Csikordul a MÁV régi típusú vonatjának féke, én pedig a csomagjaimmal bajlódva szállok ki a fülkéből. A táblán azt olvasom: Szokolya. Kora délelőtt van, rajtam kívül sehol egy lélek, csak a szintén vonatról leszálló Smid Róbert, aki két percen belül máris hangos szentségelésbe kezd, mert nem éri el mobilon Tóth-Czifra Júliát, a FISZ idei írótáborának főszervezőjét. Nélküle azonban meg vagyunk lőve, mert ő visz fel bennünket Királyrétre, a tábor helyszínére.
Míg a helyzet megoldódik, a helyi CBA-ban bevásárolunk a legszükségesebb tábori kellékekből.
Smidi energiaitalt és pletykalapot, én gyümölcsöt és vizet veszek nagy tételben, valamint mindketten életmentő májkrémet és puffasztott rizst a tarhonyás napokra. Nemsokára megérkezik Julcsi is, akinek az ÉS legújabb számaival telipakolt kocsijában elpotyautaskodunk a szállásunkig. A táborlakók kisvasúttal érkeznek, mi azonban megelőztük őket, a szálláson egyelőre csak a szervezőkkel találkozunk, akiknek ég a kezük alatt a munka.
Az idei FISZ-tábor több szempontból is rendhagyó. A Fiatal Írók Szövetsége idén lett 20 éves.
Ezért a tábor lakói rendre beleütköznek a „FISZ 20” mottó különböző hordozófelületeibe: szarvasos és madaras pólók, molinók, saját márkás FISZ sörcímke. Ezt az életkort láthatóan mindenki máshogy éli meg. A táborban időnként fel-feltűnő őstagok már nemcsak azért lógnak ki kissé a törzsközönségéből, mert a „fiatal” jelzőt csak bajosan lehetne rájuk aggatni, hanem azért is, mert többségüket már rohangáló gyerekek gyűrűjében látjuk, amint egy kissé távolabbról szemlélik az eseményeket. A középgeneráció meg teszi a dolgát: a helyszínen már teljes készültségben értük a szevezőgárdát.
Sifter Vera és Kiss Kriszta a táblázatok és szobakulcsok halma alól intézi a becsekkolást, Górász Peti és Gál Soma már elfoglalta a helyét a bárpultban. Julcsi két fuvar között feszülten rágyújt, Pataki Viktor, a tábor megoldóembere pedig egy újabb technikai probléma kiküszöbölése közben zsörtölődik, kábelekkel a kezében elcammog mellettünk.
A mindig higgadt Korpa Tamás derűsen fogadja az érkezőket.
A többséget láthatóan nem érintheti különösebben a szervezet korosodása, hiszen sokuk még a húszat sem töltötte be. (Elhivatottságukra ennek ellenére nem lehet panasz, erre akkor döbbenek rá, amikor a napok során kialakuló számtalan ad hoc beszédhelyzetben mellém csapódó alkalmi beszélgetőtársról gyakran kiderül: ugyan még érettségi előtt áll, de már több folyóirat is közölte írásait. Ennyit a publikácós kényszerről.)
A másik indok, ami miatt az idei tábor más, mint az eddigiek, az az, hogy a FISZ-táborok eddig megszokott helyszíne, az emblematikus visegrádi Mogyoróhegy helyett a fiatal írók és irodalmárok a királyréti kastélyszállóba veszik be magukat. Az új helyszín és a sok fiatal érkező miatt, valamint azért, mert a szervezőket leszámítva a veterán törzstagok közül egyelőre elég keveset látok, elsőre kissé feszengek. De még mielőtt Földényi tanár úr látogatásának holmi mentális táptalajt nyújtva eluralkodna rajtam a „minden elmúlik egyszer” melankóliája, a többiekkel együtt beterelnek a szarvasagancsos nagyterembe, ahol hivatalosan is megnyitják a tábort, és a lakóit az egyes műhelyekbe osztják.
A műhelyek felépítése idén sem változott.
Két külön műhelybe osztották a lírikusokat, ugyanennyibe a próza- és kritikaírókat, és egy műhely állt a műfordítók rendelkezésére. A fiatal költőket László Noémi és Kollár Árpád útmutatásai vezették, a prózások Láng Zsolttól és Szilasi Lászlótól kaptak szakmai tanácsokat, a kritikusok Károlyi Csaba és Szirák Péter keze alá kerültek, a műfordítók kis csoportjának pedig Nádasdy Ádám magas mércéjének kellett megfelelnie.
