A szövegidő horizontját április 28-a, a Pesti Színház aznapi Mondjad, Atikám!-előadása, Vecsei H. Miklós előtte posztolt Instagram-képe, illetve a másnapi szolnoki vonatutam képezik. Ugyanakkor a gondolatok továbbra is aktuálisak, hiszen a monodrámára még most nyáron, az évadzárás csöndje után is beülhetünk, egész pontosan augusztus 25–26-án. Talán szép is, hogy az alábbi, mátlanságról szóló sorok voltaképp mégis jelennel bírnak.
Életképek. Irodalomtörténeti, pontosabban médiaantropológiai szempontból sokszor mondjuk azt, hogy emberek élete mediálisan megelőzött képfüzérként olvasható. Mármost ugyanez elmondható a magyar irodalom kánonjáról is. A József Attila-kép a magyar líragalériában nem időszakos, hanem állandó kiállításnak örvend. Mert szép. Azt gondolom, József Attila életképének szépségfogalmával magyarázható, hogy Vecsei H. Miklós monodrámája a Pesti Színház falai között, a Váci utca mentén, a Duna-parthoz közel, több mint fél éve sikeresen folyik. Folyik. Ez kulcsszó, mert a Mondjad, Atikám! valóban folyik. Mert mondja. Önmagát. Szépen.
Ez a szépségfogalom ugyanis, ahogy majd láttatni szeretném, valamiféleképpen a mát próbálja megragadni annak jelentelenségében. József Attila szépsége így egyszerre jelez időszerűséget és időszerűtlenséget: jelentelen időt és mátlan mát. Vecsei H. önrendezésében pedig pont ennek a metszetét keresi-keresteti és találja-találtatja meg mind magában mint teátristában – azaz mint elhivatott színházcsinálóban, ahogyan azt állandó alkotótársával, ifj. Vidnyánszky Attilával már a Liliomfiban kijelentették –, mind bennünk mint nézőkben.
Ha engedik, képekkel és képekben olvasnám az életképet. Egész pontosan kettővel. Történt ugyanis, hogy e sorok gépelése előtt pár órával a Budapest–Szolnok vonalon utaztam, vonattal, napsütésben, és azon gondolkodtam, milyen címet adjak jelen, akkor még csak jövőbeli szövegemnek. Két szó jutott eszembe: az egyik, némileg önreflexív módon, maga a szó volt, a másik pedig a szép. Szép szó. Dehát József Attila folyóiratának nevét mégsem adhatom címnek, hiszen – valljuk meg – kissé bugyuta és öncélú lenne.
Aztán sétáltam haza a pályaudvarról, a szokásos útvonalon, tehát egy körforgalmon keresztül. Mindig erre megyek, mert valahogy szépnek gondolom, hogy egy szürke zavarmező közepén ott egy zöld lócasziget, ahol az úton járó, ha csak lélekben is, megpihenhet pár pillanatra. A körforgalomsziget közepén egy mellszobor áll. Sosem figyeltem meg, kinek emelték. Egyrészt oldalról elhaladva mindig csak a profilját láttam, másrészt mindig koszorúk takarták az inskripció helyét. A szövegem jelenéhez képesti múltban, mármint az én mostani jelenemben – vagy közelmúltamban, mondhatnánk – annyira olvasztott a nap, hogy muszáj volt megállnom hazafelé, és ha már megálltam, gondoltam, felhasználom a kiesett időt arra, hogy kiderítsem, kinek a fél fejét szoktam meg-megpillantani. Felemeltem a koszorúkat, hogy alájuk nézhessek. Merthogy engem a mögöttes-alattas, mögé-aláírt szöveg érdekelt, nem maga a plasztikus kép. És igen, ő volt belevésve: József Attila.
A második kép valójában három kép, amelyek palimpszesztet alkotva rétegződnek egymásra, s válnak történeti képpé – életképpé. A monodráma brosúráján Vecsei H. hasonló pózban ül a vízparton és nézi a távolodó dinnyekaréjt, mint ahogy a „valódi” József Attila-szobor ül a Duna-parton és mereng a folyóba. A folyó jelenbe, amely minden percben múlttá válik, vagyis folyamatosan jelenét veszti. A kép képét – a térbeli Attilát a nyomtatott Miklós – kiegészíti még egy kép: a darab előtt néhány órával posztolt digitális Miklós képe az Instagramon. A kiegészíti helyett azt is mondhatnánk, hogy leképezi és megképezi: a digitális Miklós leképezi azt a csöndet és szinguláris jelent, amit a nyomatott Miklós a térbeli – és valójában (irodalom)történeti – Attila szépségének kulcsfogalmaként lát. Nem másról van itt szó, mint megképzett Miklósok és Attilák énjeinek egymásra helyezéséről, párhuzamba állításáról és vallatásáról. Arról a vallatásról, amit Vecsei H. végez József Attila történetiségével, önmaga teátrista mivoltával és velünk, nézők befogadóiságával.
