A német nyelvű filmeké volt a főszerep október elején az Apolló Moziban, mely hetedik alkalommal adott otthont a Szemrevaló Filmfesztiválnak, a Goethe Intézet, az Osztrák Kulturális Fórum és a Svájci Nagykövetség közös rendezvényének.
A debreceni közönség a tavalyinál több, ezúttal nyolc német nyelvű alkotást tekinthetett meg, e sorok írója ezek közül hat vetítésén vett részt: A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer), Szimpli (Simpel), Kékről álmodom (Blue My Mind), A lehetséges világok legjobbika (Die beste aller Welten), 303, Tranzit (Transit).
A filmeket eredeti nyelven, ám a fesztivál történetében először magyar felirattal vetítették.
Egy technikai hiba miatt azonban az első, az idei Müncheni Filmfesztiválon Békedíjjal és rendezői díjjal méltatott, valós eseményeket feldolgozó A néma forradalom című film (Az állam Fritz Bauer ellen rendezőjének új alkotása) magyar szinkronnal ment.
Lars Kraume történelmi drámája – mely Dietrich Garstka azonos című regénye alapján készült – 1956-ban, a keletnémet Sztálinvárosban játszódik, ahol két érettségiző diák egy véletlen során tudomást szerez a nyugati médiából a magyar forradalom véres leveréséről. Theo (Leonard Schleicher) és Kurt (Tom Gramenz) csak egy izgalmasnak ígérkező film miatt lóg be az egyik nyugat- berlini moziba, nem is gondolják, hogy ez a nap gyökeresen meg fogja változtatni az életüket.
A várva várt filmbeli meztelen nő látványa most nem hozza lázba őket, a híradó képsorai viszont annál inkább.
Az 1956-os forradalom és szabadságharcról szóló hírek olyan szinten sokkolják őket, hogy bátor, de veszélyes elhatározásra jutnak. A budapesti népfelkelés áldozataival való szolidaritásból másnap egy perces néma csenddel kezdik a tanítási napot. Akciójukkal azonban olyan lavinát indítanak el, melyre sem ők, sem szüleik, de még az iskolavezetés sem számított. A diákok a helyi pártfunkcionáriusok szemében rögtön államellenséggé válnak, s a fanatikus elvtársak és elvtársnők innentől minden eszközzel (blöfföléssel, zsarolással, megfélemlítéssel) azon dolgoznak, hogy megtudják a főkolomposok, a felelősek neveit.
Mindeközben sorra esnek ki a csontvázak a szekrényből:
kiderül, hogy az egyik tanuló rokona az SS-nél tevékenykedett, a másiké a városi tanács vezetője, élet-halál ura, Theo apja pedig forradalmár volt, akit a rendszer megtört és jó szocialistát csinált belőle. A tanulók – a filmben ugyanúgy, mint a valóságban – a végsőkig kitartottak és hallgattak, így kicsapták őket a gimnáziumból, majd – 4 diák kivételével – mindannyian Nyugat-Berlinbe szöktek, ahol végül sikeres érettségi vizsgát tettek.
A fesztivál második napján vetítették Markus Goller tragikomédiáját, a Szimplit Frederick Lau és David Kross főszereplésével. A két tehetséges fiatal német színész a filmben nyújtott kimagasló teljesítményéért ez év januárjában elnyerte a Bajor Filmdíjat. A Barnabást megformáló Kross olyan hitelesen hozza a fogyatékos fiatalember figuráját, hogy elbizonytalanodunk: vajon tényleg sérült, vagy csak egy remek színész? (Krosst többek között a 2008-ban Kate Winslet, Ralph Fiennes nevével fémjelzett Oscar-díjas filmből, A felolvasóból is ismerhetjük.) A keserédes road movie Marie-Aude Murail regényén alapul, melynek középpontjában egy testvérpár áll:
Ben, aki édesanyjuk korai halála óta „egyedül neveli” 22 éves fogyatékos öccsét, aki elválaszthatatlan Monsieurhasehase-tól, egy agyonölelgetett plüssnyúltól.
Barnabás (Simpel) oxigénhiánnyal született, ezért egy hároméves gyerek szellemi szintjén áll, s egyetlen percre sem lehet egyedül hagyni, különben kapásból valami galibát okoz (eltéved, felgyújtja a lakást). A hivatal úgy dönt, Simpelnek speciális ellátásra van szüksége, ezért otthonba akarják küldeni. Ám azzal nem számolnak, hogy Ben és Simpel egymás nélkül nem tudja és nem is akarja elképzelni az életet. A fivérek számára nem marad más lehetőség, egy lopott rendőrautóval kereket oldanak és elindulnak Hamburgba, ahol 15 éve nem látott apjuk él. A történet, pontosabban a témaválasztás nem egészen eredeti, mutat némi hasonlóságot egy-két amerikai szuperprodukcióval (Esőember, Otthonom Idaho, Gilbert Grape), ettől függetlenül egy szerethető, giccsszegény alkotás, emlékezetes színészi alakításokkal.
A harmadik napon, október 10-én Lisa Brühlmann rendezésében, Kékről álmodom címmel egy fantasy-drámát láthatott a közönség. A 15 éves Mia (Luna Wedler) számára rosszabbul nem is alakulhattak volna a dolgok.
Egy korszak véget ért, és egy új, félelmetes vette kezdetét: szüleivel új városba költöztek, új iskolába került, megkésve megjött az első menszesze is.
