Nem igazán követem a sporteseményeket, kulturális-társadalmi jelenségként azonban kifejezetten érdekelni tud az, hogy egyes sportágak és egyes sportolók miként viszik színre az emberi testet. Az izomzat adott sportághoz igazodó kidolgozottsága, a nemi jellegek sajátos túlhangsúlyozása vagy éppen háttérbe szorítása, a frizura, a tetoválások és a sportruházat sajátosságai speciális reprezentációi a kortárs kultúrának. Nemrég jelent meg egy hír, miszerint Serena Williamsnek megtiltották, hogy a jövő évi French Openen az idei nyertes nyitómeccsén viselt fekete testhezálló ruhát vegye fel, amely egy fekete rövid ujjú felsőből, egy hosszú fekete nadrágból és egy piros övből áll. A ruházatot gyártó Nike egy Twitter-posztban reagált a retorzióra: „Kiveheted a szuperhőst a ruhájából, de nem veheted el a szuperképességeit.”
A tenisz kiemelten az a sportág, amelynek szigorúan szabályozott öltözködési előírásai vannak, bajnokságonként némiképpen eltérő határokkal, ám érdekes módon az alsóneműt villantó miniszoknya belefér konzervativizmusába, a fekete testhez tapadó ruha viszont már nem: ez az álszentség megint csak elgondolkodtató. Pedig Serena Williams teniszruházata is a biológiai testet szabályozza, elfedi, kiemeli kontúrjait és színre viszi a dicsőséges, erőt és nyugalmat sugárzó kulturális testet, ugyanakkor érzékiesít is a testtel való szoros érintkezésével. A ruha takarásai, az izomzat kiemelése az esendőség helyébe a szoborszerűen idealizált látványt helyezi. A test képpé válik a reprezentáció értelmében, és adott kulturális helyzetben az embert mint olyat, szabályait, értékrendjét, sőt, akár félelmeit ábrázolja.
A római antikvitásban és a reneszánsz szobrászatban a márványból megalkotott emberi test ruhátlan ábrázolása természetesen az idealizálást szolgálta, s míg a hétköznapi élethelyzetekben a meztelenséghez ma sokszor a szégyenkezés különböző aspektusai tartoznak, addig az akt a régiségben az ember mint olyan dicsőségét, teremtésének tökéletességét hivatott megjeleníteni. A szobrászatban ehhez rendszerint a simaság, az anatómiai kidolgozottsága, illetve a márvány hidegségének és keménységének kvázi eltűnése járul. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy ez az eltűnés csak viszonylagos, amennyiben mintha megfeledkeznénk az anyag robosztusságáról és a megmunkálás fáradalmairól, kezünkkel azonban érezzük a felület simaságát és keménységét (bizarr pavlovi reflex: a szobor nézőjének tenyere a szobor közelében bizseregni kezd). A test kontúrjait a drapéria emeli ki, amely egyfajta kulturális jelölőként is értelmezhető a szobor terében.
A test simasága azt is jelenti, hogy testszőrzet nincs megjelenítve – kivételt képez Pán, s így válik a szőrzet és a szőrzet hiánya a természet és a kultúra, a fékezetlen és a megszelídített vágy stb. jelölőjévé. A hajzat és az arcszőrzet kidolgozása persze kiemelten fontos, hiszen azok viselési módja ugyancsak kulturális jelentéseket hordoz. Tullio Lombardo pontosan adaptálja az emberábrázolás efféle hagyományát a Páduai Szent Antal csodatételét ábrázoló márvány domborművén. A szoborcsoport középpontjában a hátrahanyatló, Leonardo nevű fiatalember látható, akit az imádkozó alakok, illetve a csodatévő szent támogat, első benyomásunk alapján megjeleníthetné akár Krisztus levételét a keresztről és a siratás jelenetét is. Egyedül a fiatalember teste fedetlen, csupán ágyékát takarja egy keskeny lepel, a többi alak testét drapéria fedi, bár mindegyiken átsejlik a test anatómiai struktúrája.
Mielőtt visszatérnénk Leonardo sima testéhez, érdemes röviden felidézni a csodatételt, amely egyáltalán nem mentes a megidézett Krisztus-témában jelenlévő szenvedéstől és feltámadástól. Miután Leonardo meggyónja Szent Antalnak, hogy belerúgott saját édesanyjába (!), a pap azzal feddi meg, hogy az a láb, amely anyába vagy apába rúgott, megérdemelné, hogy levágják (!). A lelkiismeret-furdalástól szenvedő férfi hazamegy és levágja a lábát (!). Cselekedetének híre hamar elterjed a városban, Szent Antalhoz is eljut, aki a férfi házába siet, imádkozik érte, majd visszahelyezi a levágott lábat a testre, és megjelöli a férfit a kereszt jelével. A történetben a test fájdalma, amely nyilvánvalóan a bűnösség kifejezője, alig elviselhető az olvasó számára, a dombormű azonban a szenvedésnek értelmet adva a krisztusi passióra és a csodatételre helyezi a hangsúlyt.
Alig észrevehető, hogy Leonardo bal hónalja, ahol az őt támogató férfi megtartja, szőrös. Meghökkentő ez a részlet, a testnek úgymond ez a valóságossága, mindössze néhány négyzetcentiméter, ami szembemegy az idealizálás gyakorlatával és a testet – ebben a rejtett részletében – esendőségében, sőt, állatiasságában mutatja meg. A hónaljszőr meglehetősen felforgató részlete elbizonytalanítja azt, amit a szoborként ábrázolt emberről tudunk, az idealizálásban túl közel hozza a valóságost, de úgy, hogy a szőrszálak nem kidomborodnak, hanem belevésődnek a sima felületbe, a fájdalomtörténeteket (Krisztusét és Leonardóét) pedig jóformán csak a néző kulturális emlékezetében bízva jeleníti meg. Az idealizálás, a csodatétel és a hónaljszőr az emberi élet különböző aspektusait villantja fel: a művészi ábrázolásban megképződő önmegértés lehetőségét, a hit megváltóerejét és a fizikai test romlandóságát, ezek harmóniája ma már legalábbis kérdéses.
A test időnként ellenáll a kultúra által hozzárendelt, sőt, ráruházott jelentéseknek, pontosabban érzékisége, anyagi létezése okán megzavarja a legtöbbször őt uralni tudó eszményeket. A Nike-nak még több mint fél éve van Serena Williams felöltöztetésére, izgalommal várom az idealizálás újabb invencióját.
Borítófotó: Nike
