Kicsi gyíkocskák napoznak a lövészárokban
(1999-2001)
A szobám szinte ugyanúgy találtam, ahogyan itt hagytam. A könyveim, ruháim a helyükön, csak a port törölték le a polcokról. Semmi, de semmi nem változott az elmúlt három hónap alatt. Lehet, még a cigarettacsikket is ott görgeti a szél a buszállomáson, a kocsma előtt, ahová dobtam. Lehet, megkeresem és elteszem emlékbe az Air Canada papírszalvétája és a technika szakkör tagsági igazolványa mellé. Zacskókba, dobozokba gyűjtöm magam, ha elfeledkeznék egy kis részletemről, legyenek támpontok önmagamhoz. Tegnap ez időtájt még a Guelph-i lakótelep paneljének negyedik emeletén ültünk bátyámmal egymás mellett a kanapén, és hirtelen annyi mondanivalónk lett volna, hogy inkább hallgattunk és bámultuk az üres, fehérre meszelt falat. Majd összecsomagoltunk és irány a torontói repülőtér. Indulás előtt még néhány slukk egy erre kijelölt, üvegfalú teremben, ahová a járókelők csak félve, rejtve pislognak be, óh, hát ilyen az a sötét alvilág. Dante poklának kilencedik bugyra. Annak is második köre, a hazaárulók kietlen hajléka. Majd becsekkolok. Sic itur ad astra. Egész úton nem történt semmi. Itthon, a vegyesbolt előtt még mindig sorok állnak a bejáratnál. A kirakatban seprűk és vízkőoldós flakonok. A repedt ablak átlósan celluxal beragasztva. Minimal design. Az ebédlőasztalon egy fazék bableves (kisfiam, mit főzzek mire hazaérsz?) és egy papírcetli. Rajta cirill betűkkel: Otadžbina te zove! Magyarul ezt a „hí a haza” idézettel lehetne behelyettesíteni. Így, felkiáltójellel. Kijelentő, felkiáltó, parancsoló mód. Hívott, jöttem, nem is tehettem mást. Itt vagyok, nem fagytam meg, nem lettem a világvége (2YK) áldozata, nem lettem politikai menekült. Nem lettem, csak vagyok. Ahogy mindig is voltam, mióta az eszemet tudom. Itt és bárhol. És Jugoszláviában nincs háború. Megmondták a hamiltoni bevándorlási hivatalban. Csak a behívókat küldözgetik még. Talán megszokásból. Apám a konyhaajtóból nézi, ahogy ott állok az asztal előtt, frissen zuhanyozva, melegítőben. Ujjaim között cigaretta. Pár perc alatt visszaadaptálódtam Kelet-Európába. Nézem a cetlit, a cirill (kocka) betűket, elképzelhető, hogy lassan visszatérünk a glagolicához, amit már senki, de senki nem tud elolvasni, de melldomborítva akár, nézegethetjük a kis kunkorokat és íveket, büszke ősök hagyatékát. Ma hozták, teljesen véletlenül épp most, akkor, amikor hazaértem. Nem tegnap, nem holnap. Ne is keressünk összefüggéseket, korrelációt, itt a két tetszőleges érték igenis teljesen független egymástól. Ha nem, akkor is igen. Reggel hozták, holnap be kell menned a katonaügyosztályra. Jó, válaszolok röviden. Ez van. Tudom, ha nem vette volna át a behívót, ma reggeltől hivatalosan katonaszökevény lennék, és mivel menedékjogot nem kaphattam, visszatoloncolnának szép hazámba. Az egyikbe. A másikból. És ugyanez lenne. Mondjuk, valószínű, házhoz jönnének. Így mégis elegánsabb, önként, dalolva. Lángsírba velszi bárd.
