táncórák gravitációval
gravitáció, táncol veled
mindenki. de csak a bátrak ismerik a lépéseket.
egyenlővé tesz ez a vonásod, de kegyetlen:
egyformán hízelegsz tollnak és kőnek.
fejemen a koronád, földhöz nyomó,
engedelmesen lépek, ahova vezetsz.
mélyen szeretlek, gravitáció,
és még szárnyakra sem cserélnélek.
fishy
a mi történetünk szálkás sztori.
igen, szálkás. és lapos, mint a lepényhal.
próbálkozunk. mégis, mintha mindig
keveset érnénk a horgászbotunkkal.
valahová mindenki illik,
de ez itt finoman szólva is fishy.
már a nyelvem hegyén érzem,
amit összefőztünk, az feketeleves,
és ez a híg zsákutca nekem ízetlen,
nem emlékeztet másra, csak forró vízre.
Alliksaar szigetén
nem fogok csalódni. jöhet, aminek jönnie kell.
a sakk egy kicsit mindig szerencsejáték.
bár nem szőr mentén simogat az élet,
szeretem a szigorú pofáját,
mint arcok közül a legszebbet.
tudom, odaadja szarvát, szarkalábát,
még a szárnyát is, csak hogy megint repülhessen.
aki megértette, az élet lényege a játék,
nem fél a magára érvényes törvénytől:
mindenki, aki iszonyú életvággyal él,
jámboran eszik a sors tenyeréből.
létekről
megjött a ványadt krími tavasz.
kibontotta a romlás virágait.
de az otthonok és a háborúk között,
minden ház és ország között,
tisztelet és szégyen nélkül,
közvetlenül a zászlóalj szomszédságában,
bárgyún, egy egész sereg májusfa illatozott
a válás rettenetes kínjától,
az elrettentéstől és az ötödik cikkely miatt
komor hazai égre,
minden szent erdőnkre –
mindenre, ami egyszer elmúlik.
mindenre, ami nem is.
ugye?
a tavaszi izgatottság kábulatában,
szabadon, demokratikusan és zsibbadtan
nyitották a virágaikat.
joggal.
a bátorság volt az egyetlen létformájuk.
szilárdan hatolni át mindenen:
történeteken, énekeken és időn.
minden között, amit meg kell tartani,
minden között, amit nem kell eltaszítani,
hirtelen ijesztő szégyen tört rám
a saját gyávaságom miatt.
akik nem néznek vissza
minden hátat a hátunk mögött hagyunk,
hiába mutatták.
már nem nézzük.
és nem foglalkozunk azzal, amit felénk fordítottak.
mert aligha lesz tőlük világosabb.
most, uraim, itt az utolsó lehetőség,
hogy a múlt a múltban maradjon.
éget minket, mint a gyertyaviasz,
és eltakar, mint a fáradhatatlan szürkehályog.
most, uraim, itt az idő, hogy nyelvet öltsünk –
élőt, éleset és nyerset.
hogy a maradiak egyetértsenek
jajgatva: o tempora, o mores.
sietni
havas órán jössz haza,
történeteket és tejszínt hozol
a sötétség kávéjába, hogy
elűzd a nem működő álmot.
ó, te vértelen és fiatal
állat, hókábulat!
alig hánykolódom a sötét időben,
de te világos vagy
és alig tudsz egyensúlyozni.
egy puha nyelven beszélsz
csillogó aranyszínben folyó szavakkal.
később úgyis meglátjuk, színigaz volt-e.
olvasás
a világ hirtelen lapoz egyet.
por és hamu hull belőle.
minden egyre fakóbb, egyre szűkebb.
úgy tűnik, hogy bármiről, akár az eljövendőről is
kimondhatjuk, hogy megtörtént.
helyesbítek: talán meg sem történt.
elismerem: nincs bennem szorgalom.
hol az üveg a hibás,
hol megint a plafon –
attól függ, melyik egyszerűbb kifogás.
de volt elég erőm,
helyesbítek: volt rajtam annyi bőr,
elfogadni a tiszteletet és kegyelmet tőlük.
ez nem az, amit érdemeltem, jóval több.
igen, boldog voltam,
mert az örömeim kiválasztottak,
mert kiválasztottam a fájdalmaimat.
van egy nagyszerű dokumentumom.
megint agyonolvasom a lapjait
és nevetek magamon
de egyben maradok.
Fordító: Simon Bettina
A borítófotót Ave Maria Mõistlik készítette.
