Tripptychon
A ventilátor pörgésének ritmusára tekergettem a Facebook-falamat, amikor felugrott az értesítő. Vadul izzadtam, fáradt voltam és nyűgös, vagyis kellően befolyásolható, az a meghívó meg, mint valami fehér nyúl, csábított, hogy kövessem. Az agyam még javában mérlegelt, a kezem viszont gyorsabbnak bizonyult.
Utána olvastam el, miről is van szó, de így se lettem sokkal okosabb: illegál raveület, a 80-as évek szintigőzös elektropopjának találkozása a happy hardcore-ral. Dress code: baby bird – írták a Facebook-eseménynél, és három felkiáltójellel figyelmeztettek, hogy mielőbb attendingeljen, aki jót akar, éjfél után törlik az eventet. Egy rég nem látott barátom küldte, évekkel korábban Berlinbe költözött a csajával, gyerekük is született, de kiderült, hogy nem az övé, vagy valami ilyesmi. Nem csoda, hogy bulizni akart. Az már inkább, hogy éppen ott.
Tizenegyre értem a helyre. Azt írták, érkezzünk időben, én meg ha szórakozásról volt szó, nem ismertem tréfát. Csupa furcsa szerzet gyülekezett a városszéli ipartelep bejáratánál, amit egy rozsdás konténer jelölt ki. Sokan magassarkúban vágtak át a síneken, hogy aztán kisebb csoportokba verődve cigizés és alapozás közben várják be a többieket. Kicsit olyan volt, mintha a berlini klubok hangulatát mixelték volna egy karnevállal.
A regisztrációnál spicces hostesslányok húzták ki a nevemet egy terjedelmes listáról, a csacsogásukba szisszenő és roppanó sörösdobozok alapzaja vegyült. Az egyiküktől megkérdeztem, hogy a Nagy Robi fel van-e írva, mire ő, hogy szerintem hány Nagy Robi van.
– Hány? – kérdeztem vissza, erre megnézte, hogy egy se. Ezen már meg se lepődtem. A belépőt addigra kifizettem, hazamenni nem akartam, az égig érő lézernyalábok hívogattak, mint skandináv bogarat az északi fény. Robinak még induláskor írtam, de nem válaszolt. Lehet, csak meghívott, hogy képviseljem, amíg ő művészkommunát alapít a világ másik végén. Belőle ezt is simán kinéztem.
Miután kaptam egy pecsétet a csuklómra, a feltört betonon kellett végigbukdácsolnom, hogy eljussak a buli főépületéhez. Hasznos fény persze nulla, nehogy odavonzza az illetékteleneket. Omlásveszély – jelezte a basszus ütemére hulló vakolat, én viszont becsekkoláskor a jegyváltással együtt a felelősségi nyilatkozatot is elfogadtam. Megmásztam hát a lépcső helyén álló törmelékhalmot, és beléptem a kibelezett szentélybe.
Odabent tényleg nem maradt semmi az eredeti berendezésből: lecsupaszított falak, felmart padló, épp csak az ablakkeretet hagyták meg mutatóba, hogy utána az egészet kékeszöld izzósorokkal meg lampionokkal dekorálhassák ki. A neonfélhomályból világító szempárok bukkantak elő. Csodálkozni se maradt időm, olyan gyorsan elnyelt a forgatag: a levegő nehéz volt és fülledt, a koktélok erősebbek a kelleténél. Amit lehetett, eltúloztak – mozgást, zenét, hangerőt –, de főleg az öltözködést, különféle szárnyas ruhaköltemények licitáltak egymásra. Szertelen volt az egész, mintha egy jelmezes animebuliba csöppentem volna, csakhogy itt az extravagáns outfit szinte otthonosnak tűnt.
Próbáltam, kideríteni, hova kerültem, de akiket megkérdeztem, annyit ismételgettek, hogy jó helyre, vagy felkiáltottak, hogy rééévület! A vécéajtóra meg a padlóra stencilezett RR betűket ez legfeljebb félig magyarázta.
– Hajnalig tartó bulisziget, zárvány az éjszakában – felelte a pultos, mikor őt is betaláltam, aztán megkérdezte, mivel kérem az italomat: jéggel vagy mással. – Mással – feleltem, erre belelökött egy pirulát. Tiltakozni akartam, hogy kösz, én hetero vagyok, de ő szó nélkül fordult is a következőhöz.
