Bolti tolvajok, társadalomból kivonult veterán, Nyugat-Lengyelországba betelepített özvegy, sikerre vágyó amatőr filmesek, szabályokat áthágó rendőr és az 1913-as Budapesten furcsa nyomozásba kezdő fiatal nő. Színes társaság verődött össze a miskolci CineFest első hétvégéjén. Lássuk a részleteket!
Egy igazi nagyvadat, az európai mozi (saját megfogalmazása szerint) még élő dinoszauruszát nyerte meg a fesztivál zsűrielnöknek. Krzysztof Zanussi a megnyitó ünnepségen egyúttal megkapta Az Európai Mozi Nagykövete-díjat, illetve vasárnap mesterkurzust is tartott az érdeklődőknek. Az angolul (is) kiválóan beszélő lengyel direktor elragadó személyiség: közvetlen, nyitott, érdeklődő, miközben minden megszólalásán érződik az a fajta széles és mély műveltség, melyet mára valóban a kihalás fenyeget. A fellengzősen mesterkurzusnak nevezett beszélgetésen az egyetemi tanárként is dolgozó Zanussi a maga elegáns, ámde lényeglátó stílusában jóval többet beszélt történelemről, filozófiáról, politikáról, kultúráról, mint filmekről.
A lengyel mester 1984-es történelmi filmje, A nyugodt nap éve nyitotta meg a CineFestet. A második világháború befejezése után, Nyugat-Lengyelországban játszódó szerelmi történet egyik hőse Norman, a német hadifogságból szabadult amerikai tiszt, aki első látásra beleszeret Emiliába, akit tíz millió sorstársával együtt a Németországtól visszakapott nyugati területre telepítenek be.
A szépen öregedő, leginkább főhősei lelki rezdüléseire koncentráló alkotás elkerüli a giccsbe fordulás és az unalomba fulladás veszélyeit,
miközben néha kikacsint a melodráma műfaji kereteiből. Nem csak a feltárt tömegsír elfeketedett csontvázain elidőző kamera képe ilyen, hanem számos párbeszéd, mely ma is a természetesség üdeségével hat, illetve az apró dózisokban becsempészett humor és groteszk.
Adott egy maroknyi lelkes seattle-i amatőr filmes, akiknek minden vágyuk bekerülni egy A-listás fesztiválra. Ezek az emberek készítenek egy (szándékoltan?) rendkívül béna, amatőr filmet saját magukról, kételyeikről, ambícióikról. Mindezt pedig nem egy A-listás filmfesztivál versenyprogramjában nézhettük végig (már aki nem hagyta ott a vetítést – szép számmal akadtak ilyen nézők). Többszörösen meta helyzet, de Nicholas Gyeney A legmélyebb pont című filmje mégsem profitál ebből az ígéretes szituációból. Nincs kikacsintás, hogy igen, tudjuk, mennyire Zs-kategóriás filmet csinálunk, hanem fapofával végigtolják a majd’ két órát, miközben a néző nem tudja, hogy az igénytelen operatőri munka, a végtelenül rossz és émelyítően hosszúra hagyott, közhelyeket puffogtató dialógusok, vagy a saját magukat is hiteltelenül játszó alkotók miatt kapjon hamarabb agyérgörcsöt. Ám létezik olyan olvasata is a fesztivál közönsége körében igen sokat emlegetett filmnek, mely szerint B-filmes konvenciók szerint prezentálják egy dilettáns alkotói gárda, különösen a rendező (akit a rendező alakít) művészdrámáját.
Sokkal egyértelműbben B-filmes panelekből építkezik Gyeney Béta teszt című filmje, melyet A legmélyebb pont örökkévalóságnak tűnő vetítését követően láthatott a CineFest közönsége péntek éjjel. A két film szorosan kapcsolódik egymáshoz: A legmélyebb pont (meta)történetében fontos szerepet játszik a Béta teszt elkészülte és fogadtatása.