*
A városháza folyosóján hideg van. Csak az irodákat fűtik kis, rozsdafoltos villanymelegítőkkel. A hivatalnok ha kilép az ajtón, először felveszi a kabátját, sapkáját, majd átsétál a szomszéd szobába kávét főzni. Leveszi a kabátját, sapkáját, megfőzi a kávét, visszaöltözik. Legalább múlik az idő. Ülök a folyosón, a fal mellett, a kiszuperált iskolaszéken (talán ezen a széken ültem, amikor az iskolában Boško Buháról, a kis partizánhősről tanultunk), és számolom, hány bögre kávét isznak meg, mielőtt behívnak. Ez nem a hamiltoni bevándorlási hivatal, nincs sorszám, nincsenek plafonig érő szobanövények, se légkondicionáló, csak huzat. A bejárati ajtó nyitva. Szellőztetnek. Ha nem lenne ilyen hideg, mondhatnám, fagyos a hangulat itt a folyosón, de így még ebben sem lehetek biztos, mert tényleg fagy van. Minden az, aminek látszik, és ez rémisztő. Teljes az elbizonytalanítás. Benn egy unalmas arcú, barna öltönyös férfi ül az íróasztal mögött. Bútorlap. Pattogzik róla a fenyőszínű, famintás fólia. Itt minden vedlik. Minden szó nélkül veti le régi bőrét és változik át, mint hernyóból a lepke. Csak itt mindez fordítva, a lepke vedlik át hernyóvá, bábozódik be, szárnyai, teste oldódik fel, és ez is rémisztő. Ülj le, örülök, hogy hazaértél, tegez ismeretlenül is, burkoltan tudtomra adva, hogy neki már volt dolga velem. A háttérben a titkárnő, szinte észrevétlenül meghúzódva a sarokban egy írógépen kopog. Na és hideg van-e Kanadában? Ez most komoly? Hülye kérdéseket fog feltenni és ezzel akar majd hülyére kínozni? Igen, hideg van. Legyünk túl rajta és menjünk a fenébe mindannyian. A sorozáson mit írtál be? Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Röhög a saját poénján. Vegyvédelmis. Vegyész vagyok, úgy gondolom, ez jó lenne. Szuszog, nézegeti a papírjait, mindenhová néz, csak épp rám nem. Kerüli a szemkontaktust, a kontaktot, elvonatkoztat, kívülre helyezi magát téren és időn, egyszóval távolságot tart. Vegyvédelmis? Hát az nem lesz jó. Ez a Kanada NATO-tagállam. Ugye az? fordul hátra a titkárnőjéhez, majd meg sem várva a választ rám néz, jelezve, hogy halmazaink metszete immár megszűnt létezni. Ha szeretném, csak a biztonságérzet végett, még lehetek önmagam uniója (AUA=A), de ez már senkit sem érdekel. Irreleváns. Kanada NATO-tagállam és a Jugoszláv hadsereg biztonsága ugyebár… Ezek bombáztak bennünket, ugyebár. Úgy érzem, teljesen felesleges lenne bármit is mondanom arról, hogy igen, habár én is itt voltam a bombázások alatt, tudom, nem hiszem, hogy erről bármi újat tudna mondani, inkább hallgatok. Hallgatni megtanultunk. Az elmúlt nyolc-kilenc év alatt megtanultuk, hogy csendben kussolva végighallgassuk, mi lesz, majd ennek tudatában próbáljuk kihozni a legjobbat abból ami maradt. Hallgattunk, amikor Milošević hosszan (nagyon tudott hosszú beszédeket tartani, nem egy Castro, de kelet-európai viszonylatban megállja a helyét) ecsetelte a szerb nép tejhatalmának jogosságát az egykor multikulturális közösségéről híres Jugoszláviában, hallgattunk amikor Šešelj egy szendviccsel a kezünkben akart bevagonírozni bennünket és átküldeni a határon, hallgattunk amikor lezárták a határt, se ki, se be. Hallgatni tudunk. Mint a víz alá, beszűrődik a hang, tompán, alig érthetően, mi meg, mint a halak, csak tátogunk, hang nélkül, kiguvadt szemekkel bámulunk az opálos messzeségbe. Hát az nem lesz jó, gyalogos leszel. Az van ide írva, bökött a papírra, gyalogos. Holnapután indulsz Valjevóra. Tóth Ottó sakkmester barátom már nem érhette meg, hogy én is táblára kerültem. Szép ívben tudta lepöccinteni az ellenfél bábúját a tábláról. A gyalogért nem kár. Pöccinteni lehet. Pöccinteni jó. Ez van. Már épp álltam volna fel, amikor a barna öltönyös hivatalnok ismét megszólalt. És a bátyád hogy van? Apád? Ugye tudod, hogy mi majdnem szomszédok vagyunk? Nem tudtam. Neki az a dolga, hogy tolmácsolja amit leírtak valahol, valakik, szomszédnak, barátnak, rokonnak, ami falun gyakorlatilag mindenki. Ezért fizetik. És ezért nem fog soha az asztal másik oldalán, a helyemen ülni. Nekem meg az, hogy végighallgassam, aláírjam amit kell és menjek haza, készülődni, csomagolni. Divide et impera. Működik a rendszer.
Borítófotó: Flickr
