Tapintható humor kíséri A hattyú jellemtragédiáját. Minden keserű pillanat mellett jelen van a finom, intelligens poénok tömkelege, amely részben a drámai szöveget, részben a rendezést dicséri. A díszlet, a jelmezek és a színészi játék mind az elérzékenyítő zárlatot emelik ki könnyedségükkel. Létezik igaz, mindent elsöprő szerelem? Tudunk változni, vagy eleve elrendeltetésben éljük le életünket?
Az antikolt modern miliőben kopottas díszlet.
A perspektivikusan összeszűkülő falak mártott papírhoz hasonlóan felhőszerűek. Színük és a foltos festés miatt egyszerre levegős, könnyed és nyomasztó a látvány. A szűkülő tér először a bezártság érzetét kelti, azonban a színészek térhasználata hamar feloldja ezt a disszonanciát. A háttér sápadt árnyalata jól illeszkedik a lecsúszott nemesi család málló patináját ellensúlyozni próbáló pasztellarany jelmezekhez. A külcsín minden, a képzelt státuszt a felszín mutatja, a hatalom pedig csak akkor létezik, ha valakivel szemben, valaki felett gyakorolják.
Az arany a család gyermekeinek színe.
Valószerűtlen, mesei benyomást keltő tengeri herkentyűs kosztümökben tanulnak a világról, amelyről keveset tudnak, amelytől elzárva – az anyai burokban – kényszerülnek élni. Ez a plasztikus szín és perspektíva ad keretet a huszonéves hattyú, Alexandra (Tenki Réka) szerelmi történetének – Xixi volt bakfis korában, Xaxa az előadás jelenében, de ha nem megy férjes záros határidőn belül, akkor még lehet Xoxo is.
Nagy tehát a nyomás a lányon, s ez a fejlődése katalizátora.
A történet beállított képekre bontható – mint egy nagy, múlt századi szelfisorozat.
A modern technikai eszközök megjelenése miatt csúszik egybe a múlt századi nemesi élet mindenkori jellemző életstílusa (rózsakertet gondoz Xaxa, házi tanítót alkalmaz a család, a rangok számítanak) és a maiság (mobiltelefon, televízió, elektromos hangszerek). Ettől lesz az előadás egésze élő, a néző könnyen részesévé válik a történetnek, cinkossá, ahol nincsenek fekete-fehér karakterek: az anya hiú önzésével éppúgy együtt tudunk érezni, mint Alexandra útkeresésével, a tanár, Miklós őszinte becsületességével – avítt koncepcióban ezek nem működnének ilyen jól.
A beállított testtartás a nemesi család sajátja, ezzel az egyszerű gesztussal vizuálisan is jól elkülöníthető egységet alkotnak Miklóssal szemben, akire hétköznapibb mozgás jellemző – ez a környezetében őt teszi kirívóvá. A színészeknek a lehető legtovább kell tartaniuk az adott pózt, hogy a festő, jelen esetben a néző, megfelelően részletes festményt készíthessen róluk elméjében.
Minden szereplő egy-egy karakterisztikus pózt vesz fel.
Alexandra megfeszíti magát, mazsorett botját alkarjához támasztva mered a távolba, kerülve a szemkontaktust, testvérei általában a színpad közepére terített állatbőrön helyezkednek el arisztokratikus pihenőpózban, amely komikusan hat, a tengerparti napozás hangulatát idézi. A rövidnadrágból rögtön látszik gyermeki státuszuk, a két fiú (Jéger Zsombor, Novkov Máté) egymással állandó szinkronban vannak – egy festménynél fontos, hogy a modell ne tűnjön merevnek, így a művien hajlított végtagok szinte előírásnak tekinthetők.