Ez pedig átvezet a harmadik, már személyes okhoz, ami miatt az idei tábor rendhagyó számomra. Mivel nem vagyok szépíró, az előző évi jelentkezésnél fel sem merült, hogy nem a kritikaműhelyt választom majd. Mivel azonban tavalyi műhelyvezetőm, Károlyi Csaba minden támogatása és Zelei Dávid sokadik felszólítása ellenére sem szakítottam elég időt kritikaírásra, és az elmúlt fél évem két fordításkötet elkészítésével telt, úgy éreztem, eső után köpönyeg, ideje szerezni néhány fordítói műhelytitkot a szakma egyik legnagyobb itthoni mesterétől.
A döntést négy nap után sem bántam meg, sőt.
Nádasdy szerencsére nem emlékezett arra, amikor sok évvel ezelőtt szúrós szemmel egy elég rossz jegyet írt be nekem angol mondattanra, én ennek ellenére folyamatos második esélyként fogtam fel a közös munkát. A foglalkozásokon különféle gyakorlatorientált feladatokat végeztünk, meglévő fordítások összevetésével, Shakespeare-nyersfordítások készítésével, de bőven szántunk időt a műhelytagok saját hozott anyagainak megbeszélésére is. Munka közben hamar kiderült, hogy milyen könnyen szalad meg az ember tolla, ha eszébe jut egy jó fordulat, amellyel az eredeti szöveg kárára brillírozhat.
Nádasdy persze egyszer sem szalasztotta el, hogy az orrunkra koppintson ilyen helyzetekben.
Újra és újra felidézte a mottót, amelyet műhelyünk képzeletbeli kapuja fölé véstünk: FUCK BEAUTY. Így hát a tavalyi kritikusviták és elméleti fejtegetések magas lováról átültem az iskolapadba, skandáltam és szótagokat számoltam az erdős dombok árnyékában – és ahogy leírom ezt a mondatot, már hallom is: túlírt, irodalmiaskodó, képzavar, húzza ki!
Az első nap további szakaszát meghatározza a késődélután kitört vihar.
Előle a szarvasos terembe vonultunk, ahol az első sztárvendéget, Kemény Istvánt Korpa Tomi kérdezi. Miközben a kissé monoton, mégis rendkívül megnyerő stílusban beszélő költő a Nílus című kötetéről és a címadó folyóról mesél, odakinn ömlik az eső. Így aztán a késő esti program is arra szűkül, hogy kisebb csoportokban és esővédett helyeken húzzuk meg magunkat, miközben a tábori kutyák (talán soha nem volt ennyi kutya a táborban, és ahogy valaki megjegyezte előttem: a gyerekek helyett idén ők a sztárok) láthatóan sokkal jobban kihasználják az estét, ahogy össze-vissza rohangálnak az ítéletidőben.
Még beszélgetek egy keveset Ruskinról Fodor Andrissal, tartom a létrát Viktornak, aki a viharban reflektort erősít a csatornára, és amikor visszaérek a pavilon alá, rádöbbenek, hogy Vásári Melinda azzal spórolt meg magának egy esős sétát a pultig, hogy az én fröccsömet itta meg. Ideje lefeküdni.
Mivel az első napi bulit elvitte az eső, és nagypapaüzemmódban már éjfél körül lefeküdtem, másnap kora reggel nekilátok, hogy házi feladatként W. H. Audent fordítsak az aznapi műhelyre. A második nap szerencsére sokkal jobb idő van, de a szálló medencéjébe még nem sokan merészkednek.
A szokásos műhelymunkák után következik a FISZ-torta ünnepélyes felvágása.
Az ünnepi beszéd elvész a gyerekek zsibongásában. Nekem az emblematikus tarhonya után egy újabb szimbolikus étel már nem fér bele, amúgy is az esti gulyásra tartogatom az erőmet, amelyhez a Vincze Feri által vezetett különítmény ekkor már bőszen aprítja a hozzávalókat.
