A Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című kiállítása július 7-én nyílt meg. A tárlaton a 20. század egyik legismertebb festőnőjének 26 olajfestménye és 9 ceruzarajza tekinthető meg, köztük önarcképek, portrék és csendéletek, illetve a férjével, Diego Riverával közösen gyűjtött mezoamerikai kőszobrokból is látható a kiállításon néhány darab. Kahlo életművét közel 250 festményre becsülik, így a hazánkban bemutatott művek több mint egytizedét teszik ki az általa készített festményeknek.
A Magyar Nemzeti Galériának feltételezhetően nem kevés munkája volt abban, hogy a rendkívüli tárlatot hazánkban is megtekinthessük. Egy korábbi, Lantos Adriána kurátorral készített interjúból az is kiderült, hogy a kiállítás a mexikói múzeummal történő hosszas egyeztetéseknek köszönhetően valósulhatott meg itthon. A tárlat öt szekción keresztül – Festői kibontakozás, A fájdalom poézise, Frida és Mexikó, Viva la Vida, Frida és Diego – mutatja be a festői életművet. Érdekessége, hogy a falak színei egyben utalások az adott festmények tematikájára, így például a második szekció kiállítóterének fala vörös színt kapott, ezzel is utalva a vérre, szenvedésre és fájdalomra, amelyet a festőnő életének ezen szakaszában élt át.
Frida Kahlo sajátos festői nyelvének köszönhetően még ma is képes inspirálni a populáris kultúrát, a kortárs művészeket vagy a divatot.
Ám számos esetben a Frida-pólót viselő emberek nem tudnak sokat a mexikói festőnő életútjának egészéről vagy művészi hitvallásáról, inkább egy-egy részletre fókuszálnak, és azzal próbálnak meg azonosulni. A Magyar Nemzeti Galéria Frida-kiállítása viszont egy átfogó képet igyekszik adni a művészi életútról, és ez jórészt sikerül is. A bemutatott képek nagyobbik része – ahogy az egész életmű – Frida Kahlo szenvedéséről, testi és lelki megpróbáltatásairól mesél a maga formabontó nyelvén.
Kevés festőről mondható el, hogy a csendéleteibe is olyan erős életrajzi utalásokat sző bele, mint Kahlo.
A gyümölcsök például nem egyszer a festőnő lelkiállapotáról és testi fájdalmairól is képesek mesélni. A felhasított gyümölcs olyan, akár egy eleven seb vagy az íny, amelybe éppen behatol a fogorvosi kezelések során alkalmazott injekciós tű. A dinnyemagok fekete vagy fehér színei olykor a művésznő rossz vagy még ép fogainak a számáról is tanúskodnak. A mexikói művész leginkább önarcképeket festett. Erre Patricia Cordero azt a magyarázatot adja egyik tanulmányában, hogy Frida betegsége és ágyhoz kötöttsége miatt sokszor magányos volt, így ez a téma lehetett a leginkább kézenfekvő számára.
A testi szenvedés egyik legemblematikusabb képeként mások mégis a A törött oszlop című festményt emlegetik, amely a kiállítás legelső szekciójában látható, és mintegy bevezeti a látogatót a Frida-szentélybe. A kép egy utalás az 1925-ös buszbalesetre, amelyben Frida súlyosan megsérült.
A gerince több ponton is eltört, a testébe fúródó korlát gyakorlatilag felnyársalta.
A baleset következtében több hónapra ágyba kényszerül, ekkor kezd el komolyabban foglalkozni a festészettel. A tárlat nyitóképe tehát mesterien lett kiválasztva, annak ellenére is, hogy a A törött oszlop (1944) nem tartozott Frida első festményei közé. A teste komolyan megsérült. Egy könnyező, csupán az ortopédiai fűző által összetartott és számos ponton összetört Frida üdvözli a tárlat közönségét. A baleset következményéből fakadó fájdalmak a teljes festői életművet áthatják. Ez a kép egyben direkt utalás arra, hogy milyen trauma következtében tért Frida Kahlo a festészet útjára.