A pózok egyik oldalról komikumforrást is jelentenek, hiszen a gyerekek minden élethelyzetben ezeket a betanult viselkedésmódokat alkalmazzák. A fiúk számára ez könnyedebben megy, Alexandra azonban sokszor küzd magával, testtartása megtelik bizonytalansággal, félelemmel, rejtett ellenállással: ezek a gyerekekre kényszerített, testidegen, akaratidegen pózok. A család társadalmi pozíciója, illetve Beatrix, az anya (Csákányi Eszter) követeli meg a család összes tagjától a rangjuknak megfelelő viselkedést. Ő a családfő (az apa már rég nem él), s erőskezű asszonyként az élet minden területét szabályozni szeretné.
A szabályok nem veszik figyelembe a gyerekek egyéni érdekeit, lelki vagy szellemi fejlődésüket.
Az anyát csak az anyagi érdek mozgatja: a családot visszajuttatni hatalmi pozícióba, lányából királynét csinálni. A hatalmi érdek mellett ugyanakkor fellelhető a szeretet, a féltés is: Xaxának biztos jövőt, stabil anyagi hátteret szeretne, és saját világában erre csak akkor van lehetőség, ha jól adja férjhez. Eszerint a koncepció szerint értelmezhetetlen a szerelem vagy a szerelemből történő házasság, hiszen ezt sem ő, sem ismerősei nem tapasztalhatták meg soha. Az érzelmekhez a racionalitás felől közelít, lánya „boldogságáért” bármire hajlandó – akár más embereken is átgázol.
Az egyszerű embereknek vannak érzelmei? Ez egészen szürreálisan hangzik számára.
A test elnyomása a pózokban érhető tetten, a szellem elnyomása pedig a folytonosan visszagyűrűző Napóleon-témában. A tanító (Nagy Zsolt) szabadon gondolkodó egyén (a státusszal rendelkezőkkel ellentétben nem a munkája határozza meg, hanem szenvedélye, érdeklődése, gondolatai), az egyetlen emberszerű karakter az egész család pózparádéjában. A tények, a tudás, a világ értése esetében előbbre való a politikánál. Napóleon története az ürügy arra, hogy igazi személyiségéhez közelebb kerüljünk: a tudomány, a tudás higgadtsága és az érzelmek megélése Miklós számára természetes.
A hattyú, azaz Alexandra sorsa gyerekkorától fogva megpecsételődött.
Az apa akarata halála után is érvényesül, hiszen ő hívta Xaxát hattyúnak – apai idealizmus, hogy a szeretett lánygyermek csak a felszínen úszik, kecsesen, az alantas iszaphoz sohasem érhet. Ez a gondolat azonban kizárja a személyiségfejlődés lehetőségét, a felnőtté válás, a pokolbejárás mágikus‑rituális útját utasítja el, amely a fiúk férfivá válása és a lányok nővé avatása során egyaránt fontos – az élet egyik kihagyhatatlan állapota.
Alexandra örök lánypozícióba van kényszerítve.
Egyetlen kitörési lehetősége a bál, amikor Miklós a kísérője. A férfi szerelmet vall, a lány pedig egész életét átértékeli, először hallgat a szívére, elhiszi, hogy ő is cselekedhet az érzelmektől vezérelve, ő is nő lehet. Esendőségét, fejlődési lehetőségét báli ruhája előre vetíti: fehér és vörös ruhában láthatjuk egy felvonás erejéig. A fehér, tiszta leányi hattyúminőség keveredik a bepiszkított, vérrel tarkított nőiséggel.
Bármilyen heves és elsöprő is nővé érése, szerelme, a hatalom, a család és a szokásrend erősebb. Kinyílását és boldogságát megtagadva enged a konvencióknak. Van szerelem, de ennek nincs létjogosultsága.
A mély szenved, a felszín változatlan.
Molnár Ferenc: A hattyú. Rendezte: Polgár Csaba. Játsszák: Csákányi Eszter, Takács Nóra Diána, Mácsai Pál, Tenki Réka, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Nagy Zsolt, Ficza István, Für Anikó, Dóra Béla, Máthé Zsolt. Örkény István Színház, Budapest, 2018. június 8.
A fotókat Horváth Judit készítette.
