Urbán András erős rendezésével nyitották meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház új évadát. Az Úr nevében bemutatója ugyan még júniusban volt, ám az idei évad ezzel a „politikailag brutálisan inkorrekt” felütéssel kezdődött.
Nem könnyű feladat az előadás után megszólalni, csevegni a jelenlévőkkel az évadnyitó fogadásán, hiszen a darab és a megvalósítás egészen zsigeri szinten hat.
Az elme háttérbe szorul, az érzések uralják a gondolatokat.
Olyan alapvető emberi érzelmek kerülnek a szabadkai színpadra, mint a szeretet, gyűlölet, elfogadás, empátia és a hit misztériuma. Igazi szövegszínházat kapunk, ahol kevés olyan pillanatot számolhatunk, amikor magunkra maradunk a gondolatainkkal. A színészek szinte megállás nélkül, egymást váltva beszélnek – ez néha monológ, néha párbeszédbe bújt anekdoták füzére. Jellemzően magyar nyelven szólnak a közönséghez (néhány, komikumforrást jelentő angol és német nyelvű kiszólás mellett).
Ám a megszólalások értelmezhető részébe arab vallásos szövegrészek is keverednek,
amelyek az előadás előrehaladtával egyre nagyobb teret kapnak. Ezek a vendégszövegek jellemzően a Koránból vett idézetek, imádságok.
A nyitóképben Nagyabonyi Emesét látjuk, ahogyan egy ismeretlen lány szerepében fohászt mond az elesettekért, köztük a menekültekért is. Ehhez a képhez csatlakozik Mészáros Gábor, aki pápaként díszes csuhában és süvegben szónokol arról, be kell fogadnunk a migránsokat, ez keresztényi kötelességünk –
az elesettek segítése és az integráció a két legfontosabb alappillér, amelyet követnünk kell.
A pápa testőrei is jelen vannak, Mikes Imre Elek és Kucsov Borisz személyében. Ahogy azonban lekerül a pápa díszes ruhája, két fontos változás is történik: már nem láthatunk ilyen könnyen beazonosítható szereplőket és a kezdeti elfogadás a migránsokkal szemben radikalizálódik.
Határozottan kontúrozott, képszerű beállításokkal tördelt jelenetek, valamint egyszerű és letisztult díszlet jellemzi a színpadképet.
A négy színész, néhány kivételtől eltekintve végig fehér nadrágban, fehér ingben és masszív fekete bakancsban van. Nem azonosíthatjuk őket az eljátszott karakterekkel, illetve konkrét szerepekről sem beszélhetünk. A négy személy szinte eggyé olvadva, egy hangon beszél hozzánk. Mondataik elválaszthatatlanul összefüggenek, az önmagukban töredékesként értelmezhető megszólalásaik kizárólag együtt formálnak egységet.
A nép, vagyis egyfajta állandóan változó massza ez: pro és kontra egy személyben, négy alakban.
Takarások nincsenek, a kellékek a színpad jobb és bal szélén várakoznak arra, hogy használatba vegyék őket. Jellemzően apró tárgyak, így szinte észrevétlenül lapulnak meg a sötét részeken, amíg nincsenek játékban. A színpad, egy műanyag pulpitustól eltekintve, teljesen üres. A díszletet egy hátulról megvilágított vékony vászon és egy nagy faragott motívum adja, amely leginkább Napot ábrázoló mandalához hasonlítható. A jelenetek hangulatának megfelelően változik a vászon és a mandala színe is:
a Nap hol elkomorul, hol vérben úszik, s ezt a változást a mögötte lévő vászon még inkább kiemeli.
Ebben a koncepcióban az éremnek nem csupán két oldala van. Ahogyan a rendezővel és a színészekkel készített rövid interjúból is kiderül, az előadás főmotívuma a gyűlölet fogalma, mibenléte volt, amelyhez kézenfekvő alapot jelentett az Európát megosztó migránshelyzet.
Az alkotás azonban nem kíván állást foglalni, pusztán bemutatja azt, hogy ebben a kérdésben nagyon megosztottak az emberek.
Nézeteket, véleményeket, vallási szokásokat ütköztetnek, ezzel hatalmas érzelemáradatot zúdítva a közönségre. Hiszen nézőként sem könnyű fesztelennek lenni egy olyan teremben, ahol a pátosztól vagy a totális, mindent elsöpörni akaró gyűlölettől túlfűtött színészek végig kifelé, nekünk beszélnek. Egymás között – habár összhangban – dolgoznak, rendkívül kevés az interakció, az így kialakuló párbeszédben a beszélgetőpartnerek mi magunk vagyunk. A nézőtér és a színpad közötti határ elmosódik.
Az integrációra való felhívás után a játszók először rámutatnak arra, hogy a muszlimok által követett hagyományok a lelki kiteljesedést és a közösségi élet előremozdítását egyaránt szolgálják – jó lenne tanulni tőlük, hiszen Európában már rég átalakultak a követendő értékek. Ezt a gondolatmenetet kiforgatva jutunk el odáig, hogy a Saría vallásjog egyáltalán nem tekinthető vallásnak, puszta államberendezkedés.
Az általános félelmekből és sztereotípiákból táplálkozó közhelyek után személyes történetek következnek.
A szabad ember fellázad a józan ész és a keresztényi szeretet ellen, démonizálja a menekülteket, majd harcra buzdít önmagunkért – akár önmagunk elpusztítása árán is. Az előadás egy pontján metaforikus értelemben száznyolcvan fokot fordul a színpad: a színészek arab ruhába bújva kísérlik meg a világot az iszlám szemével látni. Nagyabonyi Emesét nikábba öltözve láthatjuk (csak a szemet szabadon hagyó, egész testet lefedő ruházat): a nők nincsenek elnyomva az iszlámban, függetlenek és szabadok, a hitetleneket viszont irtani kell, idézik ismét a Koránt. Ezek a hitetlenek lennénk mi mindnyájan.
A néző sokkhatásról sokkhatásra idegenedik el saját érzelmeitől és addig kialakított véleményétől.
Nincs jó választás. Pusztán emberek vagyunk mindnyájan, a jó és a rossz fogalma csak értelmezés kérdése.
A színészek az előadás egésze alatt maximális hőfokon izzanak a bigottság buzgalmában vagy a gyűlölet tüzében, s ilyen módon irónia nélkül simulnak a véleményspektrum egymástól legtávolabb eső végpontjaiba. A zárójelenetben fehérre festett, pózba merevedő testek azt sugallhatják, a döntés a mi kezünkben van. Hogyan szeretnénk látni önmagunkat? És a számunkra ismeretleneket? Valóban ismerjük egymást azokkal, akikkel nap mint nap találkozunk? Elszégyelljük magunkat, látva, hogy a gyűlölködés csak magát szaporítja, vagy a szereplőkkel együtt szidjuk a migránsokat? Válaszokat nem, csak még több gondolkodni valót ad az előadás, mely felfogható pszichológiai kísérletként is. Mi vagyunk az alanyok, a migránskérdés csak eszköz.
Az Úr nevében. Rendezte: Urbán András. Játsszák: Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese. Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, 2018. szeptember 29.
A fotókat Molnár Edvárd készítette.