A tárlat nem kronológiai sorrendben mutatja be az életművet, de ez egyáltalán nem zavaró.
Frida Kahlo feltételezhető identitásának a testi szenvedések melletti másik sarkalatos pontja maga a mexikóiság volt, pontosabban a spanyol hódítás előtti indián kultúra képviselete. A viseletet itt szó szerint is értve, hiszen Frida elkötelezett híve volt a techuáni népviseletnek, ahogy erről a róla készített portréfotók is árulkodnak. Claire Wilcox és Circe Henestrosa is megjegyzi közös írásában, hogy szimbolikus kapcsolat van a festőnő művészete és ruhái között. A mindennapokban és festés közben is előszeretettel viseli ezeket a darabokat, amelyek az új, forradalom utáni Mexikóra történő direkt utalások, és a radikális baloldal képviselőinek a nézeteit – köztük Fridáét is – tükrözik.
Szintén a szimbolikus kapcsolat mellett szóló érvnek tekinthető, hogy a 2004-ben megnyitott „Frida-szobában” – Diego Rivera kérésére a festőnő szobáját, személyes tárgyaival együtt egészen eddig nem lehetett megtekinteni – talált techuana ruhákon és az azték jádeköves nyakláncon festéknyomokat és színkeverésre utaló jeleket találtak. Sajnálatos módon a Magyar Nemzeti Galéria a személyes mindennapi használati tárgyakat és a Frida által viselt ruhákat nem vonultatja fel, annak ellenére sem, hogy ezek az életmű szerves részét képezik, ennek következtében pedig kevéssé tudja személyessé tenni a látogatók számára a megjelenését mindig tudatosan megtervező Fridát.
A galéria mentségére szolgál azonban, hogy legjobb akaratuk ellenére sem férhettek hozzá ezekhez a személyes tárgyakhoz, mivel azok nagy része egy ezzel párhuzamosan – a londoni Victoria & Albert Múzeumban Making Her Self Up címen – futó kiállítás darabjait képezik. A ruhákat Frida briliánsan használta, egyfajta rejtőzködés eszközeként funkcionáltak – a festőnő többször is utalt magára mint „la gran ocultadora” (a nagy rejtőzködő) –, mivel kiválóan eltakarták a vírusos gyermekbénulás következtében megvékonyodott lábát, illetve az általa hordott ortopédiai fűzőt is leplezni tudták.
A mexikói identitását jelképező ruhák több festményén is kiemelt szereppel bírnak.
Talán az egyik leginkább említésre méltó ezek közül A ruhám ott lóg című alkotás, amely szintén nem szerepel a kiállításon, viszont elválaszthatatlan kapcsolatot sugall a mindenkori testi jelenlét és a ruha közt. Kevesek által ismert tény, hogy Frida maga is varrt ruhákat, illetve a már készen vásárolt vagy Diegótól ajándékba kapott darabokat magára is alakította. Elutasította a konvencionális divatot és a divat nemekhez kötöttségét is.
Néhány fotón és festményén is férfiruhában jelenik meg.
Frida politikai nézeteire és mexikói identitására ugyanakkor számos bemutatott festmény, kőszobor és mozgókép is utal a kiállításon. A Frida és Mexikó, illetve a Viva la Vida szekciókban bemutatott képek és mezoamerikai kőszobrok az őshonos növényi és állati világon túl képesek a festőnő mélyen gyökerező mexikói identitásáról is beszélni. Az egyik személyes kedvenc megoldásom a kiállításon A dajkám és én című festmény installációja, amelyet speciálisan a magyar kiállítás építői és kurátora álmodtak meg, kifejezetten a Magyar Nemzeti Galéria terébe. A festmény egy rózsaszín piramis tetejére került, amely egyben a Frida Kahlo és Diego Rivera közös háza kertjében lévő piramis másolata, lábánál két kőszoborral. A kép érdekessége, hogy Fridát mint csecsemőt ábrázolja, akit egy indián szoptatós dajka táplál. Ez utalás arra, hogy a művésznő az ősi mexikói kultúrát már az anyatejjel együtt szívta magába. A dajka arcát ugyanakkor Frida nem fedi fel a szemlélő előtt, inkább egy teotihuacani kőmaszkkal fedi el a kíváncsi tekintetek elől. A dajka jobb melléből kicsöppenő tej a mexikói földet is táplálja.