Gyeney és lelkes stábja ebben a filmben az alacsony költségvetés ellenére is stílusos látványvilágot hozott össze,
miközben az egyszerre a Black Mirrort, az eXistenZ-t és a Gamert megidéző történet a ’90-es évek akciófilmjei felé történő főhajtást szolgálja. Max, a lakását évek óta el nem hagyó főhős játékokat tesztel egy megavállalat számára, azonban a B-kategóriás, mellékállásban Ray Liotta imitátorként dolgozó gátlástalan vezérigazgató összerúgja a port a C-kategóriás Lorenzo Lamas-hasonmás üzlettárssal, így utóbbi egy bőrbe ültetett chipnek köszönhetően a Max által tesztelt játék főhősévé válik. Miközben Max azt hiszi, hogy épp játszik, valójában a bukott üzletembert irányítja bankrablások, iskolai lövöldözések és autós üldözések során. Ebből az alaphelyzetből aztán számtalan one-liner, néhány frappáns utalás és intertext (pl. Terminator), valamint egy extrémhosszú beállításban megkomponált akciójelenet kerekedik ki. Annak ellenére, hogy a Béta teszt egy vérbeli guilty pleasure-mozi, azért hozzáadott értéket is tartalmaz: a készítők rátapintanak a virtuális valóság veszélyeire és darabokra cincálják a videojáték-narratívát, szépen karikírozva például a belső nézetes akciójátékok sokszor idétlen és művi dialógusait. Szinte hihetetlen, hogy mindezt ugyanaz a csapat hozta össze, akik néhány órával azelőtt A legmélyebb pontra juttatták a fesztivál közönségét.
Más módon tette próbára a közönséget a rövidnadrágban és mezítláb színpadra lépő cseh Aurel Klimt sci-fi musical bábanimációja.
A Lajka, ha az egyedi műfaji besorolásból nem lenne egyértelmű, a felnőtt közönséget célozza. Felhőtlen szórakozást nem várhatunk a filmtől, ugyanis ember szereplői torz arcú és lelkű lények, akik önös érdekeiktől hajtva megkeserítik és veszélybe sodorják az állatok életét. A kísérleti céllal űrbe (és a biztos halálba) juttatok állatok egy távoli bolygón boldog társadalmat hoznak létre, ám az orosz, majd az amerikai űrhajós megjelenése gyorsan megszűnteti a kezdeti idillt. Az egyedi bábanimáció, hiába az egyik, a szaporodásról szóló fergeteges musicalbetét, többekből értetlenséget és nemtetszést váltott ki. A swifti embergyűlölet sosem fog hangos közönségsikert hozni.
Hogy lesz-e akkora siker a közönség körében a Napszállta, mint Nemes Jeles László előző filmje, a Saul fia, még nem tudni,
de Miskolcon az érdeklődés hatalmas volt a Velencéből díjjal távozó alkotás hazai premiervetítésein. A rendező többször utalt rá, hogy az első világháború kitörése előtti évben játszódó történetet úgy akarja vászonra vinni, hogy nem enged a kosztümös filmek képeslap-romantikájának, hazugnak érezné ezek látványfetisizmusát. A Saul fiából ismert váll fölül vett képek, a rengeteg közeli Leiter Írisz arcáról, tarkójáról, szóval ez a fajta képi önkorlátozás épp ezt a célt szolgálja. Ám amíg az Oscar-díjas első filmjében ez telitalálatnak bizonyult a koncentrációs tábor fogságában élő, a külvilágot szinte teljesen kizáró, magába zárkózó Saul esetében, most a korabeli Pestet keresztül-kasul bejáró, a felszín alatt rejlő titkokat és igazságokat elszántan kutató árva lány történetében inkább fárasztó modorossággá válik. Ráadásul egy absztraktabb helyzetet (az önmagát ünneplő, ám fenséges és birodalmi kulisszái mögött szinte teljesen szétrohadt, erkölcsileg elzüllött a monarchia, melynek elkerülhetetlen szétesésén komoly erők dolgoznak a mélyben) egy információhiányos, zaklatott és talán túl hosszúra nyúló egyszemélyes nyomozás által nem sikerült jól megfogni. Nem professzionális színész főszereplője, Jakab Juli sajnos nem rendelkezik azzal a kisugárzással és erős jelenléttel, mint Röhrig Géza. Nagyszabású, sokat vállaló film a Napszállta, nagyszabású kudarc lett belőle.