Ráadásul mindezek mellett különös testi változások bonyolítják tovább az egyébként is zűrös életét. Az osztálytársak se fogadják tart karokkal, a legnépszerűbb lány, Gianna (Zoë Pastelle Holthuizen) és bandája kipécézi magának, de Mia nem adja fel, harcol a lányok barátságáért, mert minden áron be akar illeszkedni, és a menő lányok csapatához szeretne tartozni. Luna Wedler ihletetten adja vissza ezt a furcsa testi-lelki metamorfózist, ahogyan lázadásával fokozatosan eltávolodik szüleitől, s közben egyre jobban eltéved az alkohollal és drogokkal övezett identitáskeresésben.
Ahogy deformálódik a lelke, úgy alakul át fokozatosan a teste, először csak lábujjai nőnek össze, majd pikkelyek borítják be a lábát, végül sellővé válik.
A fesztivál talán legmegindítóbb filmjének A lehetséges világok legjobbika ígérkezett, mely 2018-ban 5 kategóriában is megnyerte az Osztrák Filmdíjat.
A rendező, Adrian Goiginger saját gyerekkorát, élményeit, traumáit filmesítette meg és állított emléket egykori heroinfüggő édesanyjának.
A hétéves Adrian számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy lakásukban állandó vendégek édesanyja züllött barátai, akik nap mint nap telefüstölik a lakást, és aztán bedrogozva, bódult állapotban fetrengenek az ágyon, a fotelben, a földön. Helga él-hal a fiáért, amikor állapota engedi saját játékokat, varázsigéket talál ki neki, s megpróbálja fantasztikus elemekkel megmagyarázni, hogy a „görög” becenévre hallgató díler például csak azért próbálta erőszakkal Adrianba önteni a vodkát, mert megszállta a démon, a szörny.
Nem csoda hogy a kisfiú a saját fantáziavilágába menekül a mindennapok realitása elől, s magára hős kalandorként tekint.
Egy nap azonban történik valami, ami mindent megváltoztat. Helga szerepében Verena Atenberger telitalálatnak bizonyult, belső konfliktusait, ürességét, depresszióját, félelmeit külsőleg is meg tudta mutatni, és végig drukkoltunk neki, hogy megszabaduljon a függőségétől, és tisztességgel felnevelhesse feltétel nélküli szeretet fiát (Jeremy Miliker). A kis Adriant játszó gyerekszínész kivételes tehetség, nem ok nélkül ő minden idők legfiatalabb Romy Schneider-díjasa. Goiginger rendezése kegyetlenül őszinte és hiperérzékeny, nem próbálja meg szépíteni a nyomort, nem akar hatásvadász módon, pátosszal, sajnálattal operálni.
Az utolsó előtti napon 303 címmel egy intelligens, kifejezetten szórakoztató road movie került terítékre, melyben egy autóstoppos srác, Jan (Anton Spieker) bekérezkedik az épp távol élő barátjához tartó Jule (Mala Emde) lakóautójába, s elkezdenek beszélgetni egymással.
Közel 6000 kilométert utaznak együtt Berlinből Portugáliába, Belgiumon, Francia- és Spanyolországon keresztül.
Az utazás során persze nemcsak Európát, de önmagukat is jobban megismerik. A politológia szakos Jan és a biológusnak készülő Jule más véleményen vannak az öngyilkosságról, a monogámiáról, a hajtóvadászat előnyeiről, a szerelem kémiájáról. Terítékre kerül a filozófia, a természettudomány, a politológia, a kapitalizmuskritika, s közben persze lassan közelebb kerülnek egymáshoz. Hans Weingarner filmjének nagyszerűsége az egyszerűség, a zseniálisan megírt dialógusok olyan természetesen hangzanak, mintha azok a szereplők saját gondolatai, spontán módon megfogalmazott érzései lennének.
A rendezvény ötödik, egyben záró napján Christian Petzold izgalmas rendezésében a Tranzit című történelmi drámát láthatták a nézők. A film Anna Seghers azonos című regényének szabad adaptációja, mely bár az 1940-es évek Dél-Franciaországában játszódik, a mai Marseille utcáin forgatták, ahol a razzia során XXI. századi, modern rendőrautók, kommandósok tűnnek fel).
A rendező így a jelenbe ülteti a cselekményt, némiképp a mai nyugat-európai menekülthelyzetre hajazva.
A főhősnek, Georgnak (Franz Rogowoski) menekülnie kell Párizsból, ám mielőtt elindul Marseille-be, magához veszi egy halott író kiadatlan regényének kéziratát, néhány levelét, na meg persze az útlevelét, s felveszi ezáltal Weidel identitását. Zinedine Zidane szülővárosában különös kompánia találkozik egymással újra meg újra, az írót kereső feleség, Marie (Paula Beer), egy kutyás nő (Barbara Auer) és egy szalmakalapos karmester (Justus von Dohnányi).
A rendező – vélhetően az elidegenítés céljából – narrátort is alkalmaz filmjében, aki tárgyilagosan tájékoztat minket az eseményekről, melyeket többnyire mi magunk is látunk. S bár mindenki el szeretne innen hajózni más kontinensre, végül mégis itt marad. Georg is törzskocsmájában üldögél a zárójelenetben, s még minidig Marie felbukkanását várja.
Szemrevaló / Sehenswert Filmfesztivál, Apolló Mozi, Debrecen, 2018. október 8–12.