A tárlat további erőssége, hogy a hazai közönség számára igyekszik a lehető legközelebb hozni a festőnőt, hiszen két magyar vonatkozást is felidéz.
Az egyik az apja, Guillermo Kahlo halálának tizedik évfordulójára készített portré, pontosabban annak szövege, a következő magyarázatot fűzi hozzá: „Megfestettem az apámat, a magyar-német származású művészt, hivatásos fotográfust”. Ezzel a mondattal a művésznő kemény munkát adott az életrajzát kutatóknak. Ahogy azt Lantos Adriána is megjegyzi, a festőnő az 1950-es évek elejéig sohasem utalt magyar eredetére, ennek ellenére a 2000-es évek közepéig életrajzírói hitelesnek fogadták el a festőnő állítását. 2005-ben azonban két német történész, levéltári kutatásokra alapozva, ezt a magyar eredetet megcáfolta, ugyanis semmi nyomot nem találtak arra vonatkozóan, hogy Guillermo szülei tényleg Erdélyből vándoroltak volna Baden-Badenba. Mindezek ellenére örvendetes, hogy a magyar kiállításon a látogató találkozhat ezzel a képfelirattal.
A másik magyar szál, ami már sokkal jobban alátámasztható, a Frida és Diego szekcióban kap helyet. Az utolsó kiállítótérben a festőnő és férje nyitott, olykor ellentmondásos kapcsolatát próbálják prezentálni a látogatóknak. A falon egy nagyított változatát láthatjuk Frida szerelmes levelének, amellyel szeretőjéhez, Nickolas Muray-hez (Muray Miklóshoz) kívánt szólni. Az 1931-es keltezésű levélben a festőnő magyarul ír néhány sort szerelmének, a következő módon: „Nick, szeretlek ugy mint egy angyalt. Gyöngy virag vagy drágám. Soha nem foglak téged el felejteni soha. Soha. Te vagy a teljes eletem. Remelem hogy soha est te el nem fogod felejteni.” Adódik tehát a kérdés, hogy Frida hogyan vagy kinek a segítségével írta meg magyar nyelven ezeket a szerelmes mondatokat. A kiállítás ezt a kérdést nyitva hagyja a látogatók előtt.
A magyar kiállítás megpróbál egy átfogó képet adni a festői életműről, ám ez a lehetőségek hiányában nem teljesen sikerül. A személyes tárgyak hiánya egyrészt eltávolítja a szemlélőt a művésztől, ugyanakkor a magyar szálak szerepeltetése igyekszik mégis kicsit közelebb hozni számunkra a festőnő személyét. A tárlat továbbá érdemben tud mesélni Frida sajátos mexikói identitásáról és szenvedéseiről.
A londoni kiállítással együtt lehet a leginkább teljes képet kapni Frida Kahlo életéről és munkásságáról.
Amíg a magyar tárlatnak gyengeségként a személyes tárgyak – ruhák, ortopédiai fűzők, használati eszközök – hiánya róható fel, addig a Victoria & Albert Múzeumban bemutatott kiállítás gyenge pontja a festmények igen alacsony száma, illetve a megnövekedett látogatói érdeklődés figyelembe nem vétele.
A Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című kiállítás a budapesti Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg 2018. július 7. és november 4. között.