Bejött viszont az önkorlátozás Gustav Möllernek, ugyanis A bűnös című filmje végig egy helyen, a rendőrségi segélyhívó irodájában játszódik. A számos fesztivál közönségdíját joggal elnyerő alkotás igazi one man-show, melyben a szinte végig telefonáló főhősre hárul a legnagyobb feladat, de Jakob Cedergren kiválóan teljesít Asger Holm rendőrtiszt szerepében (ahogy Tom Hardy is remekelt a sokban hasonló Locke-ban).
A briliáns forgatókönyvnek hála okosan adagolódik a feszültség, a fordulatok is jókor és kellően váratlanul következnek be.
Fokozatosan rajzolódik ki az irodába „száműzött” problémás járőr profilja, aki mintha korábbi botlását igyekezne kijavítani a hozzá befutó segélyhívás egyre több szabályt megszegő görcsös megoldási vágyával. Külön dicséret illeti a csak hangjukat adó színészeket és a hangmérnökök remek munkáját.
Debra Granik a Jennifer Lawrence-t Hollywood élvonalába katapultáló A hallgatás törvénye után nyolc évvel készített új mozifilmet, melynek hősei ugyanannak az elfeledett, vidéki Amerikának a lakói, mint korábbi művének. Will (Ben Foster) poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedő háborús veterán, aki 14-15 éves lányával egy Portland közeli erdőben él. A gyógyszereit nem szedő volt katona gondos apja Tomnak, de tudatosan kivonult a társadalomból, elidegenedett és bizalmatlan a többi emberrel szemben. Az ebbe a helyzetbe szocializálódott lány (az ihletetten játszó Thomasin McKenzie lehet a rendezőnő következő felfedezettje) lassú érési folyamatát kísérhetjük figyelemmel a hétköznapi eseményeket bemutató jeleneteken keresztül. A csikóhal és a méhek metaforái által kísért, néha túl lassan csordogáló, ám érzékeny és szép Ne hagyj nyomot! kettős portréja: a betegsége által kényszerpályára állt férfi gyötrődése, illetve az állandó otthonra vágyó, a környező világ felé bizalommal forduló kamasz fokozatosan fellazuló apa-gyerek viszonyán keresztül általánosabb el- és leválástörténetként is működik.
Szintén kívül áll a társadalmi normákon és szabályokon az idei Arany Pálma-győztes japán Bolti tolvajok furcsa családja.
A történet kezdetén a nem épp tisztes szegénységben élő família egy ötéves kislányt ragad el/ment meg zűrös szüleitől, majd szép lassan saját gyerekükké fogadják. A semmirekellő apa iskola helyett bolti lopásra tanítja fiát, a feleséget kiteszik állásából, a nagyi mások jóindulatával él vissza, míg a családanya csinos húga a saját testéből él, valahogy mégis egyben vannak, boldognak tűnnek. Apránként, de megkedveljük ezeket az antihősöket, akik a saját törvényeik szerint élnek zsúfolt, szűkös, lomos otthonukban. Mintha a Virágvölgy eljátszott családja hosszú évekig működőképesnek bizonyult volna, hogy utána mégis bekövetkezzen az elkerülhetetlen kijózanodás, ami jót és rosszat egyaránt hoz szereplőinknek.
15. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2018. szeptember 14-23.
A Béta tesztről szóló bekezdést Varga Ákos írta.
