársait a hamis vádak alól. A pártszékház aulájában az özvegy és a családtagok jelenlétében Grósz Károly mondott beszédet. Vajon azok, akik a koporsó előtt állnak, bocsánatot kérnek majd a nemzettől? – jutott eszembe” (136–137.).
A zavart keltő ismétlések és sehová nem vezető szálak közt néha izgalmas, az emlékezet működését tekintve roppant érzékeny megoldások bújnak meg.
Egyrészt az elbeszélőnek mindenképp mentségére szól, hogy tisztában van azzal, hogy az ő emlékezete (mármint a nyolcvanas évek végéről az eleje felé) sem tökéletes: „nem rémlett a neve, és nem volt ismerős az arca sem, arra pedig végképp nem emlékeztem, hogy belelöktem az árokba, és hogy eltört a kulcscsontja. […] Ha ezt ki tudtam törölni az agyamból, akkor kitörölhettem más, súlyos bűnöket is” (66.). Ennél talán izgalmasabb, amikor a szöveg motivált ismétlésekkel operál, amelyekből egyébként roppant erős és sokrétű motívumhálózat is kinőhetne.
Ilyen például Nemo kapitány alakja, amely először a mottóban jelenik meg, ahogy egy kőbe karcolja az elsüllyedt föld, Atlantisz nevét, majd a Verne-szövegtől folyamatosan eloldódva először a rákos sejtek elpusztítása, később a könyvből készült film nézése mint személyes meghatározó élmény, végül pedig a megszállott múltgyűjtés szenvedélyének feladása rendelődik hozzá asszociációként. Az ismétlődő motívum tehát itt újabb és újabb kontextusokhoz kapcsolódik, miközben az Atlantiszhoz kötődő elsődleges képzettársítás, az elsüllyedt vidék, továbbra is a rendszerváltás körüli múlt olvasásának hatékony alakzataként működik.
Az ismétlődések itt egyszerre hívják fel a figyelmet a múlt mediális meghatározottságára és az emlékezet rögzíthetetlenségére.
Ugyanez azonban már sajnos nem igaz a másik, szembeötlően repetitív elemre – egy anekdota Garnerin fizikus 1799-es ejtőernyős ugrásáról, amelyet a Városliget fölött hajtott végre: Nemo kapitánnyal ellentétben ez mindkét esetben nagyon hasonló szövegkörnyezetben, szinte módosítás nélkül bukkan fel, így nem képes jelentéses pozíciót betölteni a szövegegészben.
Poós Zoltán új regénye minden hibája ellenére is megkísérli betölteni azt az üres helyet, amely a magyar irodalomban a rendszerváltás feldolgozása körül tátong, s hibáinak legnagyobb részére magyarázatot ad az, hogy élő emlékezettel kell dolgoznia.
Szimpatikus törekvés, hogy a „rendszerváltás regénye” helyett a „rendszerváltás emlékezetének regénye” próbál lenni.
Bár így természetéből adódóan elfogult, hiányos és töredékes, viszont még így is képes reflektálni azokra a konszenzuális gondolati sémákra, amelyek az 1989–90 közti időszakot övezik.
Ezt mutatja a regényt záró, a feloldás és a boldog végkifejlet hagyományos dramaturgiai helyére beépített esküvő is, amely, annak ellenére, hogy egy új, biztató jövő kezdete, mégsem tekinthető maradéktalanul happy endnek – s ez könnyedén összeolvasható a demokratikus átmenetet követő kijózanodással. „Klára asszony Gundelben megtartott divatbemutatói sokszor esküvői képekkel értek véget, kijött egy menyasszonynak és vőlegénynek tűnő pár, akiket teátrális mozdulatokkal adott össze, majd ováció közben együtt távoztak a kifutóról. Ugyanakkor maradt bennem egy árnyalatnyi rossz érzés. Valamit végérvényesen elrontottunk” (270.).
Az utolsó oldalakon derül ki, hogy a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” nem a vég, hanem a kezdet.
Poós Zoltán: Étvágy az imákra, Kalligram, Budapest, 2017.