Éjfél után pörögtek fel az események, befutott egy sokfős partikülönítmény, mintha egyszerre kapcsolták volna le a belvárosban a Hajót, a Tetőt és az egész Akácfa utcát, a tánctér megtelt emberekkel. Az egyik társaság közepén megláttam egy ismerős arcot. Sokáig szuggeráltam, mire rájöttem, hogy Robi az. A nevét kiabáltam, de fel se nézett, mikor végre sikerült átverekednem magam a bulizók sorfalán, kiderült miért. Azzal kezdte, hogy ő többé nem Nagy és nem is Robi, hanem Klunkerkranich, vagyis kanalasgém. Amit ki is találhattam volna a tűsarkúban végződő, ezért optikailag gólya-, illetve gémlábszerűen hosszú pálcikalábairól. Nem értettem, de megöleltem, az agyamat akkorra már rég átmosta a varieté, tudatmódosítóra se lett volna szükségem ahhoz, hogy mindent különlegesnek lássak. Mint régen, mikor a suli után nyakunkba vettük a várost, beültünk biliárdozni meg dumálgatni, vagy éjszakai fürdőztünk. Egy tökéletes lökés vagy egy lent tartott cigislukk is elég volt a katarzishoz.
– Összeálltál néhány queer haveroddal, és bumm, ez lett belőle? – kérdeztem izgatottan, miután kiörömködtük magunkat.
– Még arra se volt szükség, egyetlen szikra kellett, de a nagy bumm még hátra van. Körülnéztél már itt? Lényegében nem csináltunk semmit, csak a láncokat vertük le, minden más eredeti. Főleg az emberek – mondta a szárnyait rebegtetve, és hirtelen az egész lénye valahogy angyalszerűvé vált. Akkor jöttem rá, milyen felszabadítóan infantilis ez az egész, a féleurópányi távolság ellenére Robi az én madárlelkemet is kitapogatta. Valamit mégiscsak magára szedhetett odakint a sok furcsa ruhán kívül.
– De mit akarsz vele kezdeni? – erősködtem.
– Én? Semmit a világon. Rátok bízni – mondta olyan vizenyős szemekkel, mintha egy élet munkája érett volna be ott valamelyik felgyorsított technosláger repetitív dallamára. Hiába öntöttek le mindkettőnket ásványvízzel, a pillanat annyira megható volt, hogy még egyszer a nyakába borultam. Miután befejeztük az ölelkezést, végre szemérmetlenül megbámulhattam a félhomályban. A vonásai jó része beleolvadt ugyan a feketeségbe, de így egész más fénytörésben láthattam őt. Mióta nem találkoztunk, nőiesebbé vált, vagy inkább klunkeresebbé: csípő, arc, gesztusok – az idő és az újdonság mindenen nyomot hagyott, a változás pedig jócskán hibahatáron kívül esett. Persze nem ez húzott áthatolhatatlan réteget közénk, hanem a tekintete, amiből hiányzott az a régi csibészség, többé nem törődött az apróságokkal, az abszurd részletekkel, amikről valaha annyit tudtunk beszélgetni. Számára a groteszk lett a normalitás, az átlag, a viszonyítási pont. Ő már rég nagyban gondolkodott és előre tekintett, messzire, túl a táncolók feje fölött.
– Menj, nézz szét! – biztatott, és hiába nem úgy mondta, tudtam, hogy búcsúzik. Még utána akartam szólni, de a kézfogásból addigra kibontakozott, valaki elragadta, én meg, mintha elszakadt volna egy karkötő, a földet fürkésztem, a padlón mozgó világító pontokat – úgy szaladtak szét, akár a nosztalgiából táplálkozó kötelékünk, a helyét benőtte a sok pihetoll.
Visszamentem a pulthoz, kértem egy gin-tonikot, és onnantól egész éjszaka fluoreszkáló mérgeket ittam, hogy a többiekkel együtt világítsak a sötétben, hátha akkor én is éjszakai pillangóvá vagy legalább szentjánosbogárrá változhatok, és nem kell bénán végignéznem, ahogy a madártollakból hártyás szárnyak lesznek körülöttem.
