A Műfordítók Egyesülete minden hónap második péntekén birtokba veszi a Magvető Cafét és változatos témájú beszélgetéseket szervez többek között a gyermekirodalom, a versek, a krimik témaköreit érintve, melyeket a műfordító szemüvegén keresztül vizsgálnak.
Képletesen szólva: még a könyvespolcokról is lógtak az érdeklődők 2018. szeptember 14-én.
Többen az utcán állva, a kávézó nyitott ablakain keresztül hallgatták a meghívottak beszélgetését. Nem is csoda, hiszen két igazi „nagyágyú”, Nádasdy Ádám műfordító, költő, valamint Kálmán László nyelvész – mindketten az ELTE oktatói – beszélgettek a műfordításról, elsősorban a műfordító és a nyelvész szemszögéből, de a műfordítás folyamatának más szereplői is előkerültek a beszélgetésükben.
Jól összeszokott párosról van szó, évek óta vezetnek közös nyelvészeti műsort.
Jelenleg Szószátyár címmel futnak rövid beszélgetéseik a Klubrádióban, régebben pedig a Bartók Rádió sugározta a műsorukat. Ez utóbbinak 1992 és 1997 között összegyűjtött anyagaiból jelent meg közös könyvük Hajnali hárompercesek címmel, még 1999-ben.
Az egymás közötti különbséget a beszélgetés elején úgy határozták meg, hogy Nádasdy Ádám gyakorlati, míg Kálmán László elméleti nyelvész.
A program kezdetén Tax Ágnes, a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagjának köszöntője után Nádasdy Ádám azt a négyszöget vázolta fel, melybe a műfordító óhatatlanul is belekerül, és amelynek sarokpontjait a szerző, a fordító, a szerkesztő és a korrektor alkotják, és amelyben nem mindig könnyű az eligazodás. A műfordító a szerző által megírt kész anyaggal találkozik, amely nyelvészetileg adott, valamilyen, lehet akár átlagos is.
De mit tegyen a fordító, ha a szöveg, amellyel szembe találja magát, nyelvileg nem helyes?
Kálmán László szerint a különböző nyelvek eltérő rétegekkel rendelkeznek. A magyarban csak tájnyelvi változatok vannak, de például az angolban sok az úgynevezett szociolektus, melyeket a társadalom különböző rétegei használnak. Akár ugyanaz az ember is képes lehet több, különböző szociolektusban beszélni. Ezeket rendkívül nehéz magyarul visszaadni. Ezeken belül pedig léteznek a további különböző, regiszternek nevezett rétegek, amelyek között lehetséges a váltás beszéd közben. A Nádasdy Ádám által hozott példa szerint: „Been at home?” – ez egy társalgási regiszter, csak így lehet magyarra átültetni: „Voltál otthon?” Nádasdy szerint próbálkozhat a fordító különböző variációkkal, például: „Vótál otthon?” De ez nem jó, mert így egy tájnyelvi változat lesz belőle. Ha így fordítjuk: „Otthon? Voltál?” Szintén nem a megfelelő, mert ad egy olyan extra tartalmat, ami az eredetiben nem volt benne.
Rengeteg választási lehetőséget kell végigpörgetnie a fordítónak a fejében, amíg rátalál az igazán jó megoldásra.
Jellemző problémaként vetették fel a beszélgetők a megengedő is szerkezeteknek a kérdését. Logikai mondatokban lelhetőek fel ezek leginkább, példaként a Varázsfuvola nevezetes mondatát hozták: „Vagy bánná azt a kánya, ha asszony vóna is.” Nagyon kellett figyelnie régebben a fordítónak, hogy ez a bizonyos is szó szigorúan a mondat végére kerüljön. A korrektorok ugyanis kivétel nélkül belenyúlnak a szövegbe, amennyiben a fordító megpróbálja az is-t kicsit előrébb hozni. Ez a kérdés a szerkesztőkkel-korrektorokkal folytatott viták gazdag táptalaját adja. A tapasztalatok alapján a szerkesztő és a korrektor is megbékíthető, ha a szerző illetve a fordító ragaszkodik álláspontjához, de ez bizony egy heroikus küzdelem!
