Szabó T. Anna tavaly megjelent, Törésteszt című első novelláskötete után máris itt az újabb prózával való kísérletezés eredménye, a Határ. A főként férfi-nő kapcsolatokat középpontba állító első kötethez képest itt nagyban tágul a tematikai horizont, emellett az énelbeszélés válik meghatározóvá, így (az író számos helyen önéletrajzi vonatkozású élményeit is beépítve) sokkal személyesebb hangnemben szólal meg.
Szabó T. prózakötete a szubjektív emlékek naplószerű megszólaltatása mellett a szenvedélyesen feltörő, az élet különféle területeiről valamit mondani akaró impressziók egymást váltó szöveggyűjteménye. Szándékos a megfogalmazás, a kötetet felépítő rövid szövegek egy részének műfaji meghatározása ugyanis majdhogynem reménytelen, a líra és próza hibridjei ezek, melyek bár egyedi és szokatlan ötvözetek, ez esetben talán érdemes lett volna – ha a mű koncepciója alapján máshol nem is – határt szabni az egyes műfajoknak. A kötet négy fő fejezetre tagolódik, melyből az első és utolsó kifejezetten jól sikerült szövegeket hoz, ám a második (Felnéz, lenéz) és harmadik (Idegen nyelv) forma és tartalom tekintetében meglehetősen széttartó.
Sem a próza szikársága, sem a líra érzékenysége nem tud igazán érvényesülni a műfaji kevertségből adódóan.
Alapvető benyomássá válhat így ezen szövegek olvasása közben a forma idegensége, szokatlan volta, mely ahelyett, hogy támogatná a jelentésképződést, némileg önreflexívvé válik, ezáltal redukálja a hatást – ez, abból adódóan, hogy a szenvedélyesen hömpölygő, impresszívnek szánt szövegek a kötet jelentős részét teszik ki, jelentősen meghatározza az olvasástapasztalatot.
Tartalmi szempontból lényegesen gazdagabb, részletesebben kimunkált műről beszélhetünk.
A címadó határ szó asszociációs hálója mind pozitív, mind negatív értelemben bőségesen telített, majd minden interpretációs lehetőséget lefed. A teljes szabadság megélhetetlensége, a keretek, határok közé szorítottság, akár pusztán emberi mivoltunkból adódóan egyénileg („Bőr nélkül nem vagyunk mi sem. Ennyi bizonyos csak, a határ.” – 122.), vagy a közösségből levezetve, kultúra és szokások terén („a férfiaknak még kevésbé szabad könnyezniük, különösen nyilvánosan” – 32.) vissza-visszatérően kirajzolódik. Jóval tovább bővül azonban a kör, és az olyan, egyértelműen negatív vonatkozású korlátozási formától, mint amilyen egy politikai diktatúra, egészen az olyan természetesen jónak ítélt állapotig, mint az anyaság, sok minden megtalálható itt.
„Az anyák soha nem egészen szabadok.” (33.)
A Ceaușescu hatalma idején megélt gyerekkor már ízelítőt adott a kötet elbeszélője számára abból, hogy a szabad véleménynyilvánítás, a gondtalan hétköznapi élet – időtől, helytől, történelemtől függően – nem feltétlenül az emberi élet természetes velejárója. Szép párhuzam mélyíti tovább a tapasztalatot: Marjane Satrapi hazáját, Iránt hátrahagyó – ha úgy tetszik – menekülése a Határ elbeszélőjének saját idegenségét helyezi nagyobb távlatba, reflektálva ezzel a múlt század romániai diktatúráján túl a jelen problémáira is. A román–magyar határ átlépésével azonban (még ha egy addig adott rendszer már nem is gátolja a szabadság megélését) szembesülésre vár egy másik megkerülhetetlen rendszer, a maga szabályaival, retorzióival. Így maga az élet, az olyan természetes stációival, mint a kamaszkor, szerelem, szülővé válás, vagy az öregség, sőt maga a halál, mind határvonalként jelenítődik meg, melyek éppen aktuálisan keretet is adnak az egyén létezésének a maguk sajátosságaival, elvárásaival.
Az életbe írt határok további falakat is létrehoznak.
A nyelv mintha a gondolatnak is határt szabna („Megértés árnyéka: szó.” – 137.), a dolgok kifejezhetetlensége pedig új megvilágításba helyezi a nyelvet, mely így veszít jelentésességéből, következésképp pedig pusztán énekként, játékként válhat megfoghatóvá. Így bukkan felszínre hosszas „tor, kóbor por, forró bor” (137.) típusú szójátékfolyamok után egy – költő/író tollából aztán végképp – igen súlyos kijelentés: „Ének a nyelv, nem logika” (137.). Ilyen kontextusban akár a fent említett formaiságot ért kritika is érvényét veszíthetné, azonban míg az itt említett fejezetben (A nyelv eszközei) indokoltnak tekinthető a rímek, szójátékok, alliterációk stb. halmozása prózai szövegen belül, a legtöbb kevert stílusú szöveg ezt már kevésbé bírja el – főként annak viszonylatában, hogy számos írás a klasszikus novella műfaji hagyományait követve építkezik.