A második vendéget már a szabad ég alatt hallgatjuk meg. Nekem valószínűleg ez volt a legkedvesebb beszélgetésem, nemcsak azért, mert Földényi László írásainak régóta nagy rajongója vagyok, hanem azért is, mert az őt kérdező nem más, mint a Brazíliából rövid időre hazatért Urbán Bálint, aki az életmű alapos ismerőjeként kérdez, az egész mégis inkább autentikus beszélgetésnek hat. Megelevenednek Földényi stílusának fő toposzai: a melankólia, a külföldi utazások, Caspar David Friedrich és a rügeni sziklák, a metafizika szükségszerűsége, Francis Bacon és Lucien Freud, a romantika, a modern művészfilm nagy korszaka, és az esszé mint műforma.
Az estét kerekasztal-beszélgetés zárja, ahol a kritikustusa veteránjai, Hermann Veronika, Szekeres Niki és Smidi Kalapos Éva Veronikával kiegészülve az erőszak és az irodalom viszonyát taglalják.
A sok szempontot érintő széttartó vita kellően gondolat- és indulatébresztő volt.
Az este további részében még a fröccspultnál is erről vitatkozzunk Kali Ágival és Horváth Benjivel, és mivel a temperamentumom ellenére az elmúlt időszakban egyre többször keveredek hasonló tematikájú vitákba, meggyőződöm róla, hogy véleménykülönbségek ellenére milyen releváns ez a téma, közben pedig sokat gondolok Zilahi Annára, Kállay Eszterre és Vida Kamillára. A késő estét Soma, Peti, Viktor és Bálint társaságában töltöm tiszteletbeli megtűrt csaposként a pult másik oldalán, ahol igyekszem kellő professzionalizmussal kiszolgálni a szomjas irodalmárokat.
A harmadik reggeli kelés már nehezebben megy, és miközben a Nádasdy tanár úr szavaival drunken stupor-omból próbálok feltápászkodni és elindítani a napot, Smidi a reggeli kávé mellett már György Péter és Kulcsár Szabó Ernő hangján beszél hozzám, és ezzel nem könnyíti meg a regenerálódást. Persze igyekeznie kell, hiszen a táborban van az imitálás nagymestere, a Szegedy-Maszák Mihály hangján szóló Bónus Tibor hangján szóló Szirák Péter. Prosopopeia a köbön.
Szerencsére nem szenvedek sokat, a pihenést nem tűrő Nádasdy még a rendes műhelyülés előtt rám szól, hogy ne lustálkodjak.
Félrevon, hogy megbeszéljük a Ruskin-fordításomat. Saját publikált fordításba utólag nem szabad belenézni, ezt mindenki tudja, mert a kész alkotás fölötti büszkeség azonnal elillan, de Nádasdy korrektúrája egy whole new level. „Megszaladt a piros tollam” – na igen. A műhelyen Bibliát fordítunk, és Shakespeare 75. szonettjének fordításait vesézzük ki, miközben Nádasdy eléggé elveri a port Szabó Lőrincen.
Váratlanul leül mellénk az aznapi vendég, a zseniális Ladik Katalin, és nem átall velünk együtt skandálni.
A költőt a beszélgetésen később Bencsik Orsolya kérdezi, ezúttal megint az agancsos teremben. Ladik munkásságáról eddig csak szórványos ismereteim voltak, de Bencsik avatott kérdezőként előcsalogatja belőle a 60-as és 70-es évek egész underground szcénájának történetét. Este kritikustusa Szilágyi Zsófi vezényletével, Balogh Gergő, Borbáth Péter és Konkoly Dani vesézik ki Csombor Rita, Kali Ági és Szolcsányi Ákos versesköteteit. Miközben remekül szórakozom azon, ahogy a közönségben ülő fiatal költők a Dani és Gergő által használt de Man-i terminológiára adott reakcióit lesem.
Emlékeztetem magam, hogy a könyvvásárlást idén ne halasszam az utolsó napra.