Egyetértettek abban, hogy a nyelvhelyesség normái viszonylagosak, és nem szabad hagyni a szerzőt standardizálni. Ennek kivédése pedig a fordító kötelessége.
Kálmán László kifejtette, hogy egy régi norma szerint kerül az is a teljes igealak végére, de mára ez a szigorú előírás már felbomlóban van, és ez főként a tájnyelvi hatásoknak köszönhető. Nádasdy Ádám arra mutatott rá, hogy az is egyértelműen közelebb kerül a fókuszhoz. Felvetette ugyanakkor az -e kérdőszó helyzetét, szerinte ugyanis ez stigmatizálva van.
A beszélgetők kitértek az idegen nyelvek magyarra gyakorolt hatására, és foglalkoztak a purizmus kérdéskörével is, mely a XIX. század stílustisztaságra törekvő módszere volt.
Nádasdy Ádám elmondta, hogy a német nyelv hosszú évszázadokon keresztül hatott a magyarra, ennek nyomait ma is felfedezhetjük, leginkább a tükörfordításokban és a germanizmusokban. Példaként hozta az „Ahogyan Móricka elképzeli” fordulatot, melyet szintén a németből vettünk át, bár sokszor sajátosan magyarnak gondoljuk. A purizmus minden újítást, minden külföldi hatást ki akart védeni, de hazafias töltete volt, a külső hatás elleni gyűlölet vezette az irányzat képviselőit. Nádasdy szerint érdemes foglalkozni azzal, hogy érdekes módon a latin hatások nem szúrták a szemét senkinek. A bibliafordítások, a hivatalok nyelve, a tudomány nyelve a latin volt egészen a XIX. század közepéig. A purizmus ezért kifejezetten németellenes felindulásnak nevezhető.
Kálmán László a magyar nyelvre egyre jellemzőbb angolellenességgel kapcsolatosan úgy fogalmazott, hogy Anglia földrajzilag is távolabb van, nem voltak felénk irányuló hatalmi szándékok sem, így az e mögött meghúzódó mechanizmus egészen más, mint a németellenesség esetében.
Az angol nyelv nagy hatással van a magyarra, akárcsak az összes többi európai nyelvre, és ez sokaknak nem tetszik.
Jellemző példaként hozták a kérdő mondatainkban egyre inkább megjelenő „miért nem” fordulatot: „Miért nem jön be? Miért nem ül le?” De felhívták a figyelmet arra, hogy amikor az angol felteszi ezt a kérdést: „Why don’t you sit down?”, akkor igazából azt akarja mondani, hogy: „Üljön le!” A fiatal generációk számára ma már teljesen természetes a „miért nem” fordulat használata. Ezzel kapcsolatosan rámutattak, hogy a műfordítónak éreznie kell azt, hogy mikor használhat már teljesen természetes módon magyarként egy kifejezést, az mikor épül be annyira a nyelvbe, hogy nyugodtan alkalmazható. Jellemző példa erre a „nem igazán”, amelyről az idősebb generációk tudják, hogy az angol „not really”-ből vettük át, a fiataloknak azonban ez egy természetes magyar kifejezés.
Érdekességképpen az is elhangzott, hogy nagyon elterjedt mostanában a különböző kifejezések esetében az angolgyanú.
Ilyen az „evidens” szó, amelyre már sokszor megpróbálták ráfogni, hogy anglicizmus. Azonban ha alaposan vizsgálódunk, akkor azt találjuk, hogy ez egy latin eredetű szó, és a magyarban oly régen használatos, hogy már Berzsenyinél is fellelhető. A trampli, a sváda szavakat is sokan kritizálják, és a kiiktatásukat követelik, pedig a műfordítók számára ezek nagyon jók és hasznosak lehetnek.