Ezért mozdul ki és jön szó szerint előre a színpad, majd ereszkedik rá egy – belülről átláthatatlan, de kívülről transzparens – plexifal a darab félidejében: hogy jelezze azt a fajta bezártságot és kilátástalanságot, amit a szépségkeresés mint József Attila-i poétamisszió feltételez. A szépségkeresés jelene önmagát múltba fordítja, csönddé válik.
Olyan csönddé, amelyben én és hangja megnémulnak, jelenlétüket – jelenüket és létüket – vesztik. Attila énje sohasem lehetett jelen a mában, mert mindig és mindenkiben, szavaiban és szerelmeiben egyaránt a mamát kereste. Azt a mamát, aki sodrófával verte szét a fejét, akit sohasem tudott „kielégíteni”. Ez az abuzív kapcsolat az, amely mentén a József Attila-i szépség- és mamafogalmak egymásba íródnak: az egyik a másik megértéséhez kulcsot jelent, feltételezik egymást.
Hasonlóan a hazafelé vezető utamon eddig mindig figyelmen kívül hagyott mellszobor inskripciójához, József Attilába ugyanúgy beleíródott a mama, mint a mamába a szépség. A mama szépsége azonban kezdettől fogva érthetetlen, élhetetlen és elérhetetlen. A mama az erőszak szépsége – mind fizikai, mind szexuális értelemben. A mama elvesztésével a szépség is elveszik, s olyan fogalommá válik, amely József Attila énképét át-, alá- és fölülírja. Átírja, mert Attila sohasem Attilát, hanem mindig a mamát keresi; aláírja, mert életképe a mama tükrében olvasható; és fölülírja, mert a szépségfogalom időszerűtlensége, a jelen már mindig jelentelensége, vagyis a mindenkori ma mátlansága – mamátlansága – miatt Attila örök csöndbe fordítja magát.
Vecsei H. monodrámájában pontosan ezt viszi színre: a csönd önmagában valóságát. Azt a szinguláris jelen időt, amelyben az én- és szépségfogalmak még múlttá válásuk előtt tetten érhetők. Amelyben ő mint teátrista és mi mint nézők szépként élünk meg egy pillanatnyi életet, egy képnyi életet: életképet. Talán ezért tartotta fontosnak kiemelni Miklós, hogy őt nem Attila költészete érdekelte igazán, nem lírakötetei motiválták a drámaest eljátszására, hanem azok a párhuzamok, amelyek Attila, az ő és a néző énjei között feszülnek. Feszületekről van itt szó már csak azért is, mert a József Attila-életkép (krisztusi) stációkban folyik a színpadon. Megbotlásai – vagy ahogy a darabban fogalmaznak: „elesései” – és a (gyermek)vonat kiemelt szerepet kapnak, hiszen az előbbiek elvezetnek az utolsó stációhoz, az utóbbi pedig mintegy „levezényli” azt. Úgy képzeljük el a színpadot, mint egy mélységében létező kis életteret, egy barnásfekete (vallató)szobát, benne központi motívumokként egy széket és egy játékvasutat.
Vecsei H. a székmotívumra két ponton kiemelten épít: először félig hátradőlve, pszichoanalitikus díványt szimbolizálva a darab harmadánál, másodszor pedig kisszékként a darab végén. Utóbbi töréspont mind az előadásban, mind a színre vitt csöndben. Kijön a plexifal mögül, hokedlijére ül, s a színpad elején megpihenve-szemlélődve körbenéz. Hasonlóan a József Attila-életképet megképző, általam vázolt képekhez, itt találkozik az első a másodikkal, itt íródnak egymásba. Az első esetében olvashatjuk a dráma zárójelenetét a szolnoki József Attila-szobor padján ülő, körforgalomnál megpihenő szempontjából, ugyanis az ülő színész, mint Attila is, egy előtte kitárulkozó teret próbál annak jelen idejében megélni, számolva azzal, hogy a perspektivikus pozíció éppen azt feltételezi, hogy az azt elnyelő pont mi magunk vagyunk. A második kép esetében akár a nyomtatott Miklóst nézzük a brosúrán, akár a térbeli Attilát a Duna-parton, mindkettő plasztikusan jeleníti meg a csöndet, az én és a szépség azon pillanatát, amely időszerűtlen, hiszen már mindig múlt.
