Nem értem. El nem tudom képzelni, mi történt tavaly óta, aminek következtében a Sziget szervezői úgy döntöttek, a The Kooks-ot, Parov Stelart és Lana Del Rey-t hívják Wiz Khalifa, Rita Ora és Dimitri Vegas helyett. Vagy valaki egészen más rakta össze a kívánt előadókat, vagy teljes pálforduláson mentek keresztül. Sokszínű, izgalmas, és hordoz magában valamiféle értéket a nagyszínpados fellépők programja idén.
Három egészen különböző műfaj, mégis kifogástalan koncert egyetlen nap alatt.
Nem feltörekvő, még frissességükben szerethető magyar zenekarokról van szó, hanem világsztárokról. Borzalmasan kevés azoknak az előadóknak a listája, akik legalább negyvenmillió megtekintésű videóval rendelkeznek YouTube-on, emellett pedig zeneileg értékelhetőt nyújtanak. Ha tippelnem kéne, körülbelül 50-60 körüli számot mondanék, beleértve az évtizedek óta halott vagy csak szimplán nem aktív előadókat is. Ebből hármat megszerezni egy napra lenyűgöző.
A The Kooks sosem az igazán egyedi dalszerzéssel, hangszereléssel vagy előadásmóddal tűnt ki.
Hanem azzal, hogy látszólag megerőltetés nélkül képesek arra, hogy mind az alternatív zene rajongóit, mind a pop/rock és indie zene kedvelőit kielégítsék. Egyrészt ez a fajta pozicionálás önmagában nevezhető fanbase- és ezáltal profitmaximalizálásnak is, azonban nem csupán rádióbarát albumokat gyártanak már több mint tíz éve, hanem újra és újra kiderül, hogy igen muzikálisak. Nem egy dalukban – például Bad Habit vagy Junk Of The Heart esetén – komoly korkritikát fogalmaznak meg olyan témákról, mint a párkapcsolatok kiüresedése és a szexualitás piaci termékké válása. Néha-néha azt éreztem, hogy a késő délután hullarészeg, bedrogozott fesztiválozók miatt fölösleges is volt fellépniük. Ironikus, hogy igen gyakran énekelt Luke Pritchard énekes olyan sorokat, amelyek épp a Sziget mantráira mutattak rá, mint álságos és PC-től csöpögő tartalmatlan üzenetekre.
Egészen más kontextusban volt feledhetetlenül jó a Parov Stelar Band koncertje.
Az electro swing mondhatni megalkotója és fő népszerűsítője hangszerekkel kiegészülve könnyen lehet, hogy a (szó valódi értelmében) legfelszabadítóbb zene, amit ismerek. Kimondottan olyan, amelyet elképzelhetetlen otthon hallgatni, de fesztiválon kihagyhatatlannak minősül.
A swing és jazz elemek ötvözése hip-hop és EDM elemekkel önmagában is briliáns elgondolás, a kivitelezés pedig hibátlan.
Azt hiszem, már akkor sem lenne keserű a szám íze, ha Parov Stelar egyedül kiáll a színpadra és laptopról lepörgeti a setlistet, az élő fúvósokkal, gitárral, énekkel és dobbal együtt pedig teljesen új szintre emelték azt az atmoszférát, amelyet a múlt-jelen és az elektronika-hangszerelés ellentétpárok jelentenek. Annak fényében különösen igaz ez, hogy minden fúvós lehetőséget kapott pár szólóra, és nem vallottak szégyent, sőt.
Minden fesztivál fellépői között az első helyek egyikén kéne szerepelni a Parov Stelar Band-nek.
Sajnálom is azokat, akik velük egy időben lépnek fel, hiszen akkor sem verhetik ezt a show-t, ha egyébként művészetileg még magasabb szintet képviselnek. A teljes Sziget végigtáncolta Parov Stelarék buliját, majd a katarzis skálájának abszolút másik végén elvarázsolva figyelte Lana Del Rey-t. Rá voltam leginkább kíváncsi a fesztivál előtt, hiszen fogalmam sem volt, hogyan hat majd ez a végtelenül intim zene egy ekkora színpadon ennyi ember szeme láttára és füle hallatára.
Ismerem és szeretem Lana Del Rey-t a második stúdióalbuma, a 2012-es Born to Die óta.
Azonban éppen Parov Stelarral ellenkező vélekedéssel voltam felőle: nem fesztiválra, koncertre való, hanem otthonra. Meg kell hagyni, rendesen rám cáfolt. Kétség nem férhetett hozzá, hogy a hangjával nem lesznek bajok, arra viszont nem számítottam, hogy a Pretty When You Cry című dalát úgy fogja elénekelni a színpadon fekve, hogy az még hitelesebben, még őszintébben, és legalább olyan tisztán szóljon, ahogy a stúdiófelvételen. A legtöbben egy hangot nem tudnak kiénekelni fekve úgy, hogy az ne szóljon hamisan.
Persze az igazán híres dalai, amelyeket a rádiók is játszottak/játszanak, mint a Blue Jeans, a Video Games és a Summertime Sadness voltak azok, amelyek során a közönség időnként elnyomta az alulhangosított éneket (mert sajnos ezt kétségkívül elrontották, idén nem először). Ez egyik oldalról érthető, nem véletlenül lettek slágerek ezekből, másrészt viszont szomorú, hogy talán még kiválóbb számok – White Mustang, Gods & Monsters – kevesebb elismerést és pozitív visszajelzést kapnak, pedig megérdemelnék.
Tudom, sokaknak volt baja a koncerttel: unalmas, egysíkú, mindenhol párok nyalakodnak körülöttük.
Tisztázás gyanánt: azért mert, az énekesnő produkciója lassú és nem tánczene, nem lesz unalmas, csak másfajta befogadói attitűd szükséges hozzá. Egysíkúnak sem nevezném, miután acapellától elkezdve a közönségbe kiugráson át pár szelfiig mindenféle ötletet megvalósított. Lehet nem kedvelni a dream popot és a lassú, érzelmes dalokat, de nem érdemes úgy tenni, mintha ezek bármelyike önmagában negatív jelzőnek minősülne.
Végül csak annyit, hogy nem biztos, hogy egészséges és normális dolog egy hat-hét éves gyereket fesztiválra, és főleg 30Y-koncertre vinni.
Tapasztalatnak tapasztalat, de milyen? Biztos vagyok benne, hogy aki el akar jönni Szigetre, az meg is tudja oldani azt, hogy a gyereke addig valaki másnál aludjon. Nem csak az a bajom ezzel, hogy nem éjjel egykor kéne hazaindulnia egy kisiskolásnak, hanem az is, hogy mit él át az a fiú, akinek Beck Zoli azt üvölti, hogy „Csinálj olyat, hogy másnap szégyelld, hogy vele kefélsz és más nevével ébredsz”. Egy felnőtt ennek az explicit jelentésétől el tud vonatkoztatni, kontextualizálni tudja, egy kisgyerek azonban nehezen. Úgyhogy a jövő generációk érdekében ideje lenne erről leszokni.
Sziget Fesztivál, 2 nap, Budapest, 2018. augusztus 10.
A borítófotót Mónus Gábor (MTI) készítette.