Ezt persze nem tartom be, és másnap már nem is kapok a tusa legígéretesebbjének kikiáltott Ópiából, így viszont a tavalyi elmaradásomat pótlom be, és dedikáltatom Szerényi Szabolcs és állandó kísérője, a drótszőrű tacskó Artúr kötetét, az új borítóval kiadott Éhséget. Mielőtt DJ Királykobra, vagyis Bálint nekilátna felpörgetni az estét, még „komoly beszélgetéseket folytatok” Nádasdy és Balogh tanár urakkal, fordításköteteimmel halmozom el Bednanics Gábort és Farkas Evelint, de nem sokkal később már elfoglaljuk a táncteret Smidivel, Melindával és Seres Lilivel, és nem is tágítunk onnan hajnali négyig, amikor még meghallgatjuk, amint Górász Petiék a Billie Jean beatbox változatával zárják méltó módon a napot.
Az utolsó reggel minden lassabban történik, és ez valószínűleg nemcsak az előző átmulatott esték számlájára írató.
Abból is következik, hogy mindenki érzi: ez már utolsó nap. Én a délelőtti szekcióban műfajt váltok, és megtért tékozló fiúként Károlyi Csaba kritikaműhelyébe ülök be nosztalgiázni. Itt Zsófi vendégszereplésével az új Térey-regény fogadtatástörténetét próbáljuk az első jelekből megjósolni, és eközben javaslatokat fogalmazunk meg arra, hogy mi is a jó kritika feladata.
A délutánt egészséges arányban töltöm Shakespeare-fordítással és medencézéssel, és az utolsó műhelyülés előtt Bednanics Gábor segítségével még küldünk egy strandfotót Smidivel Kricsfalusi Bettinek. Délután akasztják a hóhért, mert most mi bíráljuk a tanár úr szonettfordítását, de közben már feltűnt az utolsó vendégünk, és lélekben már egy nehéz beszélgetésre hangolódunk. Zoltán Gábor érkezett ugyanis, a budai nyilas rémtetteket feldolgozó 2016-os Orgia és az idei Szomszéd szerzője. Vele Antal Niki beszélget, újra a napsütötte pavilon alatt.
Megfagy körülöttünk a levegő, ahogy az író könyvének születéséről mesél.
Aztán arról, milyen adatokra és történetekre bukkant, miközben kutatómunkáját végezte. Később, késő este egy fél órára leülök mellé, és az író, miután meghallotta, hogy jelenleg én is a 12. kerületben lakom, máris kérdezte az utcát és a házszámot, de önvédelemből nem biztattam tovább, hogy feltárja előttem az épület esetleges bűnös múltját.
Az este utolsó nagy programja a Szövegpokol, ahol a táborlakók a műhelyekben kicsiszolt szövegeiket olvassák fel, verseket és prózákat. Hogy lássák, mi is dolgoztunk, tőlünk Horváth Imre Olivér, Visnyei Petra és Puskás Dani olvasták fel a versfordításaikat, én pedig Sámuel könyvéből a hitteus Uriás történetének modern fordítását.
Elvégre mi lehetne jobb trollkodás, mint kortárs irodalmi felolvasásra bibliai szöveget vinni?
A felolvasás közben Tomi arra bíztatta a táborlakókat, hogy új rigmust költsenek a Visegrád – zsizseg rád! mintájára, és a Királyrét – király rét!, Királyrét – csináld még! javaslatokkal meg is kezdődött az ötletelés. A hosszúra nyúlt felolvasás után éjfélkor be kellett rúgni a bulit, és Smidivel a keverőpult mögött, illetve Lilivel, Melindával, Puzsér Zsannával és Soltész Bélával a táncparketten sikerült is rendesen odapörkölnünk, egyértelműen ez az utolsó volt a legerősebb este.
Miután öt körül kerültem ágyba, és mivel a többséggel ellentétben reggel nem voltam időhöz kötve, egy teljesen kihalt Királyrétre ébredtem. A végletekig elcsigázott, de még mindig pörgő szervezők épp rámolnak el, reggeli már nincs, a szobák kipakolva. Miközben Tücsökékkel a padon ülünk kint, és várjuk az indulást, lassan elkezd cseperegni az eső.
Az egyetlen itt maradt kutya pedig lankadatlan jókedvvel játszik a fűben.
Keveset beszélünk, nézzük a helyszínt, a FISZ-tábor új helyszínét, amely most megint ugyanolyan kihalt, mint amikor érkeztünk, mégis kezdjük úgy érezni, hogy belaktuk, ez most már a mi helyünk is. Királyrét – ilyet még!
FISZ-tábor, Szokolya, Királyrét, 2018. július 18–22.
A fotókat Barna Miklós készítette.