A szépségfogalom tehát egyfajta performatív csönd is abban az értelemben, hogy a színpadon az én megképzése és színre vitele történik. Itt kell visszatérünk Vecsei H. azon kijelentéséhez, hogy a drámaestet nem maguk a versek, a szavak szépsége, hanem a saját énje és a József Attila-életkép között feszülő párhuzamok inspirálták. Úgy is mondhatnánk: a szépség szavai. Ugyanis a szépségfogalmat, jóllehet teljesen más értelemben, mindkettőjüknek le kellett vetkőzniük. Tudjuk, és az előadás alatt láthatjuk is, hogy ez Attilának nem sikerül: mamátlansága mindenkori jelenének jelentelenségét eredményezi, vagyis sosem képes arra, hogy önmaga legyen, annak megképzése számára csak a halálban lehetséges.
A szépségfogalom csöndbe fordítása Vecsei H.-nál másképp működik: sikeresen folyik. Folyik, mert folyamatban van mind a színfalak között, mind az utcán. Példa erre a Mondjad, Atikám! is. Arra szeretnék itt célozni, hogy a Vecsei H.-jelenség kialakulásához hozzájáruló szépfiúság egy olyan plexifal mögé és üvegbura alá helyezte Vecsei H. Miklóst, mint a monodráma színtere által megkonstruált, kilátástalannak és légmentesnek ható József Attila-i vallatószoba. Csakhogy itt Vecsei H. helyezi a benne kételkedőket abba a pozícióba, amelyből sokáig őt kritizálták, hogy elcsöndesítse mindazokat, akik továbbra is a szépségfogalommal próbálják színházcsináló énjét leírni – akár megképezni, akár kritizálni. Vecsei H. ezért sem vetkőzik. Mármint ruhadarabokat nem vet le. Előítéleteket annál inkább. Nagyon is kapaszkodik abba a kezdetben égvízzel oldott és fehér, a darab végére azonban összekent és véres ruhába, amelyben a tapsrend alatt is láthatjuk. Ki-kiszalad, földig hajol, pólója alját markolja, megviselt arcán némi mosoly, száján tisztán olvasható, de alig hallható, ahogyan suttogja: köszönöm.
A szépség, a mamátlanság és a csönd fogalmainak metszetét Vecsei H.-nál pontosan a szembenézés önreflexív gesztusában találjuk. Mielőtt megszólal a dráma végét jelző zenebetét, a színpad elején hokedlin ülő Vecsei H. feláll, elfordul a nézőktől, közelebb megy a plexifalhoz, és belenéz, hogy tekintete találkozzon tükörképével. Azt is nézi, hogy nézzük – őt. Mi szintén nézzük, ahogy néz – minket. Ez az a feszület, ami József Attila, Vecsei H. Miklós és a néző között húzódik: amíg Attila a mamában találhatta volna meg az énjének megképzéséhez szükséges szépet, addig Miklós Attila képében képes a szépségének elcsöndesítésére, a néző ezért pontosan Miklósban mint Attilában tudja át-, alá- és fölülírni Vecsei H.-t.
Színjátszás ez, ahol a játék egyszerre jelenti József Attila sikertelen gyermeki énkeresését a szerelemben és a szavak szépségében, illetve Vecsei H. Miklós – remélhetőleg sikeres – színészi énkeresését önmagában és a nézőben. Mivel az a fajta fájdalmas őszinteség, amivel a darab operál, valóban képes a jelent csöndjében megragadni, azt gondolom, a Vecsei H.-jelenség nem indokolatlan, nagyon is szolid alapokon nyugszik. Merthogy a Mondjad, Atikám! minden értelemben kemény és életbevágó, hasonlóan azokhoz a bizonyos sínekhez Szárszón. Szárszó. Szép (zár)szó. Szár, zár, szó. Alulról-lentről szólni szépet. Valamiképp tehát így mondja Miklós Attilát, Attila Miklóst, s így ad hangot Attila Miklósnak, Miklós Attilának a Pesti Színház falai között, a Váci utca mentén, a Duna-parthoz közel.
Mondjad, Atikám! – Vecsei H. Miklós József Attila-estje. Rendezte és játssza: Vecsei H. Miklós. Pesti Színház, Budapest, 2018. április 28.