Kálmán László beemelte a beszélgetésbe, hogy sokszor félreérthetően kerülnek át a magyarba az angol kifejezések.
Ilyen például a „care for somebody”, amely a törődni valakivel értelmében még nem elterjedt, a nyelvészek ezt még nem ismerik el. Jellemző ilyen példa a „What a shame!”, „It’s a shame!” mondatok, amelyek „Jaj, de kár!”-, „Milyen kár!”-ként fordítandóak helyesen, és nem kerülhet képbe a szégyen szó, mert nem ezt jelenti.
Anomáliákat okozhat, ha egy fordítói tévedés belekerül a műbe, és az utána tovább él, önálló életre kel.
Ilyenek például Mózes szarvai. Gondoljunk csak Michelangelo szobrára, ott is szarvakkal ábrázolják. A Vulgata fordítása szerint Mózes lejött a hegyről, és az arcán (a fején) szarvakat viselt. A Szent István Társulat fordítása szerint azonban arcának bőre ragyogott. Itt az történt, hogy egy olyan héber szó szerepelt a szövegben, amely egyúttal szarvat és bőrt is jelent. A héber hagyomány szerint a szarv az erő, a hatalom jelképe, ez passzolt a mózesi történethez, egyáltalán nem volt zavaró a szövegben. Ma azonban már a bőrként való fordítás a használatos.
A beszélgetők szerint a szent szövegek fordításánál külön nehézséget okoz az, hogy nem csupán nyelvi, hanem vallási kérdésekről is szó van.
Ezzel Spinoza is szembesült, amikor a Teremtés könyvének azon sorával foglalkozott, miszerint: „Az Úr lelke lebegett a vizek felett.” Filológiai alapossággal bizonyította be, hogy a „rúah” szó nemcsak szellemet, lelket, de szelet is jelent. Spinoza szerint ez a mondat tehát mindössze annyit tesz, hogy óriási szél fújt éppen. Ez is mutatja, hogy rendkívül fontos a műfordító szempontjából az, hogy megvan-e az olvasóban az asszociáció képessége, vagy szinte szó szerinti fordításra van szüksége ahhoz, hogy megértse a szöveget.
Előfordul az is, hogy egy darab címének a fordítása kelt visszásságokat.
A Csehov-féle Cseresznyéskert eredeti címe Meggyeskert, a gyümölcs neve úgy változott meg, hogy németből fordították magyarra, ahol nincs különbség a cseresznye és a meggy között. El Kazovszkij festőművészt idézték fel, aki egyszer azt mondta ezzel kapcsolatosan, hogy a cseresznyét nem is lehet úgy befőzni, ahogyan az a darabban elhangzik. Abban maradtak a beszélgetők, hogy a Cseresznyéskert egyszerűen jobban hangzik, míg a Meggyeskert a magyar fül számára meglehetősen szokatlan.
A programsorozat játékosságát mutatja, hogy az esemény végén Shakespeare 75. szonettjének Várady Szabolcs-féle, remixnek elnevezett fordításával foglalkoztak a nézőkkel közösen, mely nagyon mai, szinte szlenges magyarra ültette át a klasszikusnak számító verset.
A beszélgetések végén könyvsorsolásra is sor kerül minden alkalommal.
Így történt ez ezen az alkalmon is, a szervezők által feltett kérdésre helyesen válaszoló résztvevő Nádasdy Ádám Rómeó és Júlia- és a Szentivánéji álom-fordításait vihette haza.
A Fordítsunk! címmel szervezett beszélgetésekre mindenkinek érdemes ellátogatni, aki szeretne megismerkedni a műfordítás kulisszatitkaival, és kiváló vezetőkkel kalandozni a kívülállóknak meglehetősen ismeretlen, ám annál izgalmasabb terepen.
„Fordítsunk!” – A nyelvész és a műfordító, Magvető Café, Budapest, 2018. szeptember 14.
A fotókat a szerző készítette.