A nyelv mellett a nemiség is a kötet határértelmezésének fókuszába kerül, a könyv egyik fő vázát a nőiség megtapasztalhatóságának kérdése jelenti.
A nőiség sokkal inkább határ itt, mint a kiteljesedés lehetősége; a nemiség már önmagában kettéhasítja a teljesség megélhetőségét, bármely nemhez tartozni egyet jelent a másik nem sajátosságainak, titkainak örök megismerhetetlenségével. Kapunk azonban néhány kibúvót, egyesülési lehetőséget, ilyen például a csók aktusa: „Csak a csók, csak a nyelvek értelmet nem ismerő összeolvadása, csak ez nemtelen.” (124.) A nyelveknek ez az érzéki játéka átvitt értelemben is felszabadító: „Aki csókkal győzi le Bábelt, ellenáll a halálnak.” (124.) A szerelem érzése pedig már nemcsak nemeken, de népeken átívelve is összetartó erejű; nemcsak a sokat emlegetett József Attila ír a szerelemről, de olyan perzsa költők is, mint Háfiz vagy Omar Khajjám.
A számos különböző kultúra felvonultatása a második fejezetben így egyszerre hívja fel a figyelmet a világ sokféleségére, azonban épp a közös, népektől független emberi tapasztalatok azok, amelyek hidakat képeznek a világ heterogenitásában. Nem lehet véletlen ilyen kontextusban az európai ember számára néhány egzotikusként számon tartott város leírásának beemelése: Kairó vagy Delhi bemutatása ugyan összetéveszthetetlen egy számunkra kulturális értelemben ismerősebb városéval, a különbözőség mellett mégis valamiféle állandósság lengi körül ezeket a szövegeket.
Szinkrónia és diakrónia itt egymást kiegészítve létezik.
Az egyidejűségben is megtalálni az állandót, a közöset – még ha tíz ország határát kell is hozzá átlépnünk –, úgy a történetiségben az állandó változás ellenére a dolgok esszenciája mintha érintetlen maradna: „Marad a nehéz Nílus, a lomha, mocskos folyó, a rongyos és reménytelen utcagyerekek szemtelenül vidám vigyora”; „marad a fáradt, rossz taligák nyikorgása, maradnak az anyagok, a brokát és a selyem” (65.).
Az időkön és tereken átívelő, határok nélküli állandósság már a szabadság lehetőségét hordozza.
Ez a hétköznapokban jobb híján egy biciklivel vagy hajókázással is megélhető, csakúgy, mint életvitel szintjén – lásd Jutka nagynéni nagyvilági életstílusát. A rokonság ugyanakkor súlyos kötöttség is: ha ez nem is a Márai-féle mértékben kap hangsúlyt a kötetben, de a tudós felmenők, a nagynéni életszemlélete, vagy az öccsel átélt, utólag megrázó gyerekkori élmény („öcsémmel nem törődve karoltuk át egymást a padon a szerelmemmel” – 169.) mind olyan megkerülhetetlen foltjai az életnek, melyek sorsunkat, létszemléletünket is meghatározzák. Legjelentősebb mindezek közül a kötet végén helyet kapó hosszabb elmélkedés a nagynéni haláláról, a halálról mint a határok legnagyobbikáról, amelyen áthaladva konkrét értelmű, hétköznapi határ átlépésével ellentétben megjósolhatatlan helyre jutunk. Bár az elmúlás épp ebből kifolyólag válhat a legvégtelenebb szabadság eszközévé is, hiszen ez az utolsó határ az életben, amelyen át kell haladni ahhoz, hogy lezáruljon a földi életút. „Erős a szeretet, mint a halál” – olvashatjuk, és bár szokatlan a párhuzam, érzékletesen adja tudtunkra, hogy ebben a hasonlatban, a világi lét kötöttségei áthidalásának képében azon két eszköz fonódik össze, melyek a legnagyobb szabadságot kínálhatják.
Megdöbbentő ugyanakkor az elbeszélő számára, hogy jelentéktelennek tűnő tárgyak hogyan foglalhatják keretek közé az emberi élet határtalanságát.
Az egyik fejezetben egy idős nő hagy hátra egy kazettát a fiának, mely évtizedek tanulságát kívánja összefoglalni: „Hatvan perc. Ennyi marad neked belőlem.” (131.), máshol a nagynénit használati tárgyai, egy csillár vagy operabérletek „őrzik meg” halála után. Analogikusan egy szőnyegmetaforában is sűrűsödhetnek az élettapasztalatok („Nomádok vagyunk mind, szövi ki-ki a maga szőnyegét, emlékekből, könnyekből, nevetésből.” – 85.), így joggal merülhet fel a kérdés a kötet végén az elbeszélő számára:
Mi marad egy ember életéből halála után?
Szabó T. Anna könyvének utolsó sorai kegyes választ kínálnak erre a kérdésre: „Menthetetlenek vagyunk-e vajon? Vagy a tárgyakon és az árnyakon és a vágyakon túl megőrizhető-e valami mégis, valami belőlünk? Nem a csillár: a fény.” (194.)
Szabó T. Anna: Határ, Magvető, Budapest, 2018.