– Csőrözünk? – kérdezte egy Dodóra festett srác, de mielőtt lesmárolhatott volna, a pasija elráncigálta. Ebből se lesz eljegyzés, gondoltam, és a lábam már magától mozgott. Mintha a fényeken is állítottak volna, a cikázás felgyorsult, többé nem lekövette, hanem kiegészítette a zenét, és önálló életre kelt. Aztán megérkezett a stroboszkóp. A váltás fel se tűnt, arra eszméltem, hogy körülöttem mintha vadállatok tépnék egymást; akik meg egyedül voltak, az egész világot tombolták darabokra. Fél- vagy teljesen meztelenül gyöngyözött minden és mindenki, a plafonról is csöpögött az izzadtság. Egy nagy, neonszínű csepp hullott elém, elkaptam a nyelvemmel, de már át is vette valaki, meglódult és az egész termen végiggördült – a tudat és a személyiség felszakadozott, mint odakint az éjszaka.
Másfél trekket bírtam ki, de az lehetett akár másfél óra is, mire kiszédelegtem az udvarra friss levegőt szívni. Ledobált gumik között vezetett az utam, mikor hátramentem pisálni, de még ott, a kukák árnyékában is épp élvezett valaki. Nem csoda, hogy a telepen egykor vágóhíd működött, ment a nagyüzem akkor is rendesen, nem volt megállás.
Az udvaron egy társaság kedélyesen tépett, a hajukból tollak álltak ki – az egyiket kihúztam. Én is becsatlakoztam a körbe, kicsiket szippantottam, nagyokat hallgattam. A többiek percről-percre közvetítették az élményeiket, így ömlött rám a tripjük. Az árnyékok megelevenedtek, már csak egy tábortűz hiányzott.
– Biztos a jó öreg Platón is flesselte az egészet – mondta valaki, erre újabb tárgyak meg lények nőttek ki a földből.
– Égig érő FUCK! – mondtam, majd visszaimbolyogtam a pult vonzáskörzetébe.
Megint a jeget csapkodták. Nagy tömbökben hozták ki, hogy ott fogyasztható méretűre törjék. Néhány darabot szándékosan elöl hagytak, a pultnál táncolók azzal játszadoztak. A zene ütemére adták át egymásnak, néha becsusszant a póló alá vagy a nadrágba, hogy végül az ajkukat színezze lilára. Lekötött ez a régi vágású, dekadens kis mozgásszínház, a pultra támaszkodva elkortyoltam az italomat, közben a vizuálon flesselgettem.
Amíg ott álltam, Krunker – vagyis Robi – végleg eltűnt a szemem elől. A Robi már nem állt a számra, se az agyamra, miután láttam abban a göncben, aminek a megmagyarázhatatlan fenségessége a nevetségességét is felülmúlta. Mielőtt tovább merenghettem volna, mellém lépett valaki, annyi tűnt fel, hogy ugyanolyan ritmusban szedjük a levegőt. Mindkettőnknek fogytán volt.
– Te ki vagy? – kérdeztem.
– Aki beengedett.
– Az biztosan nem te voltál.
– De a hostesseket én intéztem. Ahogy a pultost és a DJ-t is.
– Hogy hívnak?
– Az idebent nem számít – üvöltötte. Vagy suttogta. Már rég nem tudtam különbséget tenni.
– Akkor biztos engem is ismersz.
– Tudom, hogy ide való vagy, annyi elég.
– Azt nem, hogy írok?
– Írsz? Kinek? – kérdezte.
– Magamnak. Meg aki vevő rá.
– Erről is fogsz?
– Ha akarod.
– A kérdés, hogy te mit akarsz.
– Van ismerősöm a Humennél – mondtam.
– Ezt a Humen nem hozná le.
– Hidd el, lehozná. Csak nem venné meg.
– Ezt senki nem venné meg.
