November van…
November van
és busz
és esti csúcsidő
és a csúcsidő mint tudjuk az
ha a nap legrosszabb óóóráját
hosszan elnyújtják
mint mikor szökőévben pont a februááárhoz
csapnak hozzá egy napot
az emberek csöndessötétek
árnyékuk is feketébb mint máskor
időtöltésként összeszámolok
egy tucat szürke sapkát
mint valami komor mesében
egy férfi pár napos Sirpet olvas
épp azt az oldalt
ahol ismertetik a verseskötetem
és azt írják benne hogy időm
nagy részét buszon töltöm
a lap nem hazudik –
picit jogosnak is érzem
hogy folyton buszozásról írjak
én a Karltól kapott régi
gyógynövénykönyvet olvasom
és megtudom hogy a közönséges sarlófüvet
a veronica officinalist
régebben valódi sarlófűnek hívták
és hogy használ fulladás ellen
jó tudni ezt az
estilevegőtlenségbelicsúcsidősbuszon
de hirtelen
az Őszapó megállóban
tarka sapkás fiú száll föl
jámbor mint a harmadik testvér
húsvétitojás-arckifejezéssel
kezében átlátszó fedelű doboz
benne egy festett tyúktojás
két húshagyó keddi tejszínhabos fánk
és három mázas mézeskalácsszív
miféle nem létező
ünnepek ünnepét ünnepelhet
november közepén?
a mese annak rendje-módja szerint
minden epikus törvény alapján
véget ér
mikor a fiú leszáll a Szivárvány megállónál
szürkesapkásék pedig
tovább utaznak
és tán máig is buszoznak
ha közben meg nem…
Egy másféle fából faragott fiúnak
Szeptemberben krizantémot árulok a temetőkapunál
anyukám neveli őket
fehérek és sötétlilák
egy osztálytársam sem tudja
hogy itt töltöm a szabadnapokat
egyiküket sem érdekli még
hogy ki és milyen színű krizantémot
visz majd a sírjára
tavasszal anyával
árvácskát és primulát árulunk
nyáron főleg begóniát
most krizantémot
aztán majd hangát
ami megmarad míg
a kőkeményre fagyott hantok
fölengednek a tavasz közeledtén
és szőnyeg borítja be őket nefelejcsből
tizenhárom éve járok ide
egész kiskoromtól
nagyapám sírásó volt
most már ő is az ismerős földben pihen
nem akart urnás temetést
azt mondta az urna szűk és fülledt
a lábát sem nyújthatja ki benne az ember
és a fülbemászók se fúrhatnak békésen
a koponyába s a bokacsontba járatokat
nagyapám két ásót hagyott rám
én szagos borókát ültettem a sírjára
folyton vele voltam
sosem tévedtem el a temetőben
az ösvények az enyémek voltak és ismerősek
mint a nevek a sírköveken
sok mindenre emlékszem nagyapámból
ki nem állhatta ha azt mondta valaki
holtverseny van vagy hull a hó
egyszer a nyári szünetben
meglátogatott egy osztálytársam
régi újságokat lapozgattunk a kerti házban
egyszer csak azt mondta a barátom
olvassuk a halálhíreket
bólintottam gyakran nézegettem őket én is
de ő harsányan nevetett
minden halott nevén
ezzel barátságunk véget ért
a következő ősszel egy vasárnap
ugyanez a fiú az anyukájával
krizantémot vett a temetőkapunál
és én véletlenül tudtam miért
féltem hogy másnap
az egész iskola ezen csámcsog majd
de az osztálytárs odajött hozzám a nagyszünetben
és bocsánatot kért csendesen
szeptember van
megint vasárnap
és tart a vénasszonyok nyara
főként vénasszonyok
vesznek tőlünk krizantémot
fehéret és sötétlilát
mikor sötétedni kezd
elviszem az utolsó virágokat nagyapának
a kis ösvényeken hazafelé menet
nem tévedek el soha
biztos kezű vezető a halál az élet útjain
Fordító: Lengyel Tóth Krisztina
Borítófotó: Transpoesie
