Kenyeres Bálint hányattatott sorsú első nagyjátékfilmje Marokkóban játszódik, főszereplője román, aki franciául és angolul játssza végig a közel kétórás játékidőt, egyébként pedig egy magyar-német-holland koprodukcióról van szó. Talán épp ez a nemzetköziség teszi, hogy a Tegnap általános érvényű kérdéseket képes felvetni az emlékezés esetlegességéről, az emlékek plasztikusságáról és a midlife crisisről, miközben az európai felsőosztálybeli főhős szép lassan elveszti a józan eszét a sivatagban.
Véletlen egybeesés lehet, hogy nagyjából egyszerre került a magyar mozik műsorára két film, melyekben
a főhős számára rögeszmévé válik egy titokzatos nő megtalálása, miközben fantázia és valóság határai szép lassan elmosódnak.
David Robert Mitchell második filmje, a Kaliforniai rémálom és a Tegnap abból a szempontból is rokondarabok, hogy mindkettő komoly türelmet és megértést kíván a nézőtől, hiszen az alkotók nyíltan felvállalt törekvése a befogadó összezavarása és elbizonytalanítása, annak érdekében, hogy átérezhető legyen a hősökre nehezedő dilemma. Míg a Kaliforniai rémálomban az Andrew Garfield által alakított Sam egy egyéjszakás affért követően üldözi vágyai tárgyát, a Tegnapban Victor Ganz (Vlad Ivanov) építési vállalkozó Marokkóba érkezve szembesül múltjának démonaival.
Victort sürgősen az észak-afrikai országba szólítja a kötelesség, különben bukhatnak egy fontos projektet, ezzel együtt pedig rengeteg pénzt is. A szakmai akadályok azonban hamar parkolópályára kerülnek, Victor ugyanis egy bárban egy pillanatra látni véli korábbi szeretőjét, akiről évek óta semmit sem tud. Elkezdi hát követni a nőt, azonban kutatása során egyre mélyebbre merül a marokkói alvilág bugyraiba, miközben szép lassan eltéved saját tudatának és emlékeinek labirintusában.
A film viszonylag hamar elhagyja a konvencionális történetvezetésre jellemző megoldásokat.
Victor megérkezik Marokkóba, majd a munkahelyi problémák gyors tisztázását követően elindul a bolyongás. A történet tehát a nő keresése körül bonyolódik, ám – akárcsak a Kaliforniai rémálom esetén – sem a főhős, sem a néző nem lehetnek soha biztosak, mi az, ami valóban megtörténik, mi az, ami csak a főhős képzeletében létezik. A folyamatos elbizonytalanítás érdekében a narratíva olyan, mint egy folyton ide-oda hömpölygő massza, köszönhetően a laza szövésű történetnek és a vélhetően prousti ihletésű tézisnek:
a bennünk összeálló emlékképek pusztán tudati konstrukciók, panelekből felépített, törékeny szerkezetek.
Így aztán sosem ismerhetünk meg valakit teljes egészében, pusztán az agyunkban létrejött képet ismerhetjük, amely se nem pontos, se nem objektív, legfőképp nem végérvényes. Victor is hasonló csapdába esik, hiszen Marokkóban különféle emlékek bűvkörében találja magát, melyekre támaszkodni próbál, látszólag tudomást sem véve azok esetlegességéről. Valami ilyesmit szeretne érzékeltetni Kenyeres Bálint a Tegnap szét-széteső formájával. Merész koncepció ez, mely rendkívül nehézzé teszi a befogadást.
Kenyeres elvárja, hogy nézője feltétel nélkül fogadja el a mű saját szabályrendszerét és logikáját.
Az sem kérdés, hogy a lehető leghatékonyabban bele kell helyezkedni az egyre komolyabb lelki mélységekbe jutó főhős helyzetébe. Ha ezt az akadályt sikerrel vesszük, a Tegnap remekül működik, képes eljuttatni a befogadót a főszereplő lelkének és tudatának legbelső bugyraiba. A szándékosan töredezett, fókusztalan narratívát Vlad Ivanov hivatott összefogni, aki – korábbi munkáit ismerve nem meglepő módon – sikerrel teljesíti a feladatot, annak ellenére is, hogy nem anyanyelvén kellett eljátszania ezt a hihetetlenül nehéz szerepet.
Ivanov az érzelmek széles skáláját mutatja be, ha kell, üvöltve sír, máskor pedig, a film egyik kulcsjelenétben, percekig önkívületi állapotban röhög.
A néhol felszínre törő heves érzelmek mellett a román újhullám emblematikus színészalakja sok jelenetben csak a mimikájával, a tartásával és apró gesztusokkal dolgozik, ezek profi és tudatos használatával építi fel Victor Ganz szánalomra méltó karakterét.
Victor tehát egy tudati labirintusban bolyong, Kenyeres pedig szépen összejátssza a belső utazást a marokkói helyszínek fokozatos átalakulásával:
a főhős emlékeivel és öntudatával együtt a környezet is szép lassan „lebomlik”.
Eleinte szállodai szobákban, a bárban és a nyüzsgő városban zajlanak az események, majd a lepusztult külváros, aztán egy romos sivatagi épület lesz a helyszín, a film nagyjából közepére pedig csak a kopár sivatag marad, jelezvén, hogy elérkeztünk Victor tudatának pusztaságához. És bár ezt követően lassacskán újra visszatérünk a civilizációba,
Victor menthetetlenül egy lecsupaszított ösztönlénnyé válik, aki saját töredezett emlékeitől vezérelve rögeszmésen kutatja a titokzatos nőt.
A Tegnap filmtörténeti szempontból is különleges utazásra invitál: a szabálytalan szerkesztésű narratíva, a főhős elméjének labirintusában történő bolyongás és az ehhez kapcsolódó cselekménytelenség mind modernista jegyek. Victor tudati állapotának kapcsolata a környezettel és az érzelmi kiüresedés motívumai okán a film leginkább talán Antonioni Vörös sivatagával rokonítható.
Kenyeres Bálint figyelemre méltó bemutatkozása tehát azon kísérletező kedvű közönség számára ajánlott, akik nem bánják, ha egy film elengedi a kezüket, és emiatt a meggyötört főhőssel együtt kell a sötétben tapogatózva megkeresniük a labirintusból kivezető utat.
Tegnap, 2018. Rendezte: Kenyeres Bálint. Írta: Kenyeres Bálint, Beregi Tamás, Forgách András, Zabezsinszkij Éva, Matthieu Taponier. Szereplők: Vlad Ivanov, Féodor Atkine, Djemel Barek, Jo Prestia, Johanna ter Steege. Forgalmazza: MITTE Communications.