Amíg beszélgettünk, egész közel hajolt hozzám, időnként az arcunk is összeért, a vállig érő haja a homlokomra tapadt. A zene ütemére a terem közepére keringőztünk, úgy nézhettünk ki, mintha négy-ötszörösére gyorsított felvételen lassúznánk. A szett elkapott, és többé nem eresztett, a DJ folyamatosan emelte a tétet, hullámokban csapott át fölöttünk a zene, mi meg átadtuk magunkat neki, becsukott szemmel hánykolódtunk, és egyre magasabbról hullottunk alá. Burokban táncolt mindenki, ahogy a füstgép is beindult, látni lehetett az aurájukat. Még mindig ketten voltunk, de valami megváltozott. A periférikus látásom adta le a drótot, majd a többi érzékszervem is észlelte. Már nem azzal táncoltam, aki beengedett. Nem csak azzal. Az egyik pillanatban Robinak, a másikban egy idegennek, a harmadikban harci díszbe öltözött Klunkernek láttam, a negyedik negyedre pedig a saját tükörképemmé változott.
– Te vagy az? – kérdeztem, de a mellkasomig hatoló dübörgés szótagokká forgácsolta a szavaimat, a zene mindent túlüvöltött, hangtalanul mozgott a szám. Meg akartam állítani, de nem találtam a STOP gombot, a képet már nem lehetett kimerevíteni, csak a pupillámat, az viszont mindennél nagyobbra nyílt – ekkor váltott a zene, én pedig ismét egy új világba kerültem, idegen arcokkal és mozdulatokkal körülvéve. Nem maradt erőm ellenállni, hagytam, hadd vezessen ez a fura jelenés, már nem lehetett sok hátra, a dinamika megváltozott, lassan elérkeztünk az utolsó számokhoz. Taps, füst, éles füttyök és egyre ólmosabb mozdulatok keveredtek. Mire felnéztem, a tömeg megritkult, és mintha ránk kapcsolták volna a villanyt, az ablaknyílásokon át beszűrődött a hajnali derengés.
Kifelé a kezembe nyomtak egy kártyát, valami cím volt rajta és egy kapucsengő a jelszóval, középen hatalmas betűkkel kiemelve, hogy AFTER, méghozzá SECRET. Zsebre gyűrtem, miközben a távozókat pásztáztam ismerősök után kutatva. De teljesen egyedül voltam.
*
– Merre lesz a fuvar? – kérdezte odakint a taxis. Kedélyesnek próbált tűnni, de sütött róla, hogy kurvára ideges, egyszerre vagy három pótcselekvéssel kötötte le magát, nem sűrűn járkálhatott vágóhidakra az öreg. Én meg csak álltam, ráérősen tartottam a kocsi ajtaját, mintha az utolsókat szippantanám valamiből, pedig nem volt nálam semmi. A kapuban megjelent egy csapat görkoris lány, és elgurultak a napfelkeltébe. Hosszan integettem utánuk, legszívesebben velük tartottam volna. Végül a realitásérzékem becibált a taxiba.
Ahogy ott hátul fészkelődtem, a zsebem vibrálni kezdett. Azt hittem, csak fantomrezgés, szimpla érzéki csalódás vagy flashback a rövid távú izommemóriámban, de valójában a telefonom riasztott. Azt írta, egy óra múlva be kéne érnem az irodába. Számítottam rá, hogy keveset fogok aludni, arra nem, hogy semennyit. A mobilommal együtt véletlenül az aftermeghívó is a kezembe akadt. Kihajtogattam, úgy olvastam el újra a rikítóan színes szövegeket, köztük a jelszót: Reveláció. Szóval ezt jelentette az a másik R-betű.
Sokáig elnézegettem, forgattam, tapogattam, és egy óvatlan pillanatban meg is fordítottam a kártyát. Jó, hogy itt voltál! – ez állt rajta ismerős kézírással, alatta a szignó: KLUNKERKRANICH, amiből a két R-t széles, iniciálés fodrokkal emelte ki. Remélem, még találkozunk… – hagyta meg utóiratban.
Magam elé bámultam, majd a taxisra, aki a visszapillantóból figyelt, és várta, hogy végre bemondjam az utcát, a házszámot. Egy darabig farkasszemet néztünk. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, de a kezem ismét megelőzött, kinyúlt előre, a taxis orra alá.
– Ezt a címet ismeri?
Borítófotó: Vave Eye Wear